Del Serpente

  Wiktenauer lists this supposedly 13th century manuscript (Die Art und Weise, anzugreifen und zu verteidigen) in Treatises Morgue. [1] Meanwhile we have rather solid hits that this treatise may not existed at all!

 „The earliest supposed fencing literature in Italy is a tradition of a manuscript written by a „del Serpente” and dating to the last decade of the thirteenth century. The most detailed reference to this is by Karl E. Lochner...” [2]

 „Following Anglo, we must take this tradition as spurious, perhaps a conflation of the French Phelippe and Novati's edition of the Pisani-Dossi manuscript of Fiore dei Liberi, which was published in 1902 by the Instituto Grafico.” [4]

So RIP 

del Serpente's manuscript (~1295)!

________________________________________________________

1. „The Manuscript Morgue is for manuscripts that seem to have existed at one time, but for which we currently have no solid information or leads.”
2. Late Medieval and Early Modern Fight Books: Transmission and Tradition of Martial Arts in Europe (14th-17th Centuries). Brill, 2016, pp 291-293
3. About the above book: „Late Medieval and Early Modern Fight Books offers insights into the cultural and historical transmission and practices of martial arts, based on interdisciplinary research on the corpus of the Fight Books (Fechtbücher) in 14th- to 17th-century Europe.”
4. Page 293, in the section: The Italian Schools of Fencing: Art, Science, and Pedagogy
5. Footnotes (page 292): 

   

   
   

Atlantean

  By pure chance I came across a couple of photos of Arnold being trained by Kiyoshi Yamazaki [1]. The most interesting image is this one:

The Japanese teacher & Arnold

  I'm not a big fan of Conan the Barbarian (1982) film, but nevertheless it is interesting to know that in the 80s a Japanese instructor was employed to improve the fencing skills of the actors. Even more rewarding is to find out the specification of the Atlantean sword, which - according to the script - Conan found in a hidden cave, next to a skeleton.

Atlantean sword

   We are lucky that there are several manufacturers who produce this sword, and also many reviews are available on the net. So let's see the specification (Conan the Barbarian Atlantean Sword):

• Overall length: .... 38 7/8"
• Blade Length: ..... 28 1/8" from emergence from casting, 21.25" from end of langets [54 cm]
• Grip length: ......... 5.35" [13.6 cm]
• CoG: ..................... 4.5" from end of grip ....... [11.4 cm]
• Weight: ................ 7 lbs 12 oz ........................ [3.171 + 0.339 = 3.5 kg]

   A short extract from the review at MyArmoury:

Handling Characteristics Well, what can I say about the Atlantean's handling qualities? At a weight of nearly eight pounds the sword is certainly no lightweight. In fact, the Atlantean's weight puts it far outside the parameters for a functional sword of this size. The sword does have a rather nice static balance, but once it is set into motion its weight becomes a hindrance. I was able to grasp the sword in a reverse grip and twirl it around in best Arnold fashion. I was able to maintain this for a few seconds before my shoulders began to feel the strain. In short, you'll need to have bigger guns than mine if you want to act like Big Arnold. I have no doubt that the Atlantean would be able to cut through any test medium of choice if it was sharpened. It just can't be done quickly or repeatedly. (Full review)

  Additional infos can be found on Wiki: „Samson and Huchthausen agreed the weapons were heavy and unbalanced, thus unsuitable for actual combat;[120][117] Lighter versions made of aluminum, fiberglass, and steel were struck in Madrid; these 3 lb (1.4 kg) copies were used in the fight scenes.[121][117] According to Schwarzenegger, the heavy swords were used in close-up shots.[122]”

   From the above it is rather easy to conclude that a 3.5 kg two-handed sword is not particularly well suited for actual combat. The average weight for a historical longsword was between 1.1 and 1.8 kg (the average weight of 23 longswords in the Wallace Collection is 1.74 kg).

   So enjoy the film, if you like the whole story etc, but aware that the actual „Atlantean” sword is way too heavy and badly balanced when compared with historical European longswords.

   It is also fun to watch Skallagrim's video (How to Make Conan's Atlantean Sword Better?) A really good point from it: why is the Atlantean sword so (comparatively) short?

_____________________________

1. Schola Gladiatoria's FB page.

Gyíkleső

  Mint minden izgalmas kultúrtörténeti barangolás, ez a bejegyzés is egy teljesen rutin kereséssel indult, amikor azt szerettem volna megtudni, hogy a Harcművészetek topik hány hozzászólásában lett megemlítve a vívás. Rögtön találtam is egy izgalmas hozzászólást 2006-ból:

A vívás afféle "úri passzió"- azon a bizonyos pozsonyi diétán (országgyűlés) is ezért érezte magát "parasztok által legyőzöttnek" az a két francia mester, akik egy huszár hadnagytól és egy bakonyi kanászgyerektől szenvedtek el olyan súlyos sérüléseket, hogy fel kellett adni eddigi hivatásukat... Az egyik így vélekedett az esetről: "...a magyarok ténylegesen barbárok. Magas-kultúrának nincs helye abban az országban... a vívást csak néhány jóravaló fiatal gyakorolja... a többiek csak a durva verekedést ismerik, nincs bennük lovagi szellem... rúgnak, ütnek a vívás közben... néha lefogták a vívó kezemet, aztán kirúgták belőle a kardot... ráadásul a nézőknek még imponált is ez a barbár színjáték..."

Ők is vívni szerettek volna. Sajna nem ismerték a vívás szemléletű és a harc szemléletű küzdelmi módszerek különbözőségét... [2]

  Csettintettem is rendesen!

  Hű, egy kanászgyerek, aki ledarált egy külhoni vívómestert; ez már tényleg valami. Csupán annyi a gond ezzel a szép, honfiúi kebleket melengető történettel, hogy - nagy valószínűséggel - egy szó sem igaz belőle. No, de ne siessünk ennyire előre... Induljunk el előbb a Bakonyba, hátha arrafelé tudnak valamit az öregek erről a daliás kanászgyerekről. Sajnos, az ottani bácsik csak a vállukat vonogatták, meg valami Guglifalvát emlegettek, ahol talán tudnak valamit a népek a híres bojtárról.

  Bizony tudtak ám! Kiderült, a bakonyi kanászbojtár vs külföldi vívómester történetet már 1903 előtt leírta a Tóth Béla által összeállított hatkötetes A magyar anekdotakincs (1898-1903). Hangos könyvként megtalálható a MEK-en: Gyíkleső és a fokos.

  Az ízes magyarsággal felolvasott történetből kiderül, hogy egy pozsonyi diétára ellátogatott egy vívómester, aki - mint mondta - francia módi szerint „verekedett” és azzal kérkedett, hogy ő bizony mindenkit legyőz. És tényleg - gyíklesőjével jól helybenhagyott pár fiatal urat Pozsonyban, erre egy dunántúli gróf felvetette, hogy bizony az ő bakonyi kanászának a fokosa többet ér, mint a francia módi szerint forgatott díszkardocska. A mit sem sejtő vívómester elfogadta a kihívást, kiállt szépen a méretes kanászbojtárral szemben, megszúrta az egyik fülcimpáját, aztán a másikat, végül a fickó orrát vette volna célba, de a gróf bíztatására („Üsd, fiam, üsd! Hiszen azért vagy itt!”), több sem kellett a srácnak, a méretes fokosával odanyomott egyet a vívómesternek, és KO.

