2018-06-18

West vs East


 A képen Mitsuo Maeda (1878-1941) japán harcművész - dzsúdós stb. - látható. Per pillanat nem lehet tudni, hogy pontosan mikor és hol készült a kép, illetve a többi szereplő személyazonossága sem ismert. Valamikor az 1910-es években fényképezhették a jelenetet, és egy 1997-ben kiadott japán könyvben publikálták a képet. 

 Erről a félvételről már társalogtunk 2012-ben a Schola Gladiatoria egyik topikjában. Mostanában újra nézegettem a fényképet és észrevettem, hogy Maeda egy igen jellegzetes olasz fejvédet visel (secondo mod. Parise, ami először Parise 1884-es könyvében került bemutatásra).

  Egy másik könyvben sikerült találnom egy olyan változatot, ahol egy rövid japán szöveg is kíséri a fenti fényképet. [1]


  Kíváncsi leszek, hogy némi segítséggel sikerül-e lefordítani és értelmezni a szöveget.
________________________________
  1. A könyv pontos adatait azért nem adom meg, hogy ne befolyásolja a fordítást végzőket. (Most már megadhatóm.)
  2. A japán szöveg „megfejtése”: az első hat katakana jel felismerése, átmásolása nem okozott különösebb gondot. フエンツンク゛és a Google fordítója már adta is a választ: fencing (vívás) Maeda wikis szócikke alapján ismertem a neve kandzsis változatát, így ez sem okozott nagyobb problémát. (Az utolsó két jel.) Aztán itt kezdődtek a gondok: fel kellett ismerni a kandzsi jeleket! Ebben segített a find kanji by radical honlap. Az első siker a 左 jel volt, fordítása bal. Tehát a kép bal oldalán Maeda látható, ami nem egy hű, de nagy felfedezés, viszont egy eredeti japán felirat is igazolja, hogy a képen tényleg ő szerepel. A következő jel a 道 volt, szerintem ezt minden hm-es simán felismeri: . Megkínlódtam a 剣 jellel, sehogy sem sikerült kikeresni a listáról. Aztán megnéztem a bokken szócikket, és bingó: kard! Együtt: kendó vagy kardforgatás. Ezen a ponton végleg elakadtam, az istennek sem sikerült megfejteni a homályosan látszó 対 jel alapvonását, ami után ki lehetett volna keresni a kandzsi listáról. Némi pihenés után jött az isteni szikra: van egy európai vívás szavunk, mellette pedig a japán ellenpárja, mi van, ha a kettő között ott lappang a versus szó kandzsi jele? És bingó: a 対 tényleg az! 
  3. A második képen látható japán szöveg: フエンツンク゛_対_ 剣道 _左_前田. (Csak az olvashatóság miatt raktam be pár szóközt.) Hevenyészett fordítása: (európai) vívás japán vívással (kendóval) szemben, bal oldalt Maeda. Netalán: európai vívás japán vívás ellen... 
  4. Sajnos - jelen tudásom alapján - nem igazolható egy 2007-es angol könyv fordítása. Abban a 200. oldalon szerepel a fenti fénykép, meg az elemzett japán szöveg, és mellett a következő angol szöveg: „Maeda (Left) challenges fencer with wooden sword”. Nem tudjuk, hogy pontosan ki hívta ki a másikat, illetve hogy Maeda kezében tényleg fakard lenne.
  5. Bunasawa, Nori; Murray, John: Mitsuyo Maeda: The Toughest Man Who Ever Lived (2nd ed.). Judo Journal, 2007. 

2018-06-15

Vaszabla =/= vasszablya

 A blog rendszeres olvasói egész biztosan emlékeznek arra, hogy a hun korban még nem voltak szablyák. (Ezzel két bejegyzésben is foglalkoztunk korábban: Hun „szablya”, Hun „szablya” II.) A hunok hosszú, egyenes, kétélű kardokkal kalandozták végig Eurázsiát. 


Hun egyenes kardok

  Így az olvasók - nyilvánvalóan - pillanatok alatt ki fogják szúrni az alábbi szövegben rejtőzködő hibát: „A hun előkelők temetkezéseire jellemző volt a sírtól külön elrejtett halotti áldozat; ilyen a Pécs-Üszögpusztán előkerült leletegyüttes (kard aranylemezes tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj aranyborítása, aranyozott pálcarudas vasszablya, nyeregkápa aranyborítása, arany kantárdíszek), és a kiemelkedő nagyszéksósi lelet (arany nyakperec, aranycsatok, nyereg- és kardhüvelydíszek, lószerszámveretek, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények aranypántjai és egy perzsa borostyánkehely).” [wiki: Hunok]
   
   Igen! Én is pontosan arra gondoltam ;-)

   Persze ilyenkor mindig hasznos egy gyors ellenőrzés.
 „A Pécs közelében levő Üszögpusztán még 1900-ban kiásták azt a sírt, amelynek helyes kiértékelésére csak a húszas, illetve ismét az ötvenes évek folyamán került sor. A sírlelet csonkán került múzeumba, de még így is 66 darabból áll. Olyan tárgyak ezek, amelyek a legfelsőbb katonai vezető réteg régészeti hagyatékára jellemzőek, és szoros rokonságban állnak a Bátaszéken és a lengyelországi Jakuszowicén kiásott sírok leleteivel. Arany lószerszám véretekből, nyeregborításokból, szalagokból, szíjborításokból és kardborításokból, valamint a tegez és az „arany-íj" borítólemezeiből áll. Hozzátartoznak még a vas nyílhegyek, egy lándzsacsúcs, egy kétélű egyenes kard és egy zabla.” [VMMI]

  Most már csak arra voltam kíváncsi, hogy kb. hányszor lett idézve a hibás szöveg. Kiderült - elég sokszor! Sőt, azt is sikerült megtalálni, hogy melyik szövegrészt olvasta hibásan az egyik wikipédista, valamikor 2007 legvégén.

  „Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta – „Pécsüszög” (Baranya megye) 1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.” [1]

  Szóval a szegény kolléga a vaszablát olvasta vasszablyának, és lett egy olyan „lelet” a neten, ami „igazolta” a hun szablyák létezését. Természetesen a wikis szócikkben javítottam a hibát.
______________________________________
  1. Bóna István et al: Hunok – gepidák – langobardok. Balassi, 1993.

2018-06-13

Aranyszablya

 A vércsatornával, a fokéllel kapcsolatban korábban már idéztem Hidán Csaba történész, az Aranyszablya Történelmi Vívóiskola vezetőjének véleményét. Az egyik blogbejegyzésben röviden be lett mutatva a 2015-ben megjelent könyve is.

 Most két régi képet szeretnék megosztani a vívóiskola korábbi időszakából. Egy régebbi honlapról töltöttem le őket, valamikor 2011-ben.




  Ezekkel a képekkel az indexes topikban is foglalkoztunk. Különösen akkor szembetűnő a védőfelszerelés mennyiségi és minőségi változása, ha megnézzük az Aranyszablya egyik 2014-es videóját, ahol több asszót is láthat az érdeklődő (csoportkép védőfelszereléssel: 0:27, fa- és fémszablyás asszók: 1:02).

2018-06-10

Gerentsér (1942)


  Ezt a bronz érmét Dabóczi Mihály szobrászművész készítette 1942-ben. Egy évvel később pedig befejezte a vívómester homoki mészkőből faragott síremlékét. A művész abból a szempontból is érdekes, hogy ő is vívott: Santellinél is, meg a BEAC-ban is. 

 „Dabóczi Mihály szikár termete ismert volt a vívótermekben is. Fiatalkorától hódolt ennek a sportágnak. A Marosvásárhelyi SE-ben tanulta, együtt gyakorolt Szabó Lászlóval és Csiszár Lajossal, Santelli Italo későbbi mester-tanítványaival. A harmincas–negyvenes években volt a BEAC első osztályú tőrözője, párbajtőrözője, de elsősorban kardvívója. Veszélyes balkezes vágásainak és szúrásainak gondolatától ma is összeborzonganak azok, akik még viaskodhattak vele. Nagy küzdő volt a páston és az életben egyaránt. Szívósan, székely módra. Nagy vitatkozó hírében állt. Sportszeretetéről nemcsak a sok érem, dísztárgy tanúskodik, amelyek a kemény csaták emlékét őrzik, hanem a művész számos sporttárgyú alkotása, többek között A vívó; a harmincas évek elején első sikerét hozó Futó; a vívás elmélyült mesteréről és tudósáról, Gerentsér Lászlóról készített plakett és a süttői márványból faragott síremlék a Farkasréti temetőben: az életnagyságúnál nagyobb tanító megtört és meghajló alakja. A Santelli Italóról mintázott emlékérmek – az 1930-as években vívóakadémiák, versenyek győzteseinek adományozták – már régóta numizmatikai értékűek. A Maestróról készült bronz domborművét 1980-ban bekövetkezett halála előtt még a Sportmúzeumnak ajándékozta, ennek mását Santelli Italo síremlékén helyeztette el. Ritkaságszámba megy az Elek Ilonáról készített érem is. Gipszben, terrakottában formálta meg többek között Kabos Endre olimpiai bajnok, továbbá Klell Kálmán sporttörténész és Szabó László mester portréját.” [2]
________________________________________
  1. A kép Prohászka László Dabóczi Mihály (2006) c. könyvéből származik. (MEK)
  2. Kő András: Dabóczi Mihály, a vívók szobrásza. (2005)
  3. Az idézetben süttői márvány szerepel, de sokkal valószínűbb, hogy mészkőből készült. (Érdemes megnézni a síremlékről készült képet.)

