Gárdonyi

  Valahogy kedvem támadt utánanézni Gárdonyi Géza második párbajának [1], hiszen korábban már említettem az esetet az egyik bejegyzésben, igaz csak mellékesen [2]. Nézegettem a régi hozzászólásokat, és megakadt a szemem egy kendós srác szövegén, aki egy hasonló eset kapcsán megjegyezte: „Éles karddal vérző sebig? Ugye viccelsz? Ha rendesen vívnak, akkor nem vérző seb lesz a legnagyobb gond, hanem hiányzó végtagok, és halálos sérülés. Ha vérző sebig vívnak, az max. cicaharc éles karddal.”

  Cicaharc lett volt a XIX. század végén egy hasonló küzdelem?? 

 Akkor nézzük a tényeket, és a fellelhető adatok alapján próbáljuk rekonstruálni a „cicaharc” körülményeit. Az élő Gárdonyi című kötetben ezt olvashatjuk: „1890. július 19-én délelőtt 10 órakor mérte össze a két jó barát ellenséges kardját. A kitűnő vívó Gárdonyi szembeállott a mérsékelt kardforgató ellenféllel. Ujlaki az első összecsapásnál a oldalán megsebesült, és sebe fájdalmától félrerándulva, Gárdonyi második vágása a vállperecét érte. Ujlaki összerogyott. Közben a kardja bizonytalanul hadakozva a száján megsebezte a feléje kapó Magyar Endre mérnököt [3], és megsértette a kardját leeresztő Gárdonyi kezét is. A párbajt beszüntették. Ujlakit hordágyon szállították kórházba […] Négy napig a halál küszöbéről pillantgatott Szeged felé. Gárdonyi kardja átvágta a két vállcsontot, és lesikamlott a szívcsúcsig.” [4]

  Első ránézésre azt gondolná az ember, hogy Gárdonyi fia biztosan jól ismerte a párbaj lefolyását, amiről édesapja valószínűleg sokszor mesélt neki. Viszont a részletek valahogy nem álltak össze: a) mitől lett volna kitűnő vívó az író? (Semmi ilyesmit nem olvastam róla); b) némi anatómiai nonszensz: „kardja átvágta a két vállcsontot, és lesikamlott a szívcsúcsig” (Milyen 2 vállcsontot? Hol van a váll és hol találjuk a szívcsúcsot? Közte van még pár borda stb.) Tehát folytattam a nyomozást, hiszen a könyv 44 évvel az eset után került kiadásra.

  Egy irodalomtörténeti szakmunka már sokkal szikárabban fogalmaz:

„1890. – Május elején kilép a Szegedi Híradó szerkesztőségéből és átmegy a Szegedi Naplóhoz. (Júliusban súlyos kimenetelű párbajt vív a Szegedi Híradó munkatársával, Újlaki Antallal. Hírlapíró-kollégája sértőnek találja egyik cikkét, a párbajsegédek elmérgesítik a helyzetet, a fegyveres elégtételadás az egyik szállodában történik. Egyik fél sem tud vívni, Gárdonyi azonban olyan elszántan vagdalkozik, hogy még a segédeket is megsebesíti, Újlakit eszméletlen állapotban szállítják a kórházba. A szegedi törvényszék ezért a párbajért egy hónapi államfogházra ítéli. Büntetését a következő évben tölti ki.)” [5] Szóval, az író nem igazán tudott vívni, csupán vadul vagdalkozott - kezd alakulni a történet...