  Hát ennyi a történet. Szép is, kerek is, minek elemezzem. De azért vívástörténeti forrásként nem használnám. ;-))) Ennek az adomának van egy másik feldolgozása is (2016): A bajnok - meg a somogyi kanász. Az alaptörténeten csupán annyit igazított a szerző, hogy nála egy gonosz talján vívómester terrorizálja a budapesti kaszinókat valamikor az 1880-as évek közepén. Hullanak az emberek, mint egy Kill Bill remake-ben, hiszen már vagy 8-10 embert ölt meg az olasz, akit biztosan Gualtiero Malatestának hívtak, mint az Alatriste c. film egyik főgonoszát. Ja, meg az egyetlen ütés előtt volt egy komolyabb fokosbemutató.

Summary:
  An anecdote from around 1903 that a Hungarian herdboy defeated a foreign fencing master with his shepherd axe. Nice anecdote, but a very unlikely encounter.

_____________________________________________________

1. Gyíkleső  – rövid díszkard; szurony. Tréfás névadás, arra céloz, hogy az ilyen fegyver nem való komoly harcra. (Magyar etimológiai szótár)
2. 51181. sz. hozzászólás

Huszár rapier?!

  Úgy néz ki, hogy nem a hatvágásról szóló bejegyzés lesz ebben az évben az utolsó írás.

  A vívás mint harcművészet c. topikban folyó társalgás inspirált egy keresést, aminek az eredményét lentebb láthatják az olvasók. A Nádasdy Múzeum [1] egyik érdekes tárgyát (NFM - HuT 95.3.1) tanulmányozhatjuk a képen:

Huszár rapier (?)

A többi kép: teljes kard | markolat belseje

  A leírás szerint a Horthy-korszakból származó fegyvert - huszár rapírt - ábrázol a kép. Itt a tapasztaltabb olvasó némileg elbizonytalanodik. Tényleg rapír lenne ez az eszköz? Eleve tudjuk, hogy a klasszikus huszárok nem használtak rapírt. [3] A XVI-XVII. században a páncélos ellenfelek leküzdésére alkalmaztak ugyan egy speciális fegyvert - a hegyestőrt -, ami némileg hasonlított a rapírhoz, de természetesen a Horthy-korszakban már géppuskákkal kellett megküzdenie a legvitézebb lovasságnak, nem pedig páncélos katonákkal.

  A fényképen látható kard biztosan nem rapír. Ha nem az, akkor vajon mi lehet?

 Szerintem a blog rendszeres olvasói már régen felismerték a kardot, a többiek részére ez maradjon egy megfejtendő rejtvény, aminek a megoldását jövőre osztanám meg az érdeklődőkkel.

  Sikeres kutatást!

Summary:
  The above sword is identified by the Nádasdy Museum as a Hussar rapier. I have very serious doubts about that. 

____________________________________

1. Nádasdy link.
2. Az eredeti kép. 
3. Hosszú egyenes pengével ellátott, nehéz egykezes kard, mely hosszú keresztvassal, kosárral és számos hárítógyűrűvel rendelkezett.

Vaszabla =/= vasszablya

 A blog rendszeres olvasói egész biztosan emlékeznek arra, hogy a hun korban még nem voltak szablyák. (Ezzel két bejegyzésben is foglalkoztunk korábban: Hun „szablya”, Hun „szablya” II.) A hunok hosszú, egyenes, kétélű kardokkal kalandozták végig Eurázsiát. 

Hun egyenes kardok

  Így az olvasók - nyilvánvalóan - pillanatok alatt ki fogják szúrni az alábbi szövegben rejtőzködő hibát: „A hun előkelők temetkezéseire jellemző volt a sírtól külön elrejtett halotti áldozat; ilyen a Pécs-Üszögpusztán előkerült leletegyüttes (kard aranylemezes tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj aranyborítása, aranyozott pálcarudas vasszablya, nyeregkápa aranyborítása, arany kantárdíszek), és a kiemelkedő nagyszéksósi lelet (arany nyakperec, aranycsatok, nyereg- és kardhüvelydíszek, lószerszámveretek, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények aranypántjai és egy perzsa borostyánkehely).” [wiki: Hunok]

   

   Igen! Én is pontosan arra gondoltam ;-)

   Persze ilyenkor mindig hasznos egy gyors ellenőrzés.

 „A Pécs közelében levő Üszögpusztán még 1900-ban kiásták azt a sírt, amelynek helyes kiértékelésére csak a húszas, illetve ismét az ötvenes évek folyamán került sor. A sírlelet csonkán került múzeumba, de még így is 66 darabból áll. Olyan tárgyak ezek, amelyek a legfelsőbb katonai vezető réteg régészeti hagyatékára jellemzőek, és szoros rokonságban állnak a Bátaszéken és a lengyelországi Jakuszowicén kiásott sírok leleteivel. Arany lószerszám véretekből, nyeregborításokból, szalagokból, szíjborításokból és kardborításokból, valamint a tegez és az „arany-íj" borítólemezeiből áll. Hozzátartoznak még a vas nyílhegyek, egy lándzsacsúcs, egy kétélű egyenes kard és egy zabla.” [VMMI]

  Most már csak arra voltam kíváncsi, hogy kb. hányszor lett idézve a hibás szöveg. Kiderült - elég sokszor! Sőt, azt is sikerült megtalálni, hogy melyik szövegrészt olvasta hibásan az egyik wikipédista, valamikor 2007 legvégén.

  „Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta – „Pécsüszög” (Baranya megye) 1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.” [1]

  Szóval a szegény kolléga a vaszablát olvasta vasszablyának, és lett egy olyan „lelet” a neten, ami „igazolta” a hun szablyák létezését. Természetesen a wikis szócikkben javítottam a hibát.

______________________________________

1. Bóna István et al: Hunok – gepidák – langobardok. Balassi, 1993.

Hun „szablya” II.

  Naivan azt gondoltam, hogy már egy korábbi bejegyzéssel sikerült - teljes mértékben - megcafolni ezt a tévhitet. Közben kiderült, van olyan fórumozó, aki úgy látja, hogy a hun „szablya” megléte kimondottan a hun-magyar kulturális rokonság egyik bizonyítéka.[1]

  A társalgás közben átvettük a 2016-os bejegyzésben ismertett érveket: téves szócikk a Pallasban,[2] nem ismerünk ilyen hun fegyvert (Bóna, Türk, Hidán).[3] Átnéztük a rendelkezésre álló (klasszikus) képeket, ezeken sem találtunk hun szablyát: Toronto | Kazár kardok | US képzelgés  |

  Megvitattuk a szaszanida egyenes egyélű kardokat. Közben érvként felmerült az, hogy ugyan a hunoknak nem voltak szablyáik, de a hun utódnépeknek - pl. onoguroknak - már igen.[4] Sőt, nincsenek is avar szablyák, mert amit a régészek annak vélnek, azok tulajdonképpen a 670-es onogur-bolgár beköltözés leletanyaga. Szép módszeresen sikerült tisztázni, hogy az avaroknak voltak már szablyáik az említett beköltözés előtt, sőt avar protoszablyákat is találtak a Kárpát-medencében;[5] a Kuver által vezetett onogurok inkább csak átvonultak errefelé. Sőt, abban az időben az onogurok sírjaiban többnyire egyenes kardokat találtak a régészek (Kuvrat kán sírja, Aszparuh kán feltételezett sírja). 