2018-05-29

Hatvágás (1809)

  Egy kedves vívókolléga hívta fel a közösség figyelmét egy német nyelvű lovassági szabályzatra [1]. A mű pontos címe: Abrichtungs-Reglement für die Cavallerie der Insurrektion des Adels von Ungarn. Konrad Adolph Hartleben pesti nyomdájában készült 1809-ben. Sajnos fraktúr betűtípussal nyomtatták, így elég nehéz olvasni.

  Első átnézésre - szablyavívás szempontjából - nincs benne túl sok érdekes részlet, inkább a lovassági dolgok dominálnak. Viszont Le Marchant (1796) angol könyve után ebben is találunk egy klasszikus hatvágás ábra. [2]


  Némi szöveg is kíséri az ábrát, de annak pontos feldolgozására még várni kell egy keveset.
_________________________________________
  1.  A Vívás mint harcművészet c. topikban.
  2. Az angol szerző az osztrák huszárság szablyahasználatát tanulmányozta igen alaposan 1794 körül. Tőlük vette át a klasszikusnak mondható szablyás vágóábrát.

2018-05-23

Static flexibility

 Legutóbb Németh Árpád gyűjteményének második látogatásakor mértük meg néhány kard pengéjének hajlékonyságát. Az ilyen adatok viszonylag ritkán kerülnek publikálásra. Röviden összefoglalnám a témával kapcsolatos korábbi hozzászólásokat (a fogalom meghatározása, pár adat).

 „A sportkard statikus hajlékonysága (a külhoni static flexibility) 2,5 kg, olyan szobamérlegen, amelynek mérési hibája +- 0,5 kg. Ha nem felejtem el, akkor egy +-0,1 kg-os konyhai mérlegen is letesztelem. A barantás BSZ-4 ~8-9 kg-os erőhatásnál hajlik, ami fejvéd arcrészére vagy torokra igen-igen kellemetlen; bordára / szegycsontra pedig határozottan "okító" jellegű.” [5357. hozzászólás a Vívás mint harcművészet topikban]

 „Közben lemértem a sportkardom statikus hajlékonyságát: 2520-2540 g lett az eredmény egy normális digitális mérlegen (pontosság: +-1-2 g). Természetesen ez egy adott pengére vonatkozik (V-alakú; a PBT-ben lehet válogatni a keményebb vagy rugalmasabb pengék közül).” [5373.]

 Egy másik sportpenge hajlékonysága (a markolatnál eltört V-alakú, ukrán penge): 1,5 kg szobamérlegen (+-0,5 kg-os pontosság). Utána egy konyhamérlegen is el lett végezve a mérés: 1,99-2,00 kg (+-1-2g). Ez az összehasonlítás azért fontos, mert Németh Árpádnál csak szobamérlegen lett lemérve a kardok hajlékonysága. [1]

Több - párbaj gyakorlására szolgáló - vívókard statikus hajlékonysága:
- aranyszínű, hálós markolat: ................................. 2,1 kg;
- 3,4-3,5 kg;
- 3,4 kg;
- legvastagabb pengével rendelkező vívókard: ...... 3,7 kg.

Parise Model 1 sportkard: ...................................... 2,1 kg

  Az adatokból jól látszik, hogy korabeli - XIX. sz. vége, XX. sz. első évtizedei - vívópengék nem voltak túlságosan merevek, a gyűjteményben található legvastagabb penge statikus hajlékonysága sem éri el a 4 kg-t, miközben a barantás vívóeszközön mért érték ennek a duplája (8-9 kg). Ebből ki lehet következtetni a HEMA-szablyákkal szembeni elvárásokat.

 Érdemes felidézni egy híres párbajban (Keglevich vs Hencz) használt kardok paramétereit: „A használt kard egy kb. 700-750 gr súlyú félolasz kosarú, 18 mm-es görbe magyar pengével ellátott közönséges vívókard volt, 5 cm-re beköszörült teljes heggyel.” Vagyis egy sima vívókard pengéjét köszörülték ki, nem túl hosszú vágóéllel, viszont szúrásra alkalmas heggyel. Egy ilyen átlagos hajlékonyságú, hegyes penge olyan lazán átment Keglevichen, hogy a szegény gróf egy ideig nem is értette: miért lett vége a párbajnak?! Az adatok között megjelenik az Arlow-határ (<750 g), a kosár közelében mért pengeszélesség (18 mm). [3]
_________________________________________________
  1. Jobbnak tűnik egy olyan változat, hogy előbb egy digitális konyhamérleggel mérjük a penge hajlékonyságát. Egy ilyen mérleggel +-1 g pontossággal lehet általában mérni, 5 kg-ig. Utána következhet egy szobamérleg. 
  2. Tibor nejlon szablyája: „Ennek a tömege 654 gramm, POB 13 cm-re a kosártól. A kosár meg a markolat, illetve a rögzítések a polipropilén kardjaimon már jól bevált megoldások, némi vassal a markolatban. Azoknak az volt a hátránya, hogy a "penge" egy cső volt, de ennek végre van rendes lapja és éle. A legnagyobb fegyvertény viszont az, hogy sikerült szépen elvékonyítani, ezért korrektül hajlik szúrásnál. Az alapanyag meg nagyon príma, úgy ugrik vissza egyenesbe, mint egy acélpenge. A Blackfencer-féle módszerrel 7,8 kg a statikus hajlékonyság, kb. fele a Blackfencerének. Ez nyilván biztonságosabbá teszi, kérdés, mennyire fog "hullámozni". Érzésre nem lesz gond, vastagabb anyagból indultam, drasztikusabb vékonyítással.” [5270. hsz.]
  3. Mivel ez az adat Arlow 1902-es könyvében jelenik meg, így VSz a vívómester megérdemli, hogy a nevét viselje ez a határérték.

2018-05-19

Juhász (2.)

Az előző bejegyzés - posztmodern mese - folytatása.

  Ahogy lépkedett a díszes márványlépcsőkön, azon törte a fejét, vajon milyen furfangos kérdéseket tesznek fel majd a mulatozó dolmányos uraságok. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha a Mátyás királyról és az okos lányról szóló meséből merít majd ihletet, és szofisztikált okosságokkal köszönti az uraságokat. Arra számított, hogy a nagyhasú, Döbrögi-szerű, fontos udvari méltóságok keményen kritizálják majd a könyvét. „Hát nem tudtad, te szerencsétlen paraszt, hogy a huszárok vívórendszere a legjobb?! ...legjobb...legjobb...” - visszhangzik majd a díszes, zsinóros dolmányt viselő ezredes öblös hangja a terem gótikus boltozata alatt, miközben lendületesen hadonászik ezüstveretes huszárkardjával. „Hogyan merészel valaki vívókönyvnek nevezni egy olyan irományt, ami összelopkodott idézetekből áll?” - kontrázik rá egy fekete talárba öltözött magiszter, a király kardvívás mestere (magister ensis). Mások furfangos kérdésekkel próbálják majd nevetségessé tenni a szegény juhászt: „Ha tényleg olyan jó ez az egész, ahogy állítod, akkor miért nem lehet olimpiai bajnok egy grundvívóból?”, „Ha igaz, amit a juhász mond a több száz éves európai vívóhagyományról, akkor miként lehetséges, hogy a régi mesterek korábban nem találták ki a grundvívást?” De ezzel még nem lesz vége a vesszőfutásnak, mert az ebédnél szándékosan nem adnak neki kanalat, így serclivel kell majd kikanalaznia a levest. Ilyen dolgokon törte a fejét a szegény ember, miközben lassan felért a hatodikra. Ott ebédet ugyan nem kapott, ellenben megtarthatta a beígért előadást. 

  A díszteremben nem uraságok ültek ám, hanem a juhászhoz hasonló, csillogó szemű érdeklődők, akik végig derűs jóindulattal hallgatták, miket mesél a grundvívásról az Üveghegyen túli megyéből érkezett, szegényes ruhát viselő vándor. Nem értették, vidéki magányában miként találta ki ezeket a dolgokat a nép egyszerű gyermeke, aki nem is hasonlított egy igazi víváskutatóra, de még egy tőrőlmetszett régészre sem.

 A végén a - nem túl nagy számú - hallgatóság meg is tapsolta rendesen a juhászt, csak úgy visszhangzott a budavári palota díszterme, ahol nem sok vívót, meg e-könyvet láttak eddig az ottani impozáns falak. Kérdeztek is rendesen a várbeli népek, de nem csavarosat ám, inkább csak érdeklődve tették fel kérdéseiket. Legkevesebb 20 percig válaszolgatott illedelmesen a grundvívónk. Rendesen megtette a hatvágást, bele is izzadt a homloka. Csak úgy süvített a levegőben a szittya szablya; süvíteni süvített, de még így sem vágott le senkit a legélesebb gyakorlókardjával. Még a fülcimpája sem hiányzott annak a bátor kislegénynek, aki ott helyben kipróbálta a grundvívást! :-)

  Kellemes meglepetésként az előadásra eljött a juhász régi, kedves vívópajtása is, akivel beszélgettek egy jót, a régi szép időkről meg a visegrádi lovagi tornákról.