  Kézenfekvő volt megnézni a korabeli újságok beszámolóit az esetről. Azokban ilyeneket találtam: „Ujlakit az a malheur érte, hogy elcsúszott a síkos padlón. Amint így egészen oldalt fekvő helyzetben, védtelenül volt, Gárdonyi rárohant s dacára a segédek és a vele szemben levő, szintén veszélyben forgó orvosok többszörös „Megállj!” kiáltásának, több vágást mért Ujlakira. Ezen vágások közül egy a bal vállon nemcsak az összes izmokat, véredényeket átmetszette, hanem a csontot is mélyen behasította. A seb 20 cm hosszú és 6 cm mély. Ezután még egy vágást mért Gárdonyi a földön vérben fekvő ellenfelére s ez a vágás a mellkasát érte s ott egy 8-10 cm-es sebet okozott. A segédek rögtöni közbelépését az egész eset előre nem látható volta, pillanati gyors lefolyása s a felek helyzete tette lehetetlenné: de a segédek közül is közbelépéskor a két premiére-segéd [6] megsebesült -- A súlyosan sebesült Ujlakit a közkórházba szállították s az orvosok szerint a sebesülés kimenete végzetes lehet.” [7]

 A Budapesti Hírlap kimondottan hasonló részletekről számolt be július 20-i cikkében: „Az adott jelre Gárdonyi támadott és vadul rohant ellenfelére. Ujlaki hátrálás közben megcsúszott és végigterült a földön. A segédek rögtön megálljt kiáltottak, de Gárdonyi ennek dacára földön fekvő Ujlakira még 2 csapást mért. Olyan dühvel történt a támadás, hogy még a közbelépő segédek is megsérültek.” A sérült vállán 20 cm hosszú, 6 cm mély sebről tudósít az újság, meg arról, hogy a kard átvágta a kulcscsontot, illetve „a másik seb a mellkasán van és szintén jelentékeny”.

 A párbaj következményeiről annyit tudhatunk meg a korabeli újságcikkekből, hogy a sérült Ujlaki öt hétig volt kórházban, és „most már teljesen fölépült, csak bal kezét nem fogja még sokáig használhatni”. [8] Ujlaki rokonsága beperelte Gárdonyit, egy cikkben idézett beadványban újra felleljük a korábban már megismert részleteket: 20 cm hosszú, 6 cm mély, „életveszélyes sebet ejtett, mely keresztül metszette az összes véredényeket és ereket, sőt a vállcsontból is lefaragott egy darabot”. [9]

 Ezekből a híradásokból kiválóan látszik, hogy Gárdonyi fia egy igen pontatlan és erősen elfogult leírást adott az esetről, amiben nem említi sem apja vad támadását, sem a segédek többszöri „Állj!” kiáltása utáni ismételt, súlyos sérüléseket okozó vágásait, sem azt az egyértelműen lovagiatlan viselkedést, amikor a földön fekvő, védekezésre képtelen ellenfelet kaszabolta a neves író. Sőt, a párbajsegéd sérülését is Ujlaki „ügyetlenségének” tulajdonítja Gárdonyi József, teljesen alaptalanul. A neves párbajszakértő Clair Vilmos könyvében is erősen kiszínezve jelenik meg a történet: „...sőt bal karját szinte tőből levágta”. [10] Mint láthattuk erről szó sem volt!

 A párbaj további elemzését a vívótopikban folytatjuk.

Summary:
 A detailed description of the famous sabre duel of Géza Gardonyi, during which he almost killed his best friend in 1890.
_____________________________________________

1. Ezt 1890. július 19-én vívta Szegeden. Az első párbajában nem volt semmi különleges: a kor szokásos újságírói „kakaskodása”, pár karcolás, szóval semmi olyan, ami kiemelné az adott évben megvívott pár tucat (?!) kardpárbaj közül.
2. „...lásd Gárdonyi Géza esetét a barátjával, eredmény: egy majdnem levágott bal kar, két megsérült párbajsegéd.” [Arlow-határ]
3. Gárdonyi egyik segédje.
4. Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. I–II. Bp., Dante, 1934. (Az egyik fia jegyzi a könyvet.)
5. Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet. [Online]
6. Első párbajsegédek.
7. Párbaj vagy gyilkosság? Pesti Napló, 1890. július 21.
8. Budapesti Hírlap, 1890. augusztus 26.
9. Pesti Hírlap, 1890. szeptember 10.
10. Clair Vilmos: Magyar párbaj. Budapest, Osiris, 2002, 324. o.