  Per pillanat kb. itt tart a társalgás. Sajnos, volt olyan, hogy a Deadliest Warrior sorozat honlapja lett forrásként felhozva (mongol szablya). Közben további véleményeket is találtam a hun kardokkal kapcsolatban.

  „Although the curved blade was known as the gladius hunniscus in Central Europe in the 8th century, there is no evidence that the Huns actually used single-edged sabres. Their swords were of the long double-edged Sassanian type suitable for cavalry warfare, also adopted by some Goths. Curved sabres may have been known in China as early as the 5th century, but straight, 'proto-sabres' were soon the most common form of swords among steppe nomads.” [6]

  „Érdekesebb a helyzet a kardjukkal, pontosabban a kardjaikkal. Ezekről többet tudunk, bár a hiungnu régészeti leletek most is cserben hagynak minket, mert a sírrablók bolygatása miatt csak felismerhetetlen rozsdás törmelék maradt a kardokból (...) Viszont szép számmal maradtak a környező területekről kardleletek, keleten koreai királysírokban, nyugaton Kazahsztánban, Iránban és hun kori (V. sz.-i) kelet és közép-európai leletegyüttesekben.

  A régi akinakész helyét kétféle szálfegyver foglalta el: hosszú egyenes kétélű, és ennél valamivel rövidebb egyenes egyélű kard. Az előbbit inkább Kazahsztántól nyugatra találjuk a hun és a velük kapcsolatba került germán törzsek sírjaiban. Kétélű kardok ebben az időben másutt is előfordultak, a hunoké kiválik közülük rövid, vaskos, gyakran értékes féldrágakőből készült keresztvasával. A keresztvas kiképzése támasztékot adott a mutatóujj számára. Ezt a fegyvert ugyanis már nem szúrásra használták, mint az akinakészt, hanem vágásra, s a lovasnak jobban kézre állott, ha mutatóujját a keresztvasra nyugtathatta. (...) Többszőr megfigyelték az európai hunok sírjaiban, hogy egyszerre található meg bennük a kétélű meg az egyélű kard is.” [7]

  Egyszóval elég nagy biztonsággal lehet állítani, hogy se az európai hunok, se az ázsiai hunok (hsziungnuk) nem ismerték a szablyát. Eddig nem került elő olyan régészeti lelet, ami ezt cáfolta volna.

   

                                                                         Busted!
_________________________________________________

1. Szándékosan nem adom meg a konkrét topik pontos elérhetőségét, mivel maga a jelenség érdekes, nem pedig a konkrét fórumozó.
2. A Pallas konkrét kötete 1897-ben jelent meg. A Révai nagy lexikona 1925-ben kiadott kötete pedig egyszerűen átvette a Pallas szócikk rövidített változatát (93 sor -> 30+ sor), így tovább terjesztette a tévhitet.
3. „A hunok viszonylag hosszú egyenes vas kardjuk mellett egy rövidebb tőrkardot is használtak. (...) A kései hunok, más néven avarok szintén kettős fegyvert viseltek. Egyenes hosszú kardjuk egyélű, kétélű vagy fokéles változatban is készült.”
   Tóth Sándor: Fegyverkincsek Egerben (2013). A cikk az Ősi Gyökér c. kiadványban jelent meg, így nem vádolható MTA-ás „elfogultsággal”. A szerző fegyvergyűjtő, a diósgyőri várban is volt kiállítása.  
4. A Hun Birodalom 470-re már teljesen megsemmisült, az onogurok és a hunok közötti pontos kapcsolat nem teljesen világos.
5. Egyenes, egyélű és fokéles kardok.
6. David Nicolle: Attila and the Nomad Hordes. Osprey Publishing, 1990 (64 pages); 13. o.
   Érdekes bevezető:
   „Of all the conquerors who swept out of Central Asia, two names stand out in European memory – Attila the Hun and Genghis Khan the Mongol. Both are remembered for massacres and devastation; yet whereas Genghis is also famous for the laws he imposed on half of Asia and for the trade which flourished under Mongol rule, Attila's notoriety seems unrelieved by positive achievements. But what was Attila's short-lived empire really like? What happened to the Huns afterwards, and what role did the nomads of Central Asia play in the centuries between Attila and Genghis Khan?”
7. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Bp., 1972. 83-84. o., 112. o.     Kőhalmi Katalin könyvéről Konnát Árpád blogbejegyzése alapján szereztem tudomást.
8. Az onogur kardok linkje túl hosszú. Megtalálható itt.

Párbajozó hölgyek

  „Párbajt rendszerint csak férfiak szoktak vívni egymással. Nők sem mint vívófelek, sem mint segédek vagy tanúk nem szoktak szerepelni. A történelem azonban tud reá példát, hogy nők is párbajjal intézték el becsületügyüket. Knighton angol író tizennégy esetet említ, mikor főrangú hölgyek fegyverrel állottak egymással szemben. Különösen a francia nemes asszonyok párbajoztak sokat. Jeanne D'Arc, az orléans-i szűz, párbajra kényszerítette Montmorency herceget, aki az ő hadvezéri képességeit becsmérelte. És a herceg súlyosan megsebesült az orléans-i szűz pallosától. Richelieu herceg két kedvese, De Nessle márkinő és Van Polignac grófnő pisztolypárbajt vívtak a hercegért, amelyben a grófnő ellőtte a márkinő egyik fülét. Colloredo grófnő súlyosan megsebezte Livien bárót vítőrpárbajban, amiért a báró őt becsületében megsértette. D'Eon lovag, XIV. Lajos korának egyik legfélelmetesebb párbajvívója, aki 52 párbajban győztes maradt, egy főrangú hölgy volt. Ugyanebben az időben élt egy párizsi színésznő, aki 41 győzelmes párbajt vívott. Híres vítőrvívó volt Saint-Balmont márkinő, akinek Chateauvillard szerint 400 párbája volt. Ő ölte meg párbajban híres vetélytársát, Maupin táncosnőt és Chaton Gay de Muret asszonyt. Olaszországban emlegetik Rona ezredes felesége és Bellegrade márkinő párbaját, amelyben az ezredesné súlyosan megsebesült.” [Clair, 435] [2]

  A könyvhöz írt kiváló előszóban - Clair Vilmos és a párbaj - Ságvári György hadtörténész megjegyzi: „Clair maga is bevallja a kötet előszavában előszavában, hogy "könyve kétségkívül hiányos, és egyes adatait nézve téves is lesz". Azt csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy eme bejelentésnek igyekszik is megfelelni, mert történeteiben valóban sok a pontatlanság, néha nagyvonalú a mesélés. A leírt párbajtörténeteket abban a formában csak kritikával és a szükséges pontosításokkal fogadhatjuk történeti tényként.” [Clair, 82] Ezzel a megjegyzéssel maximálisan egyet lehet érteni, és pontosan meghatározható az egész mű vívástörténeti használhatósága.

Egy következő bejegyzésben megtörténik a különböző női „párbajhősök” alaposabb elemzése.

_______________________________________________
1. Clair = 
   Clair Vilmos: Magyar párbaj - A párbaj története • Magyar párbajok • Párbajkódex.
   Osiris Kiadó, 2002.
2.  Párbajkódex, I. A párbajról általában.

Kozákolló

  Nagy élvezettel gyűjtöm a különös eszközökről szóló történeteket. A wikis Petőfi szócikket nézegetve gazdagodtam az alábbi legendával, amit a 87 éves rugonfalvi Jeddi Tamás mesélt az újságírónak. A történet Petőfi halálát próbálja még fordulatosabban ábrázolni, egy egzotikus kozákfegyver felhasználásával.

  „A kozák roham elől is egymagában menekült. Futott, amíg szusszal bírta. Dédapám is látta egyszer, még a csata közben, amint egy udvarban a sütőkemence tetején ült, és jegyzetelt. Rögtön felismerte, mert nem volt rajta katonai egyenruha, kihajtott ingnyakkal ült, mentét viselt, kezében nem volt sem kard, sem egyéb kézbeli a pennán kívül.

  Petőfit kozákollóval szúrták le.
  
  Amint mondtam, a veszély elől menekülő költő, bárki ajánlotta, hogy felveszi kocsijára vagy lova hátára, most sem fogadta el a felajánlást, pedig szorongatott helyzetben volt, s miért tette volna akkor, amikor még nem volt veszélyben. A buni eltérőig szaladt, ott leült kicsit megpihenni, s mert a kozákok nyomában voltak, újra futásnak eredt, kifelé tartott, az erdő felé. Az eltérőtől olyan 150 méterre szúrták le. Ezt onnan tudom, hogy még kisfiú voltam, amikor édesapám - 1926-ban vagy 27-ben lehetett - Segesvár felé mentünkben elvitt arra a helyre. Ott két román embert - egyikük 82, a másik akkor 90 éves lehetett, hosszú, gondozott körhajat viseltek, bocskort hordtak, nem olyan harisnya volt rajtuk, mint amilyent a székelyek viselnek, hanem olyan, mint amilyen az övéké - megkérdezett, hogy igaz-e, hogy itt esett el Petőfi. Azok tudtak magyarul is, apám is valamennyit románul. Pontosan itt - mutatta a helyet egyikük, mert az ő apja is itt esett el, a másik szerint rokona szerencsésen megmenekült.

  S ők határozottan állították, hogy a költőt kozákollóval szúrták át jobb felén, s baloldalán feküdt a földön. A kozákolló egy nagyon félelmetes fegyver volt, talpukon viselték a kozákok, s ahogy beledöfték a ló szügyébe vagy akár az ember testébe, az olló szétnyílt, s a belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfit jobb oldalán érte a szúrás, mellette vértócsa volt, és iratok meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutathatták, a benne levő iratokat szanaszét dobálták...”

Kristó Tibor: Petőfit kozákollóval szúrták le... (Hargita Népe, 2004.08.11)

Két jó térkép egy másik cikkből, amely sokkal tudományosabban próbálja vizsgálni 

az egész történetet:
| Az egész völgy | Részlet |

Szkíta "szablya"

 Jó régen találtam meg Tóth László Zoltán 2012-es A szkíta szablya c. cikkét. [1] Már egy ideje szerettem volna reagálni a szövegben megjelenő pontatlanságra, de jó sokáig halogattam a dolgot.

A cikk elejét idézném:
"A Szkíta Világszövetség 2004-ben alakult, s egy vándorkiállítással mutatkozott be, mely Csodaszarvas címmel látható a magyar városokban. 2004. január 21-től február 23-ig Budapesten, a Magyarok Házában tekinthette meg a közönség. A csodálatos szkíta aranytárgyak fotóit jórészt Tibold László, a Szkíta Világszövetség elnöke fényképezte.

Az ő digitális fényképe alapján elemeztem azt a szablyát, amely a szentpétervári Ermitázs Múzeumban található, s a kelermeszi kurgán ásatásai kapcsán került elő. Tibold László már korábban rendelkezésemre bocsátotta a szablya fényképét, ezért doktori disszertációmhoz is fel tudtam használni annak szakrális képi mondanivalóját.

Sándor Csilla „Kard ki kard (Lázár Vilmos kardjairól)” címmel megjelent írása (24-29. old.) összevetésre késztetett. Lázár Vilmos 1849-es aradi vértanú szablyája nagyon emlékeztet a régi szkíta szablyára, s már azt is figyelemreméltónak találom, hogy 2000 év alatt mit sem változott a szablyák díszítésének stílusa. Arra gondoltam, hogy a szablyák formavilágát örökéletűre programozták be őseink.

Nézzük tehát közelebbről a kelermeszi kurgánban talált szablya képi világát. A Szkíta Világszövetség vándorkiállítása, a Magyar Demokrata c. hetilap 2004. január 15. száma és a Kr.e. 2100-2000 évből származó tábla összehasonlítása adta okát, hogy beszámoljunk a kiállításon szereplő, a kelermeszi kurgánban talált szablyán szereplő különleges ábrák lehetséges megfejtéséről.

Már a szablya tokján lévő „csodás” állatok is elgondolkodtatóak. Mert ki látott már sasfejű oroszlánlábú, bikafarkú nyilazó állatot? Vagy lófejű, párductestű, skorpiófarkút? (...)"

Nem foglalkoznék a dísztítéssel, csupán azt említeném meg, hogy a kelemerszi szkíta lelet egy rövid kard és nem szablya.

Kelermeszi szkíta kard

"Kelermes, kurgan N1:
Steel sword, thin golden plates on hilt & scabbard. Total lenght: 61 cm, scabbard approx. 47 cm. The guard and the entrance of scabbard have a pair of men with wings in front of the symbol (tree of life) Urartu. On both sides of the scabbard 8 figures of fantastic animals (body of lion or bull), head griffons, lion, bull and wing in form toothed fish."

Egyszóval, egy jellegzetes szkíta akinakész, de erről majd a következő bejegyzésben. Ha valaki veszi a fáradságot és tényleg megnézi Lázár Vilmos kardjáról készült fényképeket, akkor láthatja, hogy az egy míves törökös szablya. (Ránézésre sokkal hosszabb (70+ cm) és igen ívelt pengével.) Ennyit a két kard közti hasonlóságról. A szablyák formavilágának "programozásával" kapcsolatban érdemes összehasonlítani pl. a már említett szablyát honfoglalás kori vagy hódoltság kori példányokkal, esetleg egy 1861 (1869 stb.) mintájú szablyákkal, aztán levonni a következtetéséket.

A "gyémántszablya"

"A szablya
(...) A magyarok fegyverei, amelyekkel Európába érve egyedülálló harci sikereket arattak, a visszacsapó reflexíj és a szablya volt. Európa népei egyiket sem ismerték, védekezni sem tudtak ellenük. [1] Európa vasszerszámait és fegyvereit vasércolvasztásából nyerte; Belső-Ázsiában a felszínen talált gyepvasércet sajátos technológiával „damaszkolták”, azaz újra és újra visszahajtva kikalapálták belőle az oxidált részeket, ami által egészen vékony, könnyű, sok ezer rétegű vágófegyvert állítottak elő. A damaszkolással mintegy 9-es keménységet értek el, így ezekkel a szablyákkal ma is üveget lehet vágni. [2]

Az ívelt pengéjű, egészen könnyű szablya őshazája Belső-Ázsia; Európába a hunokkal, az avarokkal került, de megmaradásában őseinknek is oroszlánrészük volt. Ezért megkülönböztetnek „hun”, „avar” és „magyar” szablyát. [3] Ezzel a fegyverrel kis erőkifejtéssel mély sebeket lehetett ejteni, hiszen a húzással még mélyítették a vágást. Lóhátról könnyen lehetett forgatni, és vágtában az ellenségre suhintani.

A magyarok szablyái enyhén íves pengéjűek, fokuk mentén vércsatornával erősített, 70-90 cm hosszú, megtört markolatú fegyverek voltak; a pengék hossza mindössze 61-65 centimétert tett ki, [4] tompa fokukat a hegyétől visszamérve mintegy harmadnyi hoszszan élesre köszörülték; ez a fokél, ami az ellenséges lovak megsebzésekor volt hatásos. [5] Európa népei nehéz, kétélű, mintegy 2 kgos kardokkal harcoltak; a szablya súlya ennek mintegy egynegyede, 500 gramm körüli volt. [6] A szablya megtört markolata megszüntette a csapások közötti „holtidőt”, fokéle a lovas harcmodort szolgálta; keresztvasa rövid, szárai kifliszerűen lefelé hajoltak, és gombban végződtek. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A gombban végződő keresztvasak vörösréz, ezüst- vagy aranypalmettás díszítésűek, fémmel berakottak.

A magyarság éppoly szeretettel és ügyességgel díszítette fegyvereit, mint lovát, hiszen díszítőművészetünk messze híres volt; erről tanúskodik a Bécsben őrzött „Attila-szablya”; a karosi, a geszterédi, a rakamazi, a tarcali és sok más honfoglalás-kori kézifegyver.

A szablya sokáig a magyarság félelmetes fegyvere volt. A Képes Krónikában megtaláljuk ábrázolását Attilánál, Lélnél, megjelenik Nagy Lajos udvari vitézeinél, és a veleméri templom 1377-es festményein. [7]

A szablya továbbélését a magyar huszárság biztosította. A Mátyás király idején megalakult, majd a török megszállás idején megerősödött huszárság életben tartotta a könnyűlovas magyar harcmodort. Mivel a magyar lovas katona több mint ezeréves fegyvere volt a szablya, bízott benne a sztyeppe harcos, megbecsülést szerzett vele a végvári vitéz, és büszke volt rá a legújabb kori történelem huszára.

A legénységi szablya, amelyet az 1800-as években 1824 M, a tisztit pedig 1827 M, majd 1845 M jelöléssel regisztráltak, még a karabély mellett is a huszárok fegyvere maradt. A második világháború vége felé – 1944-ben – a nyilas hadvezetés rendeletet hozott, amellyel hivatalosan megszüntette a szablya viselését. Ez a magyar huszárság, a könnyűlovasság végét is jelentette. [8]" (Székely Hírmondó) Hankó Ildikó

A cikk megjelenésének dátuma: 12/01/2011
___________________________________________

1. Európában 670 után jelentek meg a szablyák, konkrétan az Avar Kaganátus területén. Az ívelt kardok és reflexíjak ellenére az avarok veszítettek Nagy Károly seregeivel szemben (796, 803). A honfoglalók reflexíja sem volt valamiféle csodafegyver (lásd Szőllősy Gábor Mennyivel voltak jobb íjaik a honfoglaló magyaroknak, mint a korabeli Európa más népeinek? (1995) cikkét) A magyar kalandozó hadjáratok sikeressége csak több tényező - a megfelelő fegyverzet, a fegyelmezett haderő, a körültekintő stratégia, a hatékony taktika és a színvonalas logisztika - együttes kölcsönhatásával magyarázható.

2. Keveredik a karcolási keménység (Mohs-skála, amit főleg ásványok esetében alkalmaznak) és a fémeknél használandó nyomási (pl. Rockwell) keménység. Szívesen megnéznék olyan honfoglalás kori vagy egyéb szablyát, amivel vágni lehet az üveget. (A törés nem ér!)

3. Mint - egy korábbi bejegyzésból - már tudjuk: nincs hun szablya. A hun lovasok elég hatékonyan tudtak egyenes kardjukkal is suhintani.

4. Több karosi szablya teljes hossza 82-85 cm, ebbol kb. 12-15 cm maga a markolat, tehát a penge átlagos hossza 70 cm körül lehet. (Karosi szablyák)

5. Itt is megjelenik a lósebző toposz.

6. A 2 kg egykezes európai kard határozottan sok látszik, egy átlag középkori hosszúkard (XIV-XVI. sz.) is 2 kg alatt volt, valahol 1,4 és 1,8 kg között.

7. I. Lajos király bal oldalán állnak a kun vitézek, az egyiknél szablya, egy másiknál buzogány.

8. Ennek a mondatnak lehet egy olyan olvasata is, hogy lám-lám a csúnya nyilasok 1944-ben még a szablya viselését is megszüntették. A szablyás huszárságnak, mint támadó fegyvernemnek, már sokkal korábban vége volt (lásd gorodoki huszárroham, illetve a huszárság későbbi elitgyalogságként történő alkalmazása; előtte a japán-orosz háború lövészárokharcai).

Kardtánc

László Gyulánál olvashatjuk: „Van egy érdekes emlékünk, amelyik az Urál hegység vidékéről való, olyan helyről, amelynek közelében őseink élhettek: egy perzsa ezüsttál. Ebbe karcoltak bele két karddal táncoló emberalakokat. A perzsa ezüsttálak leggazdagabb lelőhelye nem Perzsia, hanem éppen az Urál két oldala. (...) A férfialakok rajza a végletekig egyszerű, és feltűnő, hogy a középen levő férfi majdnem kétszer akkora, mint a környezetében táncolók. A művészetekben kezdetben a lelki nagyságot, a tekintélyt valóban nagysággal fejezték ki. (...)” [1]

Kardtánc karcolata egy permi ezüsttálon [2]

 

Egy másik részben a régész középkori forrásokat említ, amelyekból kiderül, hogy „a férfiak fegyvertáncaikat karddal kezükben ropják Jártasak voltak ezekben a kardtáncokban az iskola diákjai is. 1500-ban egy alkalommal a budai iskolás diákok mutattak be egy ilyen kardtáncot a király öccsének, Zsigmond hercegnek... Eljárta ezt a fegyvertáncot a fital Mátyás király is. Száz évvel később az ifjú Balassi Bálint fergeteges juhásztánca képesztette el az udvart.” [2] Természetesen azt nem lehet tudni, hogy „középkorunk táncaiban mennyi az ősi soron való örökség, de a leírások szinte ráillenek a permi tál kardtáncosaira.”

Egy másik érdekesség a könyvből: „A kétélű kard hatásosabb fegyver ugyan a szablyánál, de nem is a szablya győzött harcainkban, hanem az előzőleg már szétzilált, harci kedvében megtört harcosokon lett úrrá seregünk. Egyébként egy jó szablya átvágta a gyűrűs páncélt is.” [3] Hmm?! Szívesen megnéznék egy ilyen tesztet.

Az ezüsttál
A tálat, ami tulajdonképpen nem is tál, hanem egy  26,5 cm átmérőjű, 6,5 cm magas ívóedény, aminek hiányzik a nyele (az egyik képen jól látszik a nyelet rögzítő négy szegecs helye) 1866-ban találták a Kockij Gorodok melletti lelőhelyen, Nyugat-Szibériában. Jelenleg az Ermitázsban van. A edény belső felülete sima, ebbe van belekorcolva a kardtáncos jelenet. A Felső-Kámamellék vidékén és Nyugat-Szibériában a IX-X. sz. több olyan ezüsttál vagy egyéb tárgy került elő, amelyen sámánok (?), harcosok (?) szent tánca látható. (A szablyák a IX. sz. körül jelentek meg a Felső-Kámamellék területén.) Urálon túli területen az ugor népesség vadászmágiájához kapcsolják a tudósok ezeket az ábrázolásokat  (rodanoszki kultúra).

Maga a tál nászajándékként készülhetett kazár területen a VIII. sz. második fele - IX. sz. közötti időszakban, a vőlegény próbait ábrázolja, a mennyasszonnyal folytatott archaikus és rituális küzdelem egyes stációit.

_________________________
1.  László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. Bp., 1982, A kardtánc fejezet, 78. o.

2. Itt Zolnay Lászlót idézi László Gyula. Még keresem az idézet pontos forrását.

3. László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. Bp., 1982, Közelharc fejezet, 30. o.

Hun szablya?

Folytatva a szablyával kapcsolatos tévhitek ismertetését, most a hun "szablya" kerül a proszektúra asztalára, ahol kénytelen lesz szembesülni Ockham mester bonckésével. Míg a "lósebző" fokél elmélete a XX. század 30-as éveiben keletkezett, addig a hun "szablya" legalább 40 évvel korábban jelenik meg a patinás Pallas nagy lexikona [1] egyik szócikkében. Innen vette át a wiki és egyes szablyavívó oldalak.

"Szablya
egyélü s kisebb-nagyobb mértékben görbe kard, melynek külső széles van kiélesítve s ez különbözteti meg azoktól a sarlómódra belső felükön kiélesített görbe kardoktól, melyek az európai árjáknál a régi dákoktól kezdve egész a Sz. elterjedéséig voltak használatban. A Sz. elnevezés már a népvándorlás korában meghonosodott a szlávoknál s az őket környező népeknél (...)

A Sz. Magyarország területén legelőbb a népvándorlás korában tünik föl s két változatban fordul elő, egyik a szarmata-hunn, másik az avar Sz. A penge mindegyiknél keskeny, nem valami hosszu, görbülése is csekély, sőt a csúnyi Sz. egyenes, a markolat szintén egyenes mindkét változatnál, csupán a keresztvas alkotásában van köztük eltérés, mely a szarmata-hunn Sz.-nál egyenes, hosszu, négy oldalu pálcát képez s közepe felé jól megnyult végekkel ellátott romboid idomba megy át, míg az egykoru német forrásokban «gladius Huniscus»-nak nevezett avar Sz. keresztvasa rövid és széles lemezből áll, mely tojásdad csúcsban végződik és középrésze szabályos rombust alkot s erre néha préselt díszítésü négyszögü aranyozott ezüst lemezkét erősítettek.

Mindegyiktől különbözik a honfoglaláskori magyar Sz., melyből ez idő szerint Magyarország területéről hat példány ismeretes, u. m.: a nemes-ócsai, székesfehérvári, tarcali, bezdédi, egyik szolyvai (a másik avar jellegü) s a gombási."

22/1. és 22/2. kard a Bóna könyv 66. oldalán

Ezzel szemben Bóna [2] könyvébe az összes hun kard egyenes és kétélű, tehát nem szablya. "...A kardot sokáig nem tekintették a hunok jellemző fegyverének, holott az Altajtól (...) kezdve a délorosz és ukrán steppéken át Közép-Európáig éppenséggel a hosszú, viszonylag keskeny pengéjű, kétélű, gyakran erős keresztvassal is felszerelt kard volt a hun lovas másik főfegyvere az íj és nyíl mellett." [Bóna, 165] A szerző megemlíti, hogy "...a nem ritkán 100-110-120 cm hosszú, az antik világban ismeretlen méretű kardjaik Altal és Tien-san vidéki sírjaikban tűnnek fel először..." [Bóna, 41]

Ha ez nem lenne elég, akkor megemlíthetjük Türk Attila véleményét: "Kelet-Európában a 7. században még a 75-100 cm hosszúságú egyélű kardok jellemzőek, a szablya feltűnése egyértelműen a kazár korszakhoz köthető." [3]

 56. A bátaszéki hun áldozati lelet aranyveretes kardja.

Rekonstrukció [Bóna, 128]

Tehát hun vagy szarmata-hunn szablya egyszerűen nincs, soha nem is volt. Az egész azzal magyarázható, hogy az akkori szócikk még igen pontatlan régészeti eredmények alapján íródott.

___________

1. Az első önálló vállalkozású, nem fordításon alapuló magyar nagylexikon (1893-1900; 16 + 2 pótkötet).

2. Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Bp., Corvina, 1993.

3. Petkes Zsolt - Sudár Balázs (szerk.): Honfoglalók fegyverben. 2015, 46. o.

Fokél 3.

Ezzel a bejegyzéssel lassan lezárnám a témát. A későbbiekben biztosan lesznek még új adatok.

A kapcsolódó anyagokból láthattuk, hogy a saját tudományágukban jó szakembernek számító kutatók mekkorát képesek tévedni, ha kritikátlanul átvesznek minden bizonyítást nélkülöző elméleteket. Nézzünk még egy másik példát: az érdeklődő egy máskülönben kiváló, 2000-ben kiadott könyvben olvashatja, hogy a pusztai lovasok mesterien bántak a szablyával, "a nyeregből oldalt kihajolva pedig fokéllel alulról hasították fel az ellenfél lovának hasát."

A "lósebző" fokél legendájának továbbéléséhez hozzájárult Kiszely István antropológus [1] könyve A magyar nép őstörténete (2001), amit a wiki egyetemi tankönyvként és tanári segédkönyvként tart számon [2]. Ő volt az, aki Petőfiként azonosította a barguzini női csontvázat. ;-)

Az ősmagyarok fegyverzete  c. fejezetben olvasható:
"A többoldalú használhatóságát növeli a penge fokéle. A fokél elsősorban a ló megsebzésére irányuló része a fegyvernek (1). A szablya egyedüli hátránya, hogy a vaspáncéllal szemben hatástalan (2). Szablyáink enyhén íves pengéjű egyélű, foka mentén vércsatornával erősített 70-90 cm hosszú megtört markolatú fegyverek voltak, amelyeknél a penge hossza 60-65 cm-nyi volt (3); tompa fokát a hegyétől visszamért, nagyjából harmadnyi hosszán - néha feljebb - ugyancsak élesre köszörülték; ez a fokél (elman) (4); azaz a penge fokát kikalapálták, visszaköszörülték. A magyar harcos elrobogott ellenfele mellett, s úgy suhintott oda egyélű szablyájával. A markolat anyaga lehetet vas, némely esetben öntött bronz, illetve réz (5). A fogantyút borító falapokat egy szegeccsel rögzítették a markolatvashoz. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A szablyákat gyepvasércből damaszkolták, így 9-9,2-es keménységűek voltak (6)."

Én számoztam be a mondatokat, mert egy másik bejegyzésben érdemes lenne külön is foglalkozni ezzel a résszel. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, még az a szerencse, hogy nem túl népszerű, ami a letöltés-számláló alapján tudhatunk (2008 novembere óta 734 letöltés) [3].

_______________________________________
1. Kiszely István (Budapest, 1932. június 14. – Budapest, 2012. augusztus 28.) biológia-földrajz szakos tanár, antropológus. Neve a szibériai Petőfi-expedíció kapcsán, valamint nyilvánosságra került állambiztonsági ügynökmúltja miatt lett a szélesebb közvélemény számára is ismert.

2. Ennek nem néztem utána.

3. Összehasonlításként Kiliti Joruto Harcművészeti villámhárító c. írását 17468-szor töltötték le 2005 óta.

"Olasz" vívás

"Egy beszélgetéssel kezdenék, amely a legendáriumban maradt fenn:
Az Olaszországból hazatért és huszárnak állt újonc és a kiképzője közt zajlott ez a beszélgetés. Az újonc dicsekedett a külhonban szerzett vívótudásával és annak nagyszerűségével. Majd az öreg huszár imígyen szólott:
– Osztá’ kigyelmi ismeri-e a hatvágást?
– …?
– Oszt’ ismeri-é a huncutvágást?
– …?
– No akkor gyűjjék oszt’ megmutatom magának." [1]

Lássunk egy kis háttérinformációt.
"– Hát testvír, a kardot tudod-e jól forgatni? – kérdé a Württemberg-huszár...
– Még egyéves huszár sem vagyok, bajtárs – válaszolék –, de azért a kardot csak meg tudom   forgatni. Tanultam ám vívni is ily rövid idő alatt.
– Igen ám, megtanultad a hatvágást, úgy-e testvír? – szólt a Württemberg-huszár.
– ...Hanem hát tanultátok-e a csalfa vágást, meg a komisz vágást?" [2]

   Nem nehéz észrevenni, hogy egy magyar Württemberg-huszár [3] kérdi egy szintén magyar Mátyás-huszártól [4], Imreh Sándor visszaemlékezéseiben. Ebből faragta valaki a fenti "legendát"...

   Elég valószínűtlen, hogy egy magyar ember kb. 1840 és 1890 között elmegy Olaszországba, megtanul vívni, aztán hazatér és beáll huszárnak. Inkább egy mondvacsinált, pontatlan és mesterségesen kreált "ellenségképet" látok az egészben.

Jegyzetek:
1. http://szablyavivas.hu/ismertetok-leirasok/szablyavivas-alapok/
2. http://szablyavivas.blogspot.hu/2014/04/huszar-hatvagas-2-resz.html
3. Régi császári huszárezred, 2 (?) százada átállt a magyar oldalra.
4. A szabadságharc kitörése után alapított új huszárezred, 15. sorszámmal.

Karikás ostor (2.)

Jókai egyik leghíresebb regényében - A kőszívű ember fiai c. művében (1869) - is megjelenik a karikás, Boksa Gergő gulyás, volt kortesvezér és hírneves konfabulátor kezében. Lássunk pár részt:

A szalmakomisszárius

"...a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, ahol verekedni kell; hogy maradna hát el egy friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós viktóriadolmány van rajta, pitykés rajthúzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztülkötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Marciális alak."

"- Ej, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! - torzsalkodék a volt kortesvezér. - Elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő, mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilenc lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel! Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymás után kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német meg a polyák? Ne rondítsa el velök a seregünket, méltóságos főkomisszárius úr."

A betyár

"- Jaj, uram! Mi történt? - nyavalygott a vitéz hajcsár. - Bezzeg mi történt? Odavagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos."

"...Legalábbis volt huszonnyolc fontos az a golyóbis, akinek a szele megütött. Úgy segéljen, láttam! Láncos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz láncolva. Szakálla volt mind a kettőnek."

"- Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, aki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére. Boksa Gergőtül elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborbul lovastul együtt."

"- Megállj, betyár, mert rosszul jársz!
Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat. A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát, és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett. Boksa visszanézett rá.

- No nézd a bolondot, még meglő, amennyi esze van. No, még azt a másikat is frissen!
A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

- No, mármost meg karddal neki! - biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele. Pedig ezúttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolya; de volt nemes elbúsulás a szívében. A lovas pedig nem tréfált, s szíjon lógó kardját marokra kapva, nekirugaszkodott a betyárnak.

A betyár odavágott hozzá a karikással bal felül. A lovas parírozta a vágást a kardjával bal felül, a karikás dróthegye arcul csípte jobb felül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobb felül. A lovas előrenyújtá kardját jobb felül, az ostor képen kapta bal felül. Átkozott fegyver az; ellenkező oldalán vág meg, mint ahova céloz. A lovas káromkodott németül, magyarul. Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, amitől a svalizsérló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult, s ledobta a lovasát a hátárul.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utánavágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra: sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, ahova akart." (MEK)

Ui.:
Köszönet az indexes Harcművészetek topik egy lakójának - Annatarnak -, aki említette, hogy ebben a regényben szó van a karikásról.

Karikás ostor (1.)

Használták-e a karikás ostort fegyverként? Két vélemény:

Igen, sőt...

"Had szóljak pár szót egy másik ősi használati eszközről, amit nem fegyverként ismerünk napjainkban és nem is akként használuk, de hozzáértő kezekben bizony halálos fegyverként is működhetett.

Ez az eszköz a mai is használatos pásztor eszköz a karikás ostor. Itt jegyeznénk meg, hogy a karikás használatánál, nem az lehetett a fő cél, hogy minél hangosabban szóljon, hanem a precíz és pontos kezelés. Igaz, hogy lehetett hangos cserdítésekre is használni, de így valószínűleg csak állatok terelésére, esetleg ijesztgetésre használhatták. Napjainkra ennyi maradt fenn ebből! A hatalmas durranás valójában egy „hangrobbanás”, amit a sudár gyors visszarántásával érhetünk el. Bebizonyosodott, hogy a karikás ostornak a sudara visszarántáskor átlépi a hangsebességet, elérheti akár a hangsebesség másfélszeresét is.

Honfoglaló eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljék el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet. Az 1848-as szabadságharcban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként.

Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A dragonyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azzal verték le a dragonyosokat, vérteseket.

De használták még a karikást szakrális alkalmakkor! Temetéseken pl. nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára. De az esőfelhők „szétverését” is az ostorok durranásszerű hangjának tulajdonították."

Forrás: http://bulcsu-vezer.webnode.hu/a-ix-x-szazadi-fegyverekrol/




Esetleg...
"Karikás ostor
Nem tudom, hogy X. századi eleink ismerték és (fegyverként) használták e ezt a valódi "hungarikumnak" tekinthetõ pásztoreszközt, mert erre nézve semmilyen adatot (sem meggyõzõen cáfolót, sem egyértelmûen bizonyítót) nem találtam. Mindössze szívbõl remélni merem, hogy már akkoriban is létezett és olyan köztiszteletben álló tárgy volt, mint a késõbbi alföldi magyar pásztorvilágban. (De éppen az iránta való feltétlen tisztelet mondatja velem, hogy csak az használja nyilvános bemutatók során, aki valóban ismeri! Vérlázító otrombaság és siralmas látvány, amikor magukat hagyományõrzõnek tartó alakok a földet karikás ostorral csapkodják. Tudniillik:
1. A pásztortársadalomban azt a zöldfülût, aki nem tudta rendesen használni az ostort, és ügyetlenül a földre ütötte a végét, kinevették és lenézték (ráadásul ez tönkre is teszi az ostor csapóját...)
2. A természettel együtt élõ állattartó ember számára elképzelhetetlen olyan "fõbenjáró bûn", hogy a Földanya hátát ostorral verje!"

Forrás: http://www.emesepark.hu/htm/al_menu/kis_reg_es_ter/viselet/egyeb_fegyverek.htm

Handzsár

...avagy az Aladdin kard nyomában.

Az egésznek egy vacak wikipédiás szócikk az oka (lásd a Handzsár szócikk régi változatát, meg a vitalapot). Ebben egy olyan "kardról" írnak, amely - a legjobb tudomásom szerint - soha sem létezett. A szócikk írója egy kezdő wikipédista volt, aki tulajdonképpen nem is hibás, hogy ilyen lett az egész, hiszen egy hitelesnek vélt, a National Geographic-ban megjelent cikket használt forrásként (részletek a vitalapon). Kénytelen leszek teljesen átírni. (Pár nappal később el is készült a cikk új változata.)

Handzsár közel-keleti tőr.
Régi oszmán-török neve hancar, amit az arab khanjar (“tőr”) szóból származtatnak. Modern török neve: hançer.

Az arab handzsár
Ez egy ívelt pengéjű, rövid szúrófegyver, mely több néven ismert az Arab-felszigeten. Marie-Christine Heinze tanulmánya [1] szerint ezt jellegzetes ívelt, a markolatnál meglehetősen széles és utána fokozatosan keskenyedő pengével rendelkező tőrt az Arab-félsziget keleti részén (Ománban, az Emirátusokban, Muszkátban, Szaúd-Arábia keleti részén, valamint Sziriában és Irakban) khanjar-ként (ejtsd: (k)handzsár) ismerik, míg a félsziget nyugati részén (főleg Jemenben és Szaúd-Arábia nyugati tájain) a janbiya (ejtsd: dzsanbija vagy dzsambija) kifejezést használják erre a fegyverre. Kelet-Jemenben és Nyugat-Ománban a lakosság szinonimaként használja a két szót. Heinze tanulmányában az szerepel, hogy a jemeniek többsége a janbiyát kimondottan helyi, jemeni kifejezésként tartja számon, míg a khanjar az irodalmi arab nyelv szavaként él a köztudatban.

Az oszmán-török handzsár
Ez a kézifegyver egy egyenes, kétélű tőr, melynek hossza 20-30 cm a Pallas Nagylexikon (1893-1900) szócikke szerint, és a többnyire ékesített markolatán soha sincs keresztvas. Vígh István fegyver- és hadtörténész szerint "a kétélű tőrt, az ókori eredetű handzsárt, melynek korabeli elnevezése bicsak volt, a törökök mellett az arab és a kaukázusi területeken is használták." [2]

Handzsár és jatagán
"A nyugati és hazai szakirodalom mind a mai napig keveri a jatagán és a handzsár fogalmát. A helyes definíciót Marija Sercer szerint D. J. Freyer és G. C. Stone adták meg: a handzsár ősi arab eredetű szó, és erős, kétélű tőrt jelent, míg a jatagán kora újkori török szó, és hosszú, egyélű késformát takar." [3]
___________________________

1. A preliminary glossary of dagger-related terms, Jemen-Report 44/2013

2. http://www.egriugyek.hu/eger-ugye/589-oszman-fegyverek-egerben.html

Vígh István Jatagán és handzsár az Oszmán Birodalomban című kiadvány (50 oldal, katalógus).
A Történeti Tárház kiállítása az Osmania magángyűjtemény darabjaiból, Eger, 2012. március 28. - 2013. január 3.


3. Vígh István: Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata
http://mohacsicsata.blogspot.com/2012/04/szulejman-jataganja-1_22.html

Híres bajvívások...

Véletlenül került a kezembe Eszes Máté Híres bajvívások, hírhedt párbajok című könyve (1988, Bp., Népszava, 1997, Bp., Móra Kiadó). Egy egész jó könyv, sajnos elég sok benne a pontatlanság.

"A kardpárbaj csöppet sem volt veszélytelenebb, mint a pistolypárbaj. Ha eret vágott a kard, a sebesült menthetetlenül elvérzett." (XVI. o., Képmellékletek)

A szerző nem veszi figyelembe, hogy milyen feltételek mellett voltak - tényleg - életveszélyesek a kardpárbajok: nehéz, kifent pengék, bandázsok nélkül, szúrás engedélyezésével, illetve pancser párbajsegédekkel, akik nem tudtak vagy nem mertek időben beavatkozni, meg tapasztalatlan orvosokkal, akik pl. jégkockával próbálták elállítani az artériás vérzést.

Aztán meg a szokásos mítoszok.

"A tetőtől talpig páncélba öltözött lovagot kísérői sokszor csak emelőszerkezettel tudták lóra ültetni. Ha leesett róla harc közben, könnyen végzetessé vált a baleset." (V. o.)

"A lovag az ötven-hatvan kilót nyomó páncélt csak apródja, fegyverhordozója segítségével tudta magára ölteni. Korabeli ábrázolásokon gyakori jelenet, amint kötéllel, csigával emelik fel a lóra a súlyos páncélba bújtatott lovagot. A ránehezedő túlsúly aztán megbosszulta magát a csatatéren, mert könnyű sérülés esetén is magatehetetlenné vált, a testét fogva tartó vaskalodában elvérzett vagy megfulladt." (26. o.)

Ezt a rész még elemezni sem érdemes, annyira hibás.

Egy zárógondolat:

"Bajvívás, párviadal, párbaj. E három szóban különböző korok emberének életre-halálra szóló igazságkereső, hamisságot elleplező dühe sűrűsödik. Az oklevelek, krónikák, művészi alkotások segítségével felvillantott kultúrképek meggyőzgetik az olvasót, milyen döbbenetes módon mondott csődöt a józan emberi ész." (139. o.)

Csak csendes jegyezném meg, hogy párviadalok nem mindig szóltak életre-halálra, a párbajok - különösképpen a kardpárbajok - pedig a legritkább esetben voltak ilyenek. A halálos párbajokért főleg a tapasztalatlan segédeket terhelte a felelősség.