  Lassan vége lett az egésznek, a szegény ember tisztességgel megköszönte a szíves fogadtatást. Azt, hogy foglalkoztak a könyvével, nem röstellték feltenni a palotai FB-oldalra, plakátot készítettek az előadáshoz. Aztán baj nélkül átsétált a kapukon, a strázsáló vitézek mellett, akik - látva emberünk szegényes gúnyáját - még a bajszuk hegyét sem mozdították, nemhogy a köszönésére válaszoltak volna. Azon is morgott rendesen a juhász, hogy egy másik, mogorva ruhatáros lekezelően megjegyezte: „Máskor kend ne adjon be turista hátizsákot a palota ruhatárába, mert itt csak finom urak szattyánbőr táskáit látjuk szívesen!” A grundvívó íziben kardélre hányta volna az okvetetlenkedő emberkét, de a sikeres előadás után túl jó volt a kedve ahhoz, hogy hatot suhintson legélesebb gyakorlójával.

  Aztán hazaindult a juhász a széles folyó vizében csillogó Budáról. Egyetlen aranyforinttal sem lett gazdagabb, nem kapott se díszes dolmányt, se hivatali stallumot a szorgalmas munkájáért. De még egy árva rézpetákot sem, amiből vehetett volna magának egy kisfröccsöt a hamuban sült pogácsához, amit még otthonról hozott a tarisznyában. Hazafelé kicsit korgott a szegény ember gyomra, mert állófogadás sem volt a könyvbemutató után. :-(( Ennek ellenére bocskora nyomán vidáman porzott a hosszú út hazáig. Érezte, hogy valami olyasmit tett, amit még soha nem cselekedtek meg ősei. 

  Írt egy igazi könyvet! 

  Nagyapja még csak másolta a templomi énekeket írnoki szép betűivel; édesapja apróbb cikkeket próbált írt, melyek aztán hébe-hóba meg is jelentek itt-ott. De egyik őse sem gondolt arra, hogy könyvet írjon, bemutatót tartson, eljusson a budavári palotába. Ő meg kitalálta, megírta, elküldte, a deákok feltöltötték, aztán több mint ezren megnézték az e-könyvét. Ezért aztán üres zsebbel, korgó gyomorral, de igen vidáman lépdelt a távoli hegyek felé a szegény juhász, miközben már azon törte régészforma fejét: miről is szóljon a következő könyve!

  Ha a messzi Budáról az Üveghegyen túlra vezető út hosszabb lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

Üveghegy vármegye kéklő hegyei közt, 
Sajónekeresd közelében 
rótták juhászbotra 2017 májusában.

A grundvívó juhász

Egy grundvívó kalandjai a budavári palotában

avagy Hogyan jutott el a juhász egy vidéki vár vizesárkából 
a Budavári Palota dísztermébe? [1]

   Hol volt, hol nem volt az ország egy távoli szegletében, még az Üveghegyen is túl, élt egyszer egy szegény ember. Olyan helyen éldegélt, ahol néha még a kurta farkú, agresszív kismalac se talált magának túrnivalót. Épp középkorú volt, amikor meghaltak a szülei, előbb az édesapja, aztán pár hónappal később édesanya, férje halála miatt érzett bánatában. Addig a szegény ember nem sokat foglalkozott az élet értelmével, csak húzta a mindennapi élet igáját, különösebb egzisztenciális szorongás nélkül. Szülei halála után abbahagyta az igavonást, alaposan elgondolkodott azon, milyen drámai fordulatokat alkalmaz egyszer-egyszer a sorsvonalak főrendezője. Némi töprengés, módszeres fejvakarás után eldöntötte, gyökeresen változtat eddigi életén, és íziben elment juhásznak, hogy több ideje legyen gondolkodni. A népmesékből jól tudta, a juhászok egytől egyig bölcs emberek, így bizton remélte, idővel ő is valamiféle guruvá válhat a sok töprengés által.

   Teltek-múltak az évek a juhászunk kényelmesen terelgette birkáit a közeli, félig romos végvár kiszáradt vizesárkában. Ugyan a leomlott falak árnyékában nem lett belőle szittya guru, meg rovósámán, de legeltetés közben bőven volt ideje törni a fejét olyan kérdéseken, melyekre az emberiség már vagy háromezer éve nem talál egyértelmű válaszokat. Műkedvelő filozófusunkat ez nem zavarta különösebben. Attól, hogy nem talált használható megoldásokat, kimondottan élvezte a gondolatok színes vonulását, agytekervényei olajozott surrogását. Sőt, idővel rájött: önmagában a kérdések felvetéséve is hasznos, hisz ezzel kezdődik a bölcsesség, a lelki béke felé vezető út!

   Csak üldögélt naphosszat, szája szegletében egy fűszállal, bámulta az elvonuló bárány-felhőket, derűsen merengett, néha pedig vidáman felkacagott. Érezte, megtalálta a helyét a világban.

   Gyakran megfigyelhette, hogy ünnepnapokon hogyan botvívtak a pásztorok. Egyszer egy idősebb juhász unszolására beállt egy menetre, és - mindenki nagy meglepetésére - duhaj ellenfele csak sokára tudott vérző sebet ejteni a fején. Lassan kitanulta a paraszti vívás legtöbb fortélyát, hamarosan ő lett a környék egyik legjobb vívója. Néha úgy tett, mintha dolga lenne az épen maradt, belső várban, ilyenkor alaposan megnézte a lovagok gyakorlását a vár hatalmas gótikus termében. Közben elolvasta a környék minden fellelhető vívókönyvét, aztán - módszeresen - az összes többit is.

   Aztán elérkezett az idő, hogy nevet kellett adni annak, amit gyakorolt. Ha már a helyi kondások böllönködtek, a várbeli csikósok meg barantáztak, az aranysarkantyús lovagok meg a vívás nemes művészetét tanulmányozták, úgy gondolta, ő grundvívásnak fogja hívni azt, amit megtanult, összeolvasott, meg saját maga kitalált. Hisz folyton a várárokban, mindenféle füves, kavicsos, hepehupás helyeken gyakorolta lelkes társaival a vívást. Teltek-múltak az évek, úgy érezte, itt az ideje leírni a kipróbált csudás dolgokat, hátha másoknak is hasznára válik ez a tudás. És így egy tanulni vágyó, távoli atyafinak könnyebb dolga lesz elkezdeni, mint a szegény juhásznak. Terelgetés közben meg is írta gyorsan a laptopján. Nem lett túl nagy az egész, csupán 187 oldalnyi szövegből, meg pár tucat képből állt a juhász módszertani segédlete. Aztán gondolt egy nagyot, majd elküldte a szépen összeállított e-könyvet Budára, a királynak. Arra számított, Mátyás, az igazságos, a bajvívás nagy kedvelője biztosan elolvassa kódexét. Bölcs királyunk igen becsülte a míves krónikákat, hisz eredetileg könyvmolynak taníttatták, nem pedig hadvezérnek. A szegény ember úgy okoskodott: bizonyára megtetszik az ország koronás fejének, hogy a juhász - a nép egyszerű gyermekeként - ilyeneket írogat, netalán megjutalmazza pár aranyforinttal, abból meg rendesen ki lehet nyomtatni az egészet. Teltek-múltak a hetek, de csak nem érkezett válasz Budáról, a királyság nagyhatalmú urától. Nem is érkezhetett, hisz dicső Mátyás királyunk ekkora már 527 éve halott volt, így aligha olvashatta szegény juhászunk tudományos igényességgel megszerkesztett irományát. Emberünk nem keseredett el, úgy gondolta, ha már nem hívják a budai várba, akkor fel fogja ajánlani, szívesen beszél a budavári népnek a várárki vívásáról. Sőt, nemcsak mesél, de be is mutatja tudományát az udvarban, a várnép szórakoztatására. Akinek pedig kedve lesz hozzá, az ott helyben ki is próbálhatja a grundvívást. A budai tudós deákoknak kimondottan tetszett az ötlet, nem sokáig tétlenkedtek, szóltak rögtön a fődeáknak, az meg a majordómusznak, aki tüstént megüzente, hogy a juhász mikor legyen Budán, a Duna felett magasodó vár hatodik emeletén. Közben kitették a juhász módszertani segédletét a régi korvinák hűlt helyére, hogy az értékesebb könyvek helyett inkább azt rágják a könyvmolyok.

   Elrendezte hát dolgait a szegény ember, megírta végrendeletét, ha netalán valami váratlan dolog történne vele Budán vagy útközben. Aztán felvette legjobb gúnyáját, zsákjába rakta legélesebb gyakorlószablyáját, megpödörte bajszát, keresztet vetett, és a Jóisten áldásával elindult a messzi székesfővárosba. Kicsit szorongva, de nagy-nagy lelkesedéssel, hiszen olyanról készült mesélni a budavári uraknak, amit nagyon szeretett csinálni.

   Soknapnyi gyaloglás után megérkezett Budára. Kapuban strázsáló vitézekre számított, akik csak a várható jutalom feléért engedik majd továbbmenni, mert a juhászunk igen jól ismerte a népmesei fordulatokat. Amikor a vitézek meglátták a hátizsákos parasztot, megállították, szigorúan kifaggatták kiféle-miféle a porlepte jövevény, meg kihöz megy a palotába. Belenéztek a kardzsákjába, ahonnan a két legélesebb kardjának pengéje villant a legények szemébe. Ebből aztán rögtön látták, hogy emberükre akadtak! Mivel nem a királyhoz ment, meg szablyák is voltak nála, így némi tanakodás után jobbnak látták egyszerűen továbbengedni a juhászt. „No, az első népmesei akadályon átjutottam!” - dörmögte magában elégedetten a grundvívó, és folytatta útját egészen a hatodik emeleti díszteremig.

______________________________

1. Posztmodern mese.

2. Pont egy éve annak, hogy megtartottam az előadást az OSZK-ban.

2018-04-21

Perzsa penge

Egy szép perzsa penge



Orosz markolattal [1]

___________________________________________________________
  1. Ismert a szablya tulajdonosa: Dmitrij Ivanovics Godunov (-1606), a cár rokona. A penge fokán szerepel az orosz felirat (neve, udvari címe). Viszonylag pontosan megállapítható az ajándékozás időpontja (1598-1606), sőt ez még tovább szűkíthető.

2018-04-10

Tipológia

Egy rövid összefoglaló arról, hogy milyen kardvívó fejvédeket talál a blogon az érdeklődő.
___________________________________________________________
  1. A dőlt betűs részre kattintva meg lehet nézni a képet, a bejegyzés pedig az egész szöveget mutatja.
  2. Hurkaszerű plusz védelem a fejvéd felső részén és az oldalán.
  3. Majd még alaposabban is átnézem a feljegyzéseimet, talán vannak még további képek.



2018-03-30

Parise-fejvédek

  Néhány kép egy 2006-os torinói kiállítás katalógusából: Dal duello allo sport - „Il Tocco della Spada”: két fejvéd, egy sportkard és egy régebbi vívótőr. 


Masaniello Parise-féle fejvéd kardvíváshoz
 (1. sz. típus; XIX. sz. vége vagy a XX. sz. eleje) [1]
M. Parise (1850-1910)


Parise-féle fejvéd kardvíváshoz
 (2. sz. típus; XIX. sz. vége)


Olasz sportkard, Pessina-Pecoraro kosárral
(XX. sz. eleje)

Végül egy ráadás... Egy kedves fórumozó tőrvívónak 😉


Régi típusú nápolyi vívótőr (fiorettone)
(XIX. sz. eleje vagy közepe)
__________________________________________________________
  1. Ritka fejvéd kardvíváshoz. A Parise-fejvéd 1. típusának egy ritka változata.

2018-03-23

Vendégkönyv

A kiállítás vendégkönyvéből.


Mindig nagy örömünkr* szolgál a magyar vívás történetét jobban megismerni. Ez a kiállítás egy hiánypótló a hajdani Magyarország ma már elcsatolt területeink vívóéletét feleleveníteni.

Kár hogy az anyag kevés lehetőséget, bepillantást ad a Selmecbányán zajlott vívóéletről. (1) Talán több adat, újságcikk történeti bemutatás többet nyújtott volna. (2) Gondolom nemcsak lovag Alov Gusztáv tevékenykedett Selmecen. (3) A párbaj egy járulékos elem* volt a vívósportnak de nem a fő ****. (4)

Itt többet látni, olvasni a párbajokról mintsem Selmeci városi és egyetemi vívósportról. (5) Kassán és Lőcsén nagyobb publicitást kapott a vívás de ettől még lehetett volna több adatot is bemutatni. (6)

Köszönjük a szervezők munkáját és re*** egyszer majd még több ismerethez juthatunk e hajdani virágzó felvidéki magy. város vívásáról.

Dr. Salamon Gábor

* = jelöli az olvashatatlan szövegrészt. A mondatokat én számoztam.


Gratulálok a jó kezdeményezéshez, és a szép kiállításhoz. Örülök, hogy részt vettem a megnyitón. További sok sikeres munkát.

Németh Árpád

Köszönet és gratuláció a szervezőknek a kiállítás létrejöttéért.

Patócs Béla
________________________________
  1. Mindhárman vívómesterek.
  2. Kimondottan örülök minden konstruktív kritikának. Egy kicsit később reagálni is fogok Salamon úr észrevételeire. 
  3. (1) (2): A selmecbányai egyetemi életről 1 db tanulmány készült 1896-ban, meg pár helyi újságcikk foglalkozik vele. Vannak még adataink az ottani gimnáziumi vívóéletről (evangélikus líceum évkönyvei). Elképzelhető, hogy a jövőben további adatok is előkerülnek a selmeci vívással kapcsolatban.
  4. (3): Jelenleg egyetlen képesített vívómester selmeci tevékenységéről tudunk, ez Arlow Gusztáv. Harwich tanulmányából kiderül, az ottani akadémisták már korábban - 1907 előtt - is szerettek volt vívómestert szerződtetni, de nem jártak sikerrel.
  5. (4): A megnyitón elhangzott, hogy főleg az 1896 és 1912 közötti időszakra kívánt koncentrálni a kiállítás. Ebben az időszakban a párbajozás, illetve az arra való felkészülés komolyan motiválta a vívókat. Valószínűsíthető, hogy akkoriban a vívás tanulásában fele-fele aranyban volt jelen a sport és a párbajozás mint motivációs tényező.
  6. (5): A kiállítás 4 képpel illusztrálja a vívásoktatást, és pontosan ennyivel a párbajozást. Egy újságcikk, 1 összefoglaló, 2 életrajz mutatja be a selmeci vívást; 3 újságcikk a párbajozást. Arányaiban nincs túlsúlyban a párbajozás mint téma.
  7. Köszönöm a kritikai észrevételeket!

2018-03-19

Pagano (1553)

Egy izgalmas utalást találtam egy régi, 2012-es topik HEMA injury - Germany az egyik hozzászólásában.

Steven Reich:
"Read Pagano's 1550 narrative of the exhibition sword bout between the two youths. Clearly, they were wearing protective headgear--the author describes it." (Korábban is láttam, de valahogy nem jártam utána.)

GS: Pagano Renaissance fencing master

"From 1553, we have the only surviving treatise of a possible Neapolitan school, Le Tre Giornate (The Three Days) by Marcantonio Pagano. Despite being written well into the Renaissance Pagano's work focuses on medieval weapons: the two-handed sword, the partisan, and a slashing spear called coltello inhastato ("pole knife")."

És az utolsó GS: Marcantonio Pagano 1553.

"What if I told you that in 1553 people fenced with longswords hard and fast, with protection and masks? (Írja Piermarco Terminiello)

“Sir Don Costantino, as one of those aware of their play, quickly said in a loud voice: “halt my good fellows, that you will witness two valiant men”.

At these words many were opposed, asserting worriedly that itshouldn’t be allowed for two youngsters to partake in this play with two handed swords, unarmoured as they appeared.

The Prince and the Duke of Amalfi, as it happens gentlemen not easily frightened by such games, even they were suddenly struck with concern; and would have been even more so, had Pagano not assured them that the play between the two would end well.

This was because, having left space for the combatants, as soon as the two youngsters appeared, facing each other with their spadoni, all of their apparel seemed normal. But nonetheless underneath they were armoured, which none of those present, however discerning they might have been, had noticed.

The most appropriate measure was that they had hats on their head, made in such a way that as soon as they lifted them, an iron mask came out to cover their faces.

Pagano divided the two of them, and from that moment, having taken a step back, suddenly they produced fierce blows, touching their hands to their hats so that their faces remained armoured.

They were strong with their sword in hand, and by God with such speed that they seemed two bolts of lighting entwining with each other.

Marcantonio Pagano (1553) [1] [2]

Némi kereséssel még az is megtudható, hogy a küzdő fiatalemberek a vívómester rokonai voltak, konkrtétan unokaöccsei. Nem semmi a vívómester megjelenése! [3]
__________

1. Történelmi vívókönyvek mikrofordításait tartalmazza.
    A place to post micro-translations of historical fencing treatises.

2. 2016 márciusában készítette Piermarco Terminiello brit HEMA-kutató.

3.
"In a history of the Pagano family there are some biographical notes on Marcantonio Pagano (published in 1553). He was apparently born in 1503 and died aged 59 years, having dedicated the last ten years of his life to teaching the art of arms to others. There is also a physical description of Marcantonio: tall, powerfully built with a shaved head, small ears, a hirsute brow, and a forked beard nearly down to his waist.

In Marcantonio's book there are descriptions of a pair of fights (one night with spadoni the next with daggers) between two of Marcantonio's young nephews: Mutio Pagano and Gerolamo Pagano."