Keglevich

  Keglevich gróf híres párbajáról már volt egy bejegyzés 2015-ben, de most véletlenül megtaláltam az eset szépirodalmi feldolgozását egy másik gróf regényében. [1]

„Komor esemény. Egy tragikus végű párbaj.

 Egyik újonnan választott kormánypárti képviselő az öreg Keglevich István volt. Úgy tudta mindenki: őt ültette volna Tisza az elnöki székbe, ha a választások többséget hoznak neki. Ő lett volna az, aki ama novemberben erőszakkal kikiáltott házszabályoknak érvényt szerzett volna. Ezért vállalt mandátumot először életében.

 Valóban alkalmas volt erre a szerepre. Vakmerő és erőszakos. Igen nagyeszű és parancsoló egyéniség. Kegyetlen, mint valami reneszánsz „tiranno”, és nagyúr is, bár számos gazdasági és művészeti vállalkozásaiban tönkrement. Tönkrement jórészt azért, mert a korát tíz-húsz esztendővel mindig megelőzte, akár erdőt ültetett, akár konyakgyárat alapított, vagy színházat, mindig ráfizetett. És mindaddig fizetett mindenki helyett is, míg végül semmije sem maradt egykor nagyon nagy vagyonából. Sok éven át intendánsa volt az állami színházaknak; ott is kiváló volt, és ezt honorálta Ferenc József, midőn kegydíjat rendelt neki, tekintve, hogy ez állami szolgálat, de nincsen nyugdíja. – Ebbe kaptak bele az embervadászok.

 Az igazoló jelentések során egyik szélsőbali szót kért. Megvádolta összeférhetetlenséggel, hogy a király bérében áll, hogy Bécs fizeti. Hát ez nagy öröm volt! Óriási hajrá! Senki sem gondolt arra, hogy az összeférhetetlenség megszűnik azonnal, ha a kegydíjáról lemond. De itt hecc kellett. Megbélyegzés kellett. Százan szörnyülködtek, kiabáltak, harsogtak az öregúr felé, akiből nem lett házelnök, aki nem ült föléjük, de ülhetett volna. Roppant örömet találtak abban, hogy a közel hetvenéves, nagy múltú aggastyánt becsmérelhetik és gyanúsíthatják. Száz torok üvöltött feléje. Ő pedig ült a legelső jobb oldali padban, még kifeszítve díjbirkózó szabású mellét. Olyan volt, mint valami hatalmas vadkan, melyet körülugat a kopófalka. Kihívóan előretolta amúgy is kiugró állát, szúró szemeivel kémlelte, hogy elkapja az első személyes sértést, amelyért elégtételt kérhet.

  Végül megjött az is. Egy újdonsült képviselő azt kiáltotta feléje: „Kegydíjas marha!” Azonnal kihívatta súlyos föltételű párbajra. Most is érvényesült az ő tirannus volta. Ezúttal a segédeivel szemben. Kikötötte, hogy csak a saját kardjaival verekszik, merev, széles kardokkal, melyek olyan hegyesek, mint a nyárs, és hogy bandázs nélkül és szúrással, bár ő régi magyar kardvívó volt – ezek csakis vágást ismertek –, míg az ellenfele olasz iskolát végzett, ahol a karddal való szúrást, a „punto d’arresto”-t tanítják. – Másnap az öreg Keglevichet holtan hozták el a vívóteremből. A „rajtá”-ra ifjúi lendülettel támadott. Az ellenfele hátrált, azután hirtelen általszúrta olyan erővel, hogy a kard a lapockája alatt jött ki túlfelől – leszúrta őt az a névtelen másik, aki kora szerint akár a fia lehetett volna.”

  Érdekes leírást kapunk Bánffytól a párbaj előzményeiről, Claim Vilmos nem írt ennyire részletesen az esetről, ő inkább a tényleges vívásra koncentrált. Próbáljuk elemezni az utolsó bekezdést:

a) a párbaj feltételei tényleg súlyosak voltak;

b) a használt kardok nem voltak különösen szélesek, merevek 

    (lásd a linkelt bejegyzés adatait);

c) az ellenfelén volt nyakbandázs („...az első vágást Hencz be is kapta 

    nyak-bandázsára...”);

d) az öreg gróf nem volt tirannus -- értsd makacs akarnok --, hanem teljesen 

    racionális megfontolásból választotta meg feltételeket (lehessen szúrni); [2]

e) nem az ellenfele volt rendkívül ügyes vívó, és szúrt hatalmas erővel, hanem

    a gróf veszítette el egyensúlyát és gyakorlatilag rádőlt a másik kardra;

f) természetesen a másik sem volt egy névtelen senki, hiszen parlamenti

   képviselő volt; Hencz Károlynak hívták, de kétségtelen hogy az 1877-es

   születésű néppárti honatya 37 évvel volt fiatalabb, mint Keglevich. 

  Kimondottan érdekes összehasonlítani egy szemtanú vívómester (Fodor Károly) beszámolóját és a párbaj szépirodalmi feldolgozását.

Summary:

  In 2015 I quoted a long description of the famous sabre duel between two Hungarian MPs in 1905. An eyewitness -- well-known fencing master Károly Fodor -- gave a detailed account of the deadly duel. A few days ago I found out how the same duel -- and its context (a heated debate in the parliament) -- was described in a novel by Count Miklós Bánffy. It is interesting to compare these two texts.

______________________________

1. Gróf Bánffy Miklós: Erdélyi történet. Helikon, 2012.
2. „...Holott ha bandázs nincs, és a kardhegy tiszteletre tanítja a handabandázót, biztosra vehetik sérthetetlenségüket. Teljesen érthető tehát, ha minden jó vívó ragaszkodik a szuráshoz. Ebből tehát Keglevichre nézve nem lehet semminemű konzekvenciákat elvonni” - írta egy újságcikk 1905 júniusában.

Static flexibility

 Legutóbb Németh Árpád gyűjteményének második látogatásakor mértük meg néhány kard pengéjének hajlékonyságát. Az ilyen adatok viszonylag ritkán kerülnek publikálásra. Röviden összefoglalnám a témával kapcsolatos korábbi hozzászólásokat (a fogalom meghatározása, pár adat).

 „A sportkard statikus hajlékonysága (a külhoni static flexibility) 2,5 kg, olyan szobamérlegen, amelynek mérési hibája +- 0,5 kg. Ha nem felejtem el, akkor egy +-0,1 kg-os konyhai mérlegen is letesztelem. A barantás BSZ-4 ~8-9 kg-os erőhatásnál hajlik, ami fejvéd arcrészére vagy torokra igen-igen kellemetlen; bordára / szegycsontra pedig határozottan "okító" jellegű.” [5357. hozzászólás a Vívás mint harcművészet topikban]

 „Közben lemértem a sportkardom statikus hajlékonyságát: 2520-2540 g lett az eredmény egy normális digitális mérlegen (pontosság: +-1-2 g). Természetesen ez egy adott pengére vonatkozik (V-alakú; a PBT-ben lehet válogatni a keményebb vagy rugalmasabb pengék közül).” [5373.]

 Egy másik sportpenge hajlékonysága (a markolatnál eltört V-alakú, ukrán penge): 1,5 kg szobamérlegen (+-0,5 kg-os pontosság). Utána egy konyhamérlegen is el lett végezve a mérés: 1,99-2,00 kg (+-1-2g). Ez az összehasonlítás azért fontos, mert Németh Árpádnál csak szobamérlegen lett lemérve a kardok hajlékonysága. [1]

Több - párbaj gyakorlására szolgáló - vívókard statikus hajlékonysága:

- aranyszínű, hálós markolat: ................................. 2,1 kg;

- 3,4-3,5 kg;

- 3,4 kg;

- legvastagabb pengével rendelkező vívókard: ...... 3,7 kg.

Parise Model 1 sportkard: ...................................... 2,1 kg

  Az adatokból jól látszik, hogy korabeli - XIX. sz. vége, XX. sz. első évtizedei - vívópengék nem voltak túlságosan merevek, a gyűjteményben található legvastagabb penge statikus hajlékonysága sem éri el a 4 kg-t, miközben a barantás vívóeszközön mért érték ennek a duplája (8-9 kg). Ebből ki lehet következtetni a HEMA-szablyákkal szembeni elvárásokat.

 Érdemes felidézni egy híres párbajban (Keglevich vs Hencz) használt kardok paramétereit: „A használt kard egy kb. 700-750 gr súlyú félolasz kosarú, 18 mm-es görbe magyar pengével ellátott közönséges vívókard volt, 5 cm-re beköszörült teljes heggyel.” Vagyis egy sima vívókard pengéjét köszörülték ki, nem túl hosszú vágóéllel, viszont szúrásra alkalmas heggyel. Egy ilyen átlagos hajlékonyságú, hegyes penge olyan lazán átment Keglevichen, hogy a szegény gróf egy ideig nem is értette: miért lett vége a párbajnak?! Az adatok között megjelenik az Arlow-határ (<750 g), a kosár közelében mért pengeszélesség (18 mm). [3]

_________________________________________________

1. Jobbnak tűnik egy olyan változat, hogy előbb egy digitális konyhamérleggel mérjük a penge hajlékonyságát. Egy ilyen mérleggel +-1 g pontossággal lehet általában mérni, 5 kg-ig. Utána következhet egy szobamérleg. 
2. Tibor nejlon szablyája: „Ennek a tömege 654 gramm, POB 13 cm-re a kosártól. A kosár meg a markolat, illetve a rögzítések a polipropilén kardjaimon már jól bevált megoldások, némi vassal a markolatban. Azoknak az volt a hátránya, hogy a "penge" egy cső volt, de ennek végre van rendes lapja és éle. A legnagyobb fegyvertény viszont az, hogy sikerült szépen elvékonyítani, ezért korrektül hajlik szúrásnál. Az alapanyag meg nagyon príma, úgy ugrik vissza egyenesbe, mint egy acélpenge. A Blackfencer-féle módszerrel 7,8 kg a statikus hajlékonyság, kb. fele a Blackfencerének. Ez nyilván biztonságosabbá teszi, kérdés, mennyire fog "hullámozni". Érzésre nem lesz gond, vastagabb anyagból indultam, drasztikusabb vékonyítással.” [5270. hsz.]
3. Mivel ez az adat Arlow 1902-es könyvében jelenik meg, így VSz a vívómester megérdemli, hogy a nevét viselje ez a határérték.

Párbajról romantikusan

A VMH topikban említette meg az egyik hozzászóló az alábbi kiváló bejegyzést.

Újraolvastam a blogbejegyzést és lenne pár apró megjegyzésem.

"...hanem íratlanul szorították keretek közé a duellum minden részletét."

Számtalan magyar párbajkódex jelent meg abban az időben. Az egyik legelső - talán a legelső - Chappon Lajos A párbaj szabályai, mellyeket gyakorlatból meritve összeszedett Chappon (Buda, 1848) c. munkája volt [1] és Clair Vilmos Párbaj-codexének (1897) a 29-ik kiadása (1944) zárja a sort. (A külföldieket szándékosan nem említem.)

"A karddal történő vívás esetében a nehézkarddal, szúrást is engedélyezve, bandázs nélkül bonyolított és a végsőkig tartó küzdelem volt a legveszélyesebb típus. Ilyen esetekben a harc általában az élet kioltásáig tartott."

Tévedés! Még az ilyen súlyos esetekben is, a szabályozott küzdelem csak harcképtelenségig tartott. Ami lehetett egy súlyós nyak-, honaljvágás, amibe percek alatt belehalt a sérült, egy komolyabb könyökvágás, ami után az illető már nem tudta folytatni a küzdelmet, vagy akár a túlságosan megemelkedett pulzus, amikor az orvos leállította a párbaj folytatását. Persze ilyenkor előfordultak balesetek is (lásd a Hencz vs Keglevich párbajt).

"A teljes bandázs esetében a nyakat, a hónaljat és a hasat is körbetekerték, így ebben az esetben egy alkarvágás lehetett a legkomolyabb sérülés..."

Kimaradt a csuklóbandázs, ez szinte alapkötés volt.

"A simacsövű pisztolyok – kis túlzással – furkósbotként veszélyesebb fegyverek voltak, mint elsütve, ugyanis pontosságuk a töredéke sem volt a vontcsövűekének."

Azért tapasztalt céllövők még egy ilyen kezdetleges pisztollyal is képesek voltak 10-20 vagy annál több lépésről eltalálni egy kártyalapot (!). Még akkor is, ha nem a saját fegyverűket használták. Persze pisztolypárbajoknál trükköket is alkalmaztak: a segédek szándékosan kisebb golyót töltöttek,[2], esetleg csökkentett lőportöltetet használtak, így aztán garantáltan nem lehetett pontosan célozni.

Most ennyit vettem észre.
______________________

1. Egy francia szakmunka szabad feldolgozása.

2. A pisztolycső űrméretéhez képest kisebb golyót.

Mozdulatlanul...

„Az Orbán Janos és báró Maasburg közötti parbaj.

Ezen párbaj előzményeit lapunk korábbi közleményeiből már ismerik olvasóink, most annak lefolyásáról, mint párját ritkító esetről, — adunk hirt.

A segédek tudomással bírván arról, hogy szemfüles rendőrségünk legfőbb ambicziójának a párbaj megakadályozását tekinti s a párbaj megvívása előtti napon a segédek lakása, sőt Tóth Kálmán tanyája is szemmel tartatik, egyhangúlag abban állapodtak meg, hogy a „rettentő” főkapitány kijátszására a párbaj Budapesten, Fodor Károly vivótermében vívassák meg. S ez alkalommal a segédek báró Maasburg részéről Melczer nyug. kapitány és Zsoldos Ferencz, Orbán János részéről pedig Rákossi Gyula és Tóth Kálmán voltak.

Ezen párbajeset talán unikum a maga nemében. Mert az többször megesett már, hogy vivni nem tudó ember tüzes kirohanással zavarba hozván ellenfelét, azt levágta, de hogy egy magát nem is védő egyén győzedelmesen kerüljön ki a kardpárbajból, olyat nem hallottunk soha.

Az eset így esett meg.
A felek szokás szerint egymástól pár ölnyi távolságban felállíttatván, tudtukra adatott, hogy az „en garde” és „rajta” vezényszavakra előlépni ós összecsapni tartoznak. Az első vezényszó elhangzása után Orbán ur hevétől elkapatván, beugorva, ellenfelét hevesen megtámadni készült s miután a „rajta” vezényszó még nem lett kimondva, állásába visszarendeltetett. Orbán urat ezen eset ugy látszik, kihozta phlegmájából, mert midőn másodszor elhangzott a vezényszó, kardját szurási tempóban tartva, oly hevesen rohant előre, hogy a vezető párbajsegéd attól tartva, hogy báró Maasburg az eltiltott szúrás áldozata lehet, Orbán ur kezéből a kardot kiütötte.

Ez nem tudván mire vélni a dolgot hogy fegyvertelen létére ellenfele által le ne kaszaboltassék Maasburgot megrohanta s annak kardiát a markolat felett elkapta, s ez alkalommal fejével annak kardjába rohant. Erre a segédek s egyik orvos közbelépvén, Orbánt elvezetni akarták, de ez az első pillanatban sebesülést nem érezvén, kardját s a küzdelem folytatását követelte. Csak nagy nehezen lehetett vele megértetni, hogy fején egy csontig ható szúrással, súlyosan megsebesült.

Megjegyzendő, hogy az egész eset alig egy másodpercz müve volt s báró Maaszburg a kardját még csak meg sem mozdította.Tartozunk annak a kijelentésével, hogy báró Maasburg a párbaj egész lefolyása alatt a lehető legkorrektebbül viselkedett s tudtunkkal ezen ügy a lovagiasság követelményeinek értelmében végkép elintézettnek tekintendő.”

Szentesi