Újra a kezembe került az 1962-ben kiadott Duronelly-féle Vívás, ami inkább egy nem túl vastag füzet a maga 51 oldalnyi terjedelmével. Ettől függetlenül egy érdekes olvasmány és most is találtam benne izgalmas apró részleteket. Ízelítőként bemásoltam pár oldalt a füzetből, hogy az olvasónak legyen némi elképzelése Duronelly László művéről. [1]
A 3. oldal azért érdekes, mert itt Duronelly nagyon röviden összefoglalta az egyetemes vívástörténetet. A rómaik vívását említi elsőként, de nyilván terjedelmi okok miatt már nem tud arra kitérni, hogy a gladiust az ókorban egy méretes, téglalap alakú pajzzsal együtt használták a katonák. A következő mondatban megjelenik a pallos, amit éppen csak megnevez a szerző, de már nem tér ki arra, hogy azt miként használták. A XVIII. sz. biztosan nem a mai párbajtőrt alkalmazták a vívók, mivel a modern sporteszköznek nem sok köze van a korabeli könnyű tőrkardhoz (smallsword) vagy még korábbi, sokkal nehezebb és hosszabb rapírhoz (rapier). Abban teljesen igaza volt Duronellynek, hogy se rapírral, se a könnyebb tőrkarddal nem lehetett átvágni a vastagabb textíliákat, komolyabb sebet okozva az ellenfélnek. A korabeli tőrkard gyakorlója volt a vívótőr (foil), de ezt már a XVII. században rendszeresen használták: ezt látjuk pl. Labat könyvévek 1696-os rajzain, vagy Philibert de la Touche 1670-es művében. A füzet szerzője kimondottan jól látta a magyar huszárság szerepét a szablyahasználat elterjesztésében Európa-szerte. Ugyanakkor azt is érdemes tudni, hogy a különböző keleti népek saját kifejezést használtak az íves pengéjű kardok megnevezésére: a törököknél ez kilic(s) (pala), az irániaknál samsir, az indiai szubkontinensen tulvar vagy dao a kínaiaknál, illetve még számtalan hasonló névvel találkozunk Marokkótól Japánig.
Ettől függetlenül hasznos tudni, hogy mi volt az a minimális vívástörténeti ismeretanyag, amit egy átlag vívóedző megtanult a múlt század 60-as, 70-es, netalán 80-as éveiben. A történelmi részt kiegészíti egy érdekes adatmorzsa: „hirtelen "kitörés", vagy "kitörés la!" vezényszóra ” [DU, 11] Tudjuk, hogy Duronelly – ingyenes gyakornokként – Santelli tanítványa volt ~1925-től 1929 végéig (1930 januárjában volt a vívómesteri vizsgája). Ez a la az olasz mester szóhasználatának a lenyomata lehet.
A következő – 46-ik – oldalt azért másoltam be, mert ezen szerepel a vívómester egyik legfontosabb intelme: „Vagyis először meg kell kedveltetni a vívást, a többi azután jön.” [DU, 46] Valamit a másik fontos tanács, a tanítvány biztatásáról szóló észrevétel: „Az első szabadvívásnál, mikor teljesen tehetetlennek érzi magát a vívó s egyetlen akció sem jut az eszébe, meg kell mondani, hogy ezen már mindenki átesett s az első versenyen mindenki ismét így szokott járni stb.” [DU, 46]
Két oldalt azért került a bejegyzésbe, mert itt olvasható a kardvívás tanagyagának nagyon tömör összegzése, a füzet egyébként főleg tőrvívással foglalkozik.
Aztán következik a füzet függelék része, amit inkább a hangulatos szakkifejezések miatt választottam. Ez annak a kornak a lenyomata, amikor még planché volt a pást. (Azt, hogy a valóságban milyen volt a planché Brunet egyik 1884-es rajzán láthatjuk.)
Így utólag magam is megdöbbentem azon, hogy milyen sok részt idéztem a vívómestertől a Grundvívás c. könyvemben. Ezeket mind kigyűjtöttem.
Duronelly szerint: „Legjobb 12-13 éves kor körül kezdeni. Akkor már megközelítik későbbi magasságukat, megértik a mozdulatok célját és alkalmasak a nagyobb koncentrációt kívánó komoly sportmunkára. Felnőttebb korban is érdemes még elkezdeni. Volt olyan vívó, aki 35 éves kora után kezdett és Európa-bajnokság döntőjéig verekedte fel magát.” [DU, 47]
„...A vívás késő öreg korig űzhető, mégpedig eredménnyel. Amit a lábak ruganyosságából elvesznek az évek, a több tudás, a tapasztalat, a technika csiszolódása, az idegek lehiggadása pótolják... A sportszerű élet, állandó, nem túlhajtott edzés messze kitolják a versenyzés határidejét. Dunay Bertalan 30 évvel saját magyar bajnoksága... után, 72 éves korában országos nyílt verseny döntőjébe verekedte be magát. 60-70 éves mestereink fáradhatatlanul,fiatalos lendülettel forgatják a kardot és oktatják az ifjúságot.” [DU, 47]
„Gyakori eset, hogy a vívó nem érzékeli a mereven és puhán tartott váll között a különbséget. Borsody László az ilyeneket úgy javította ki, hogy rájuk kiáltott: „Húzza fel mindkét vállát a nyakába! A füléig! Még!... Még!... Most pedig hirtelen engedje vissza. Teljesen engedje el. Érzi most a különbséget?” S a vívó, aki erőlködve húzta fel a vállát, így érzékelte a helyesen, lazán, könnyeden tartott váll előnyét.” [DU, 19]
„A kar nyújtása egyben a hegy beirányítása, a becélzás, míg a szúrást végeredményben a kitörés, a bal láb kinyújtása viszi be.” [DU, 20]
„Szabatosság a legcélszerűbb, legcsiszoltabb mozdulatok beidegzettségét, minden körülmények között való pontos végrehajtását jelenti.” [DU, 43]
„E helyzet már nem közelharc, hanem dulakodás. Ilyenkor a versenybíró a menetet beszünteti és a vívókat szétválasztva újra felállítja, egyben a dulakodás okozóját figyelmezteti.” [DU, 18]
„A jó vívó szinte milliméterre érzi az ellenféltől való távolságot: hol van biztonságban, pengéje hegye honnan érheti el éppen ellenfelét, mi az a legkisebb hátrálás, amivel még elvonhatja magát ellenfele pengehegyétől... A jó vívó mindig elég közel van ellenfeléhez, hogy találhasson, s valahogy mindig távol, hogy őt eltalálják.” [DU, 44]
„A tempó a legfontosabb fogalom a vívásban. Olasz szó, szó szerinti fordítása időt, pillanatot jelent. Kétféle értelmezésben használjuk. Egyik értelme szerint egy vívómozdulat megtételéhez szükséges időt, egy ütemet jelent. (Pl. tempókülönbség, egy tempóban esett találatok stb.) Másik, fontosabb értelmezésében: tempó valamely vívóakció megindításához alkalmas pillanat; másként az ellenfél tehetetlenségi pillanata.” [DU, 44]
„A vívó még nem tud pengéje hegyével minden előjel nélkül indulni. Tartása, izmainak összehúzása szándékát már előre elárulják, s előjel nélküli hirtelen kirobbanás helyett „nekifohászkodással” indul.” [DU, 28]
„Hogy az adott pillanatban az eredményt a gyorsaság vagy az idegek ereje, a kezdeményezés lendülete, vagy a szívós türelem fogja-e eldönteni, előre meg nem állapítható. Ez egy bizonyos bizonytalansági tényezőt visz bele a küzdelembe, az utolsó pillanatig minden lehetséges: biztosnak látszó mérkőzést el lehet veszteni, látszólag reménytelenül állót megnyerni, bizonyos téren felettünk állót más tulajdonságaink bevetésével megverni, mint pl. jobb technikájú vagy gyakorlottabb vívót merész kezdeményezéssel meglepni stb.” [DU, 41]
„S akkor az esetleg kedvezőtlen döntés után újra átmenet nélkül száz százalékosan rákapcsolni a következő találatért való küzdelemre. Mert aki csak egy pillanatig is az előző tusra gondol, - egy pillanat elengedés, magával való megelégedettséggel, ha az sikerült; vagy ijedtség, harag, méltatlankodás, ha az nem sikerült, vagy nem adták meg, - az a következő találatot is bekapja. Sokszor látni vívót, aki, amikor számolni kezdi, hogyan is áll, asszóját elveszti.” [DU, 42]
A támadások megismétlésénél is szerephez jut a dobbantás (régebbi megnevezése rádobbantás, németül Appel). „Ennél a kitörés helyzetében a bal láb a helyén marad, jobb lábunkat pedig - miközben testünk kissé emelkedhet - amennyire csak tudjuk, előrevetjük. A térnyerés alig valami. Előnye mégis abban áll, hogy egyrészt a test emelkedése lehetővé teszi az ismétlő szúrásnak kezünk hátrahúzása nélkül való végrehajtását, másrészt pedig a dobbantás megakadályozza a test esetleges előreesését és mintegy kipoentírozza az ismétlés támadás-jellegét.” [DU, 15]
„Hogyan jöttek létre a konvenciók? A vívás valamikor a harcra vagy párviadalra való felkészülést jelentette. Barátságos, gyakorló mérkőzésnél el kellett dönteni, hogy éles, hegyes fegyver használatánál, életre-halálra menő viadalban melyik győzött volna. Így alakult ki az a szabály, hogy aki egy ütemmel előbb talál, azt megsebesült ellenfele már nem tudná találni, viszont egy ütemben való kettős találat esetén a pillanattal előbb eltalált támadó megkezdett szúrását már a tehetetlenség törvényénél fogva is be tudja és be is szokta fejezni. Hozzájárult ehhez, hogy a ma is használatos drótfonású vívómaszkot csak aránylag későn, a XVIII. század végén találták fel... Így a balesetek elkerülése végett természetszerűleg jöttek létre... a vívás ma is érvényben levő szabályai: ..., ha egy vívó támad, a másik véd stb.” [DU,37]
* * *
Annak ellenére, hogy ez a füzet nem egy komolyabb vívókönyv, nincsenek benne illusztrációk (se rajzok, se fényképek), valamint nem tartalmaz hosszabb vívástörténeti részt, mégis egy érdekes kordokumentum, amiben számos izgalmas részletet fedezhet fel az érdeklődő. Segítségével némi bepillantást nyerhetünk a vívómester tanítási módszerébe: „...először meg kell kedveltetni a vívást [...] A nehézségeknél nem szidás, leszólás, hanem biztatás kell .” [DU, 46]
Megszívlelendő szavak!
_______________________
- Úgy tűnik, hogy jelenleg a neten nem találunk könnyen hozzáférhető oldalakat a fiatalon elhunyt vívómester művéből.
- DU-val jelöltem Duronelly 1962-es vívófüzetét, utána következik a konkrét oldalszám.
- Az ODR adatai szerint a füzetet először 1951-ben adták ki, akkor még 46 oldal terjedelemben. Én az 1962-es kiadást láttam. Ez a szerző halálát (1955) követő utánnyomás, amiben az szerepel, hogy dr. Duronelly László, főiskolai docens meg kézirat. Egyébként Duronelly jogi doktor volt, 1934-ben a Tudományegyetemen szerzett államtudományi oklevelet. A füzet nyomtatását 1962 szeptemberében rendelték meg, októberben készült el 125 példányban. Ezt további utánnyomások követték 1963-ban, 1964-ben és 1965-ben, teljesen azonos terjedelemben, illetve valószínűleg azonos tartalommal meg hasonló példányszámban.