2018-03-14

Virtuális

Virtuális kiállítás

A plakát

"Összefoglaló
  Pont 100 éve annak, hogy a Bányászati és Erdészeti Főiskola kénytelen volt elhagyni Selmecbányát. Az 1918-at megelőző évtizedekben pezsgő egyesületi sportélet - tornászás, atlétika, vívás, birkózás, túrázás - folyt az Akadémián. A kiállítás a selmeci vívás legizgalmasabb időszakát szeretné bemutatni korabeli fényképek és tárgyak segítségével.

  Az összegyűjtött anyag két nagyobb tematika szerint lett csoportosítva. A vívásoktatás tárgykör azokat a vívóeszközöket (kardokat, fejvédet, vívókesztyűket) mutatja be, melyekhez hasonlókat a selmeci diákok is használtak a gyakorlás során. Továbbá korabeli vívókönyveket láthat az érdeklődő, megismerheti az akadémiai vívóklub 1860 és 1918 közötti történetét, a Selmecbányán oktató lovag Arlow Gusztáv vívómester életútját.

A kiállított tárgyak másik része a XIX. század utolsó évtizedeinek, illetve a XX. század elejének párbajmániás hangulatát kívánja érzékeltetni. Annak az időszaknak a soha vissza nem térő, Krúdy Gyula által finoman megrajzolt légkörét, amikor a vidéki gimnazista diáktól kezdve a székesfővárosi neves politikusig bezárólag sokan és sokszor párbajban kívánták bizonyítani úriember mivoltukat. Akkor még gyakran megtörtént, hogy a vívóegyletben tanultakat kardpárbajban is hasznosítani tudta a felkészült sportoló. A párbajvívás gyakorlására szolgáló kardok, Clair Vilmos legismertebb munkája a Párbaj-Codex egészítik ki a korabeli újságokban megjelenő - néha véresen komoly - történeteket
." [BE] 

Selmeci hagyományőrzők

A kiállításon 2 tárló és 10 tabló látható. Tablók:

1. A kiállítás plakátja.
2. Összefoglaló (10 mondat); akadémiai hallgatók kardokkal 
   (bányász és erdész egyenruhában).
3. A Selmeci Akadémia rövid története; az Athletikai Club történetének 
   fontosabb évszámai; Arlow Gusztáv életrajza; adatok Harwich Ernőről.
4. 1909-es újságcikk a házi versenyről; csoportkép a klubtagokról (1890).
5. Arlow arcképe karddal (1901) [AR]
6. Vívók (1894, 1902)
7. Párbajozó vívóállásban (53. ábra) [AR]
8. Párbajozók
9. Újságcikkek párbajokról (Tisza vs Károlyi, Keglevich, egy párbaj Arlow termében)

Végül, a 10. tablón látható az 1890-es érme, Németh Árpád vívómester életrajza (+ egy jó kép a FB-ról), valamint a kiállítás impresszuma.


Tárlók:
  • 2 vívókard (krómozott, gömb) (3), Cemens Jung; könnyű fejvéd (700+ g), könyökvédő; 2 vívókesztyű; Arlow könyv (1902)
  • 2 párbajvívás gyakorló (1), (2); Murz Frigyes könyve (1890); Clair Vilmos Párbaj-Codexének 14. kiadása (1927); Magyar párbaj (2002); vívóplakettek.
Lassan kezdünk...

 Érdeklődők

Hagyományőrző vállak

Szakmai társalgás és borozgatás
 
Búcsú...

Képek: Lady Pippy

2018-03-07

„Párbajkardok”

Egy kiállítás kapcsán került a kezembe az alábbi három kard Németh Árpád vívómester gyűjteményéből. Elmondása szerint ebből az első kettőt párbajvívás gyakorlására használták.

1. Gasser (jelőlés a pengén)

Tömeg: ...................... 743 g
Súlypont: .................. 105 mm
Vastagság [1]: ............ 7 mm
Szélesség: .................. 20 mm
Vastagság [2]: ........... 3,5 mm
Szélesség: ................. 17 mm
Vastagság [3]: .......... 1,5 mm
Szélesség: ................. 15 mm
Penge hossza: .......... 860 mm
Ívmagasság: ............ 26 mm
Éle: .......................... ~1 mm
Kosár szélessége: ..... 90 mm

2. Aranyszínű, fémhálós markolat

Tömeg: .................... 661 g
Súlypont: ................ 85 mm
Vastagság [1]: .......... 6 mm
Szélesség: ............... 18,5 mm
Vastagság [2]: ......... 3,5 mm
Szélesség: ............... 16 mm
Vastagság [3]: ........ 1,3 mm
Szélesség: ............... 12 mm
Penge hossza: ......... 845 mm
Ívmagasság: ........... 23 mm
Kosár szélessége: .... 90 mm [4]


A következő már egy sima vívókard.

3. Weyersberg K. Stamm Solingen (12/835 mm) (kép)

Tömeg: .................... 590 g
Súlypont: ................ 90 mm
Vastagság [1]: ......... 5 mm
Szélesség: ............... 17,5 mm
Vastagság [2]: ......... 4 mm
Szélesség: ............... 13 mm
Vastagság [3]: ......... 1,5 mm
Szélesség: ............... 10,5 mm
Penge hossza: ......... 835 mm
Ívmagasság: ........... 20,5 mm
Kosár szélessége: .... 90 mm

A kiállításon bemutatásra került még egy vívókard (Cemens Jung Solingen)
______________________________________________
1. Közvetlenül a kosárnál.
2. A penge közepén mérve.
3. A hegy környékén.
4. A mostani olimpiai kardkosár 140 mm-es.
5. Ennek van kézi kovácsolású, vaslemez, szinte félgömb kosara. Meg bőrgyűrű
   a mutatóujjnak.

2018-02-20

Harwich Ernő

  Eddig csak egy név volt abban a tanulmányban, amely összefoglalta a selmeci szervezett sportélet fontosabb eseményeit 1860 és 1896 között. [1] Szerencsére megmaradt egy tablókép 1896-ból. Sajnos pont azon a helyen sérült meg a tabló, ahol az ő arcmása található. Némi munkával sikerült elfogadható állapotba hozni a fényképet.


Harwich Ernő (1873-?)

Lássunk pár adatot a képen látható fiatalemberről, aki felvétel készítésének pillanatában ~23 éves lehetett.

  Ifj. Harwich Ernő 1873-ban született Fehérvárcsurgón, ahol édesapja, id. Harwich Ernő (1842-1907) uradalmi erdész volt a Károlyi grófok birtokán. Apja nyomdokait követve erdésznek tanult az Akadémián. A selmeci évek alatt aktívan részt vett az alma mater sportéletének szervezésében. 1895-ban ő vezeti a diákok vívóedzéseit, ekkor vívók létszáma 12 fő. [2], [4] 1896-ban végzett Selmecbányán. Idővel m. kir. erdészjelöltként belép az Országos Erdészeti Egyesületbe. 1901-ben Csepregen a járási erdőgondnokság ideiglenes vezetője. 1904-1905 körül uradalmi erdőgondnokká neveztetett ki Sárvárra. 1913-ban arról írt a Népszava, hogy súlyos testi sértés miatt bíróság elé állították, mert a vád szerint - állítólag - bántalmazott egy tetten ért román orvvadászt. A bíróság felmentette.

  Nem tudjuk, hogy miként került ki az I. világháború hadszintereire. Már hadapródként is megtaláljuk nevét egy gyalogezred névsorában. 1916 februárjában már hadnagy. Egy évvel később megkapja a hadidíszítményes 3. o. katonai érdemérmet „az ellenség előtt tanusított vitéz magatartás elismeréséül”. Ekkor népfölkelő főhadnagy az 5. sz. honvéd huszárezrednél. Utána már nem találjuk a nevét a forrásokban, lehetséges, hogy meghalt a fronton, netalán valamelyik hátországi kórházban vagy végzett vele a spanyolnátha. Ki tudja?

  Eddig nem találtam további adatot Harwich Ernő vívói, vívómesteri ténykedéséről. Elképzelhető, hogy csak a selmecbányai évei alatt foglalkozott vívással.


A kép így nézett ki eredeti állapotában

___________________________
  1. Harwich Ernő: Az akadémíaí athléta-club torténete 1860-tól 1896-ig. Debrecen, 1896.
  2. A tanulmányban az szerepel, hogy vívómester. Jelenleg nincs olyan független adat, ami igazolná Harwich Ernő vívómesteri képesítését. Abban az időszakban gyakorlatilag bárki mondhatta magáról, hogy ő bizony vívómester, hiszen a tevékenység nem volt vizsgához, képesítéshez kötve. Ha értett a víváshoz, akkor tanította. Csak 1929 után szabályozták állami szinten a kérdést.
  3. Rendeleti közlöny a m. királyi honvédség számára. 1917. január 13., 6. szám.
  4. Az egyesületi tagok száma 57 fő, ami kimondottan jelentősnek mondható az akkori akadémiai hallgatóság létszámához (154 fő) képest, hiszen a hallgatok 37% volt tagja a sportegyesületnek. (A m. kir. bányászati és erdészeti akadémia 1895-6. évi valetáns hallgatói tablón 39 fő szerepel.)

2018-02-11

Grúz szablya

   Ilyen-olyan keresések véletlen találata. 


Egy szép kaukázusi szablya 
(grúz; gurda pengével, XIX. sz.) [3]

  Igazából nem a szablya miatt mentettem el az oldalt, hanem a szerző azon állítás miatt, hogy pontosan ismert az új kardtípus megjelenésének ideje - a szablya a VI-VII. században jelenik meg türk népeknél. Az Altaj-hegység vidékéről került a hetedik században a Kazár Kaganátus területére, és innen terjedt el Kelet-Európa nomád népeinél.
__________________
  1. Az oldal elrendezését kissé átalakítottam, mivel a számomra érdekes szöveg pont lent volt.
  2. Talán erre a markolatra mondta Szőllősy Gábor, hogy adzsem (?) típusú.
  3. Dmitrij Alekszejev: Enciklopedija oruzsija. Litres, 2017, 151. o. (Nagyon szép könyv!)

2018-02-07

Menő martalócok

  A lenti képet akkor találtam, amikor belenéztem Romsics Ignác 2017-ben kiadott Magyarország története c. könyvbe, ahol a honfoglalás kori részre voltam kíváncsi.


Portyázó törökök, 1568; vízfestmény [1]


  Különösen a borotvált fejű martalóc tetszik. Elképesztő a korabeli piercingje! Valószínűleg patkószögeket szúr át a fejbőren. Lehet, hogy valamilyen módon kapcsolódik a nyakában fityegő szerencsepatkóhoz. A könyvben némileg levágott változatban szerepel a kép: nem látszik a lándzsa hegye, meg a turbános harcos jobb kezében levő csákányfokos. Apró hibát lehet találni a szövegben is: „Fokossal, dárdával és szablyával (jatagánnal) felfegyverkezett török könnyűlovasok egy 1568-ban készült vízfestményen”. A menő martalóc kezében egy klasszikus magyar szablya látható: viszonylag hosszú keresztvas, keresztvas-tüskék, pengevájat, magyaros markolatkupak. Ez garantáltan nem jatagán! 
   Érdemes megfigyelni a menő, magas sarkú, rövid csizmákat. A piercinges martalóc bal combja alatt jól látszik egy kellően méretes hosszútőr, a turbános nyerge mellett pedig egy hárítópántos, lóra való pallos, aminek némileg olyan a markolata, mint egy parasztkésnek.

  Ha nem tévedek, akkor ezek lennének az akindzsik.
____________
  1. A képet számos helyen meg lehet találni: pl. itt. Project Multimedia History of Hungary and Finland on CD-ROM (Képek, ábrák, hanganyagok és filmrészletek jegyzéke, lelőhelyei). Romsics könyvében a 208. o. után következő III. Kép- és térképmelléklet első képe.
  2. A Magyar Kódex (Kossuth Kiadó, 2000) III. kötetének 122. oldalán is megtalálható. Itt egy további könyvre hivatkoznak A Habsburgok. Egy európai dinasztia története. Gulliver Kiadó, Bp., 1995. Tovább már nem követtem a vízfestmény történetét.

2018-01-30

BSz-1

  A XXI. századi gyakorlóeszközök a víváskutatás mostohagyermekei: ezeket a vívókardokat előbb kitalálják, kifejlesztik, majd egy ideig használják őket, aztán előbb-utóbb eltörik (szétverik), végül kidobják a szemétbe, netalán ott porosodnak valamelyik raktár legsötétebb sarkában. Ritkán készül olyan alapos leírás, amely tartalmazná a pontos méreteket, a súlypont helyét, az eszköz tömegét stb. Pedig ezek a részletek sokat segítenek abban, hogy jobban értsük az adott vívókard alkalmazásának számos technikai apróságát.

  Korábban már írtam a baranta szablyavívás most használatos gyakorlójáról (BSz-4). Most az eszköz őséről szeretnék felidézni pár adatot.

A baranta szabadvívás során használt eszköz. Pár kép és néhány adat:
- penge hossza: ............................... 80,5 cm
- íve: ............................................... ~5 cm
- penge szélessége: ......................... ~ 5 cm
- keresztvas hossza: ...................... 11 cm
- markolat hossza: ........................ 12,5 cm
- markolat vastagsága: .................. 2 cm
- súlypont: ...................................... 26-27 cm (a keresztvastól mérve)!
[1]
Tudomásom szerint ez az első "tudományos közlés" a baranta gyakorlókardról.” [2]


  A 3. képen jól látszik az óvális hárítólemez két csapolása, hogy az egész „keresztvas” és markolat fele fehér szigetelőszalaggal van betekerve. A natur fa markolaton nincs semmi, jól olvasható egy szótöredék „...nyi”, valószínűleg a Zrínyi Baranta csapat egyik, a versenyen használt gyakorlóját fényképeztem le. (A képek a 2012-es Baranta Világkupán készültek, a miskolci városi sportcsarnokban.)

  2011-ben úgy mentem el az első baranta vívóversenyemre, hogy előtte még soha nem volt a kezembe ilyen vívókard. Utána döntöttem úgy, készítek egy másolatot, amivel legalább egyedül lehet valamennyit gyakorolni, hogy szokja a kezem. Ez látható a képen. (5 cm széles, gyári kerítéslécből készült.)


Az elajándékozott „kard”
_____________________________
  1. A vívóeszköz formája leginkább egy honfoglalás kori szablyára emlékeztet. Azoknak volt ilyen rövid keresztvasuk. A súlypontja pedig a lovassági kardok adatainak felel meg.
  2. Az adatok és a képek 2012-ben jelentek meg az Index.hu Harcművészetek topikjában.
  3. A képek ebben a hozzászólásban lehet megtalálni.

2018-01-25

Hun „szablya” II.

  Naivan azt gondoltam, hogy már egy korábbi bejegyzéssel sikerült - teljes mértékben - megcafolni ezt a tévhitet. Közben kiderült, van olyan fórumozó, aki úgy látja, hogy a hun „szablya” megléte kimondottan a hun-magyar kulturális rokonság egyik bizonyítéka.[1]

  A társalgás közben átvettük a 2016-os bejegyzésben ismertett érveket: téves szócikk a Pallasban,[2] nem ismerünk ilyen hun fegyvert (Bóna, Türk, Hidán).[3] Átnéztük a rendelkezésre álló (klasszikus) képeket, ezeken sem találtunk hun szablyát: Toronto | Kazár kardok | US képzelgés  |

  Megvitattuk a szaszanida egyenes egyélű kardokat. Közben érvként felmerült az, hogy ugyan a hunoknak nem voltak szablyáik, de a hun utódnépeknek - pl. onoguroknak - már igen.[4] Sőt, nincsenek is avar szablyák, mert amit a régészek annak vélnek, azok tulajdonképpen a 670-es onogur-bolgár beköltözés leletanyaga. Szép módszeresen sikerült tisztázni, hogy az avaroknak voltak már szablyáik az említett beköltözés előtt, sőt avar protoszablyákat is találtak a Kárpát-medencében;[5] a Kuver által vezetett onogurok inkább csak átvonultak errefelé. Sőt, abban az időben az onogurok sírjaiban többnyire egyenes kardokat találtak a régészek (Kuvrat kán sírja, Aszparuh kán feltételezett sírja). 

  Per pillanat kb. itt tart a társalgás. Sajnos, volt olyan, hogy a Deadliest Warrior sorozat honlapja lett forrásként felhozva (mongol szablya). Közben további véleményeket is találtam a hun kardokkal kapcsolatban.

  „Although the curved blade was known as the gladius hunniscus in Central Europe in the 8th century, there is no evidence that the Huns actually used single-edged sabres. Their swords were of the long double-edged Sassanian type suitable for cavalry warfare, also adopted by some Goths. Curved sabres may have been known in China as early as the 5th century, but straight, 'proto-sabres' were soon the most common form of swords among steppe nomads.” [6]

  „Érdekesebb a helyzet a kardjukkal, pontosabban a kardjaikkal. Ezekről többet tudunk, bár a hiungnu régészeti leletek most is cserben hagynak minket, mert a sírrablók bolygatása miatt csak felismerhetetlen rozsdás törmelék maradt a kardokból (...) Viszont szép számmal maradtak a környező területekről kardleletek, keleten koreai királysírokban, nyugaton Kazahsztánban, Iránban és hun kori (V. sz.-i) kelet és közép-európai leletegyüttesekben.
  A régi akinakész helyét kétféle szálfegyver foglalta el: hosszú egyenes kétélű, és ennél valamivel rövidebb egyenes egyélű kard. Az előbbit inkább Kazahsztántól nyugatra találjuk a hun és a velük kapcsolatba került germán törzsek sírjaiban. Kétélű kardok ebben az időben másutt is előfordultak, a hunoké kiválik közülük rövid, vaskos, gyakran értékes féldrágakőből készült keresztvasával. A keresztvas kiképzése támasztékot adott a mutatóujj számára. Ezt a fegyvert ugyanis már nem szúrásra használták, mint az akinakészt, hanem vágásra, s a lovasnak jobban kézre állott, ha mutatóujját a keresztvasra nyugtathatta. (...) Többszőr megfigyelték az európai hunok sírjaiban, hogy egyszerre található meg bennük a kétélű meg az egyélű kard is.” [7]

  Egyszóval elég nagy biztonsággal lehet állítani, hogy se az európai hunok, se az ázsiai hunok (hsziungnuk) nem ismerték a szablyát. Eddig nem került elő olyan régészeti lelet, ami ezt cáfolta volna.
   
                                                                         Busted!
_________________________________________________
  1. Szándékosan nem adom meg a konkrét topik pontos elérhetőségét, mivel maga a jelenség érdekes, nem pedig a konkrét fórumozó.
  2. A Pallas konkrét kötete 1897-ben jelent meg. A Révai nagy lexikona 1925-ben kiadott kötete pedig egyszerűen átvette a Pallas szócikk rövidített változatát (93 sor -> 30+ sor), így tovább terjesztette a tévhitet.
  3. A hunok viszonylag hosszú egyenes vas kardjuk mellett egy rövidebb tőrkardot is használtak. (...) A kései hunok, más néven avarok szintén kettős fegyvert viseltek. Egyenes hosszú kardjuk egyélű, kétélű vagy fokéles változatban is készült.”
    Tóth Sándor: Fegyverkincsek Egerben (2013). A cikk az Ősi Gyökér c. kiadványban jelent meg, így nem vádolható MTA-ás „elfogultsággal”. A szerző fegyvergyűjtő, a diósgyőri várban is volt kiállítása.  
  4. A Hun Birodalom 470-re már teljesen megsemmisült, az onogurok és a hunok közötti pontos kapcsolat nem teljesen világos.
  5. Egyenes, egyélű és fokéles kardok.
  6. David Nicolle: Attila and the Nomad Hordes. Osprey Publishing, 1990 (64 pages); 13. o.
    Érdekes bevezető:
    Of all the conquerors who swept out of Central Asia, two names stand out in European memory – Attila the Hun and Genghis Khan the Mongol. Both are remembered for massacres and devastation; yet whereas Genghis is also famous for the laws he imposed on half of Asia and for the trade which flourished under Mongol rule, Attila's notoriety seems unrelieved by positive achievements. But what was Attila's short-lived empire really like? What happened to the Huns afterwards, and what role did the nomads of Central Asia play in the centuries between Attila and Genghis Khan?
  7. Kőhalmi Katalin: A steppék nomádja lóháton, fegyverben. Bp., 1972. 83-84. o., 112. o.     Kőhalmi Katalin könyvéről Konnát Árpád blogbejegyzése alapján szereztem tudomást.
  8. Az onogur kardok linkje túl hosszú. Megtalálható itt.

2018-01-21

Mongol


A saber from the early Mongol period, 14th century

  Amikor először láttam meg a képet, akkor még lelkesen azt gondoltam: „Végre! Itt egy igazi mongol szablya, egy ritkaság, amivel csak elvétve lehet találkozni netes fórumokon...” Alaposabban elolvasva a feliratot, meg a kísérő szöveget, kiderült: csupán arról van szó, hogy a fegyver a korai mongol korból származik (14. sz.). 

   A szablya érdekessége a viszonylag hosszú és közepesen ívelt pengéje [1], a jó hosszú fokéle, a penge felé hajló keresztvasa (ilyet a honfoglalás kori szablyákon láthatunk) és egy különleges díszítés a penge élén (kínai nevén tunkou).
__________________________________________________
  1. A markolatnyúlványhoz mért pengehossz.

2018-01-18

Kritika

Az előző bejegyzésben beígért kritikai észrevételek összefoglalója.

Mit mivel hasonlítunk össze?

Bálint Csanád régész:
  „...Egyetlen hun temetőt sem ismerünk a Kárpát-medencéből, hanem csak hun koriakat, ugyanígy a kelet-európai sztyeppéről sem. Ázsiában közöltek ugyan „hun” sírokat, de ezen meghatározásuk kizárólag a kormeghatározáson alapul („V. századi”), ami etnikailag teljesen irreleváns.” [1] (Ez a kritika már több, hunokkal kapcsolatos wikipédiás szócikkbe is bekerült.)

Ki mondja meg egy sírról, hogy ki fekszik benne?

Csáji László szociálantropológus, néprajzkutató: 
  „Sok genetikus bizonyos szempontból a csúcstechnológia bűvöletében él, és saját tudáskészletének elsődlegességében, dinamikus fejlődésében hisz. E friss, néhány évtizedes múltra visszatekintő tudományág művelőinek legtöbb munkájában az elméleti és kutatásmódszertani kérdések tisztázása elsikkad, és a népekre, földrajzi helyekre, nyelvekre vonatkozó zavaros fogalomhasználatuk sok félreértéshez vezet. Csak egyetlen példát emelek ki: Neparáczki Endre – Török Tibor és Pálfi György témavezetésével írt – doktori dolgozatának 42. oldalán olvashatjuk egy összehasonlítás kategóriáit: „Archaikusok: 3 yamnaya kurgán, 1 Baraba sztyepp, 1 Starcevo neolit kori, 1 dunántúli vonaldíszes kerámia. Recens minták: 23 bolgár, 7 székely és csángó, 2 jordán, 2 mansi, 1 khanty, 1 altaji kazah, 1 han kínai.” Nem szükséges bölcsésznek vagy társadalomtudósnak lenni ahhoz, hogy észleljük a nehezen összehasonlítható kategóriák anomáliáit (figyelmet érdemel az is, hogy az összehasonlítás alapját képező minták – elenyésző – darabszáma jelenik meg az adott címkék után).

  A természettudományos adatok önmagukban semmitmondók a nyelvi, etnikai folyamatok kérdéskörében. (Egészen más a helyzet, ha csupán egy genetikailag jól megragadható ún. haplocsoport elterjedéséről van szó, de az nem tévesztendő össze az előbbiekkel.) Ha egy genetikus adatához (pl. minták halmazához vagy egy haplocsoporthoz) hozzárendeli azt a fogalmat, hogy „hun”, „xiongnu”, „ázsiai”, „honfoglaló magyar”, „kelet-európai”, „székely”, „kelta”, „szláv”, „bolgár”, „szverdlovszki”  vagy „andronovó kultúra”, ezt biztosan nem genetikai szempontok alapján teszi, mivel ezek nem „populáció- vagy filogenetikai” szakfogalmak. Átveszi őket, és tartalmukat a történeti- és társadalomtudományok segítsége nélkül önkényesen, vagy csak néhány szakirodalmi forrást kiemelve próbálja használni
.” [2]

  Összegzésként a néprajzkutató így folytatja: „A populációgenetika és filogenetika hazai szakemberei közül tehát sokan felismerték, hogy az interdiszciplináris munka nélkül a genetikai adatok értelmezhetetlenek, biológusok vagy genetikusok értelmezési kísérletei nem elég hitelesek a társadalomtudományok és történeti tudományok szakembereinek bevonása nélkül. Sajnálatosnak tartanám, ha a Szegedi Tudományegyetemen a Természettudományi és Informatikai Kar Genetikai Tanszékén végzett munka során nem tartanák szükségesnek ezt az együttműködést. Török Tibor hvg.hu-n adott interjúja és Neparáczki Endre (...) PhD értekezése alapján úgy tűnik, hogy abban a kutatócsoportban ilyen párbeszédre egyelőre nem került sor.” [2]

Egy ingerült vita

  A Heti Válaszban megjelent cikk szerint: „2017. május 4-én ingerült vitába fulladt egy doktoridolgozat-védés a Szegedi Tudományegyetemen. A disszertáció címe A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel volt, szerzője a Biológia Doktori Iskola fiatal kutatója, Neparáczki Endre. Több forrásból hallottuk, hogy régészek és nyelvészek dühösen cincálták a dolgozatot, és néhányan még az eredményhirdetés előtt kivonultak.„” [3]

Ebben a cikkben fogalmaz meg további észrevételeket Csáji László néprajzkutató:
  „...Kiket tartunk „hunoknak”? Nem egyetlen, jól körülhatárolható népet jelentett ez: térben és időben elkülönülő államok léteztek Belső-, majd Közép-Ázsiában és Európában, ahol e fogalom inkább politikai névként jelent meg. A „hun” egy etnokulturális és hatalmi folyamat emblematikus fogalma lett. Hasonlóan sokrétű, mint most az „európai”. Nehezen értelmezhető, hogy egy genetikus kiket és miért tekint hunnak, de biztosan nem genetikai érvek alapján teszi.”
 
és Mende Balázs paleoantropológus: „Ez a kérdés kizárólag az archeogenetika  eszközeivel nem vizsgálható. Az, hogy ma mit nevezünk „hunnak”, elsősorban történeti és régészeti konstrukció, biológiailag önmagában nem definiálható. (...) A hun-magyar rokonságra csak akkor tekinthetünk értelmes genetikai vizsgálat kiindulópontjául, ha a történeti-régészeti interpretáció hitelesen megadja annak kereteit. Ennek feltételei hiányoznak: a genetikai hasonlóság kimutatása önmagában nem járul hozzá a kérdés tisztázásához.”

Az orientalista

Róna-Tas András nyelvész, orientalista véleménycikkében fogalmazza meg az alábbi észrevételeket. [4]

Szalmabáb érvelés?
 „Itt a nyelvészeti kapcsolat (finnugor rokonság, helyesen finnugor nyelvrokonság), az etnikai csoport (két népcsoport) és a genetikai, vagyis populációs kapcsolat között egyenlőséget tett a szerző, ezzel egy senki által nem állított tételt mond ki, majd cáfol.”

Tatár? Mongol?
 „Ezeket veti össze a szerző egy mai, recens bargut-mongol és egy meghatározatlan földrajzi azonosítású tatár elszigetelt egyén haplotípusával. Ezután arról értekezik, hogy a tatárok csak a tatárjárás idején kerültek a mai helyükre. Nem tudja, hogy a ma tatárnak nevezett csoportok török nyelvűek, történetük eltér a mongolokétól.”

Hun minta?
 „Végül bevon egy elszigetelt, ásatag, hunnak mondott mintát (Vezér utcai lelet), amelyről azt sem tudjuk, hogy a birodalmat vezető réteg germán vagy autochton vagy bevándorolt részéhez tartozott. A csontváz elsődleges leírása szerint „A koponyáján europid és mongolid formai jellegzetességek egyaránt megfigyelhetők”. Ennek az ismeretlen csontváznak ázsiai hun felmenőket valószínűsít, majd erre további hipotézisépületeket konstruál, hogy tudniillik a karosiak (!) „anyai vonalon Belső-Ázsiából származnak”.”

 „...kikerülhetetlen az a kérdés, hogy miért szembesülünk visszatérő módon azzal, hogy a tudomány, itt éppen a biológia, egyes képviselői átlépik kompetenciájuk határait?” 

De ki védi meg Neparáczki Endrét?

  Pl. a saját témavezetője, Török Tibor: „Ennek ellenére első bejelentéseink régészeti körökben igen ellenséges fogadtatásban részesültek. Folyamatosan azt a kioktatást kapjuk, hogy a nyelvészeti rokonság független a genetikai rokonságtól, ezért nem létező álláspontot cáfolunk.” [5] És egy lelkes újságíró - Czakó Gábor -, aki számos cikkben (pl. Attila és Árpád nyelve, Magyar Idők) próbálta védeni a hunokat és Neparáczkit. Azonban ezek a cikkek, inkább filippikának tűnnek, mint kiegyensúlyozott és tárgyilagos elemzésnek. Egy kis ízelítő a cikkek hangulatából:

  „Akárcsak Alexandriában, s miként megtörténhet ez Berlintől Londonig azokkal a könyvekkel, melyek vagy ellenkeznek a Koránnal, ezért rászolgáltak a tűzhalálra, vagy benne vannak, akkor pedig fölöslegesek.”

  „Hunfalvysta nyelvészeti elképzelésnek alárendelt történettudományunk máig adós a korábban érkezett s azóta is itt élt magyarok történetének föltárásával. Ahelyett, hogy legalább most munkához látott volna – nyilván ezeregy oka volt, hogy miért nem tette –, gőzerővel ostorozni kezdte az immár doktor Neparáczki Endrét és témavezető tanárát, Török Tibort, aki időközben a maga kutatását is megjelentette.”

 „Fehér-feketének mutatkozó kérdések tudományos vizsgálatának eredménye sem perdöntő minálunk. A leleplezettek általában vállat vonnak: na és?

  Természetesen a fenti idézetek csupán felvillantanak pár gondolatot az említett anyagokből, a bővebb megismerésükhöz mindenképpen érdemes elolvasni a cikkek teljes szövegét.
___________________________________________________________
  1.  Bálint Csanád: Szürrealizmus, genetika és egyebek: rövid reagálás a „honfoglalók ősei hunok voltak” felvetésre.
  2. Csáji László Koppány: DNS-bázisú társadalom- és nyelvtörténet?
  3. Borbás Barna: Huns not dead? (online és nyomtatott változat)
  4. Róna-Tas András: A tudományok határai.
  5. HVG: Genetikusok szerint a honfoglalók ősei hunok voltak... (A genetikus csoportot vezető Török Tiborral a Szegedi Tudományegyetem professzora, Boldogkői Zsolt beszélgetett.)

Hunni ante portas!

  Manapság bizonyára ezzel a rossz latinsággal [1] megfogalmazott kiáltással figyelmeztetik egymást a közelgő hun hordák érkezésére a finnugrisztika „omladozó” fellegvárának (tudományos) őrei, a Neparáczki-féle PhD dolgozat tavalyi védését követően. Igen ritkán fordul elő, hogy egy doktori disszertáció ilyen közérdeklődést, jelentős sajtóvisszhangot váltson ki. Ez egyértelműen a témaválasztásnak és a dolgozat (talán túlzottan) merész következtetéseinek köszönhető.

  A dolgozat pontos címe: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel.


Eredmények
  A disszertációból kiderül, hogy honfoglalás kori temetőkből - a karosiakból (I., II., III.) is - vett minták mitokondriális DNS-ét (mtDNS) vizsgálták a legmodernebb módszerekkel. [2] Az ásatag anyagminták elemzése komoly körültekintést és odafigyelést igényelt, mivel igen könnyen megtörténhet a fogakból nyert, 50-300 mg-os örlemények szennyezése modern DNS-el. Összesen 89 lelet került kielemzése, a kutatók a teljes mtDNS genom szekvenciáját meghatározták, így pontsabban tudták megállapítani a csontvázak haplotípusát. Ezek vitathatatlan eredmények!
  A honfoglalás kori minták feldolgozásával elkészített 54 filogenetikai fa alapján lett megfogalmazva az alábbi összefoglaló: „A minták nagy része egészen egyértelmű származást mutatott, 31%-uk Kelet-Belső Ázsiából, 28%-uk skandináv-germán népektől származó szekvenciákkal adott közeli megfelelést. A minták 6%-a mutatott nagy valószínűséggel kaukázusi-közel-keleti származást.” (59-60. o.) [3]

Vitatható állítások és következtetések

  Az alábbi állításokkal kapcsolatban több szakember fogalmazott meg kritikát.

  „Az egyik egy Belső Mongóliából származó bargut, a másik egy tatár egyéntől származik, és a a távolabbi találatok is ugyanazon népekbőltatárokból és kínaiakból származnak. A ma Kelet-Európában élő tatárok Mongóliából származnak, és csak a tatárjárás idején kerültek maihelyükre. Fontos megemlíteni, hogy ugyanabba az alcsoportba tartozik egy ásatag hun minta Magyarországról (Vezér utcai lelet). Ezek alapján nagyon valószínű, hogy a Karos-I/3 és Karos-I/5 honfoglaló minták anyai vonalon Belső-Ázsiából származnak, és a hun találat azt is valószínűsíti, hogy ázsiai hun felmenővel (Xiongnu) rendelkeztek.” (55. o.)

  „Adataink összességében ellentmondanak a honfoglalók lehetséges finnugor származásának, és sokkal inkább összeegyeztethetők azok hun(Xiongnu = ázsiai hun) származásával.” (67. o.)

  „A mi adataink közvetlen genetikai bizonyítéknak tekinthetők arra vonatkozóan, hogy az európai hunok Xiongnu eredetűek.” (67-68. o.)

  „A genetikai eredmények alapján Árpád népe a kelet-európai sztyeppén maradt vagy oda vissza-vonuló hunok egyik ága lehetett.” (67. o.)

  Nyelvészkedés... „Ezt azért tartjuk helyénvalónak, mivel a jelenlegi hivatalos álláspont a magyar nyelv Kárpát-medencébe érkezését egyértelműen a honfoglalókhoz köti. Eredményeink alapján ez a lehetőség csak akkor áll fenn, ha a magyar és hun nyelveket azonosnak tekintjük. A hunok nyelvét azonban a török nyelvek közé sorolják, és a nyelvészeti vizsgálatok igen komoly, ismeretlen néptől származó török eredetű szót azonosítottak nyelvünkben. Adataink alapján ez a réteg biztonsággal a hun nyelvből származtatható.” (69. o.)

Érdekességek
  Neparáczki kutatása szerint a karosi két leggazdagabb - legtöbb díszes melléklettel ellátott (veretes szablya, készenléti íjtegez stb.) - sírban nyugvó hogfoglalók testvérek lehettek (II/52., III/11.).

  A következő bejegyzésben a doktorival kapcsolatos kritikai észrevételeket fogom felsorolni, illetve azokat a cikkeket szeretném bemutatni, amelyekben elismerően írtak Neparáczki Endre disszertációjáról.
_______________________________________
  1. Hannibal ad portas szállóige parafrázisa.
  2. Az archeogenetikai kutatások területét az utóbbi néhány évben forradalmasította az újgenerációs szekvenálás (NGS) módszer alkalmazása.” (22. o.)
  3. Skandináv összetevő: ruszok (varegok) vagy gótok?
  4.  „Kijelenthető, hogy a korábban rendelkezésre álló források értelmezésében a történész, nyelvész és régész kutatók elérték a lehetséges határokat. A meglévő honfoglalás kori leletek és történeti adatok többsége feldolgozásra került...” (6. o.) Nos, ha felidézzük a honfoglalás kori temetők feltártsági mutatójának Makkay- vagy Vékony-féle becslését (0,25%, ill. 0,50%-os feltártság), akkor könnyen belátható, hogy a régészet távolról sem érte el a lehetséges elméleti határt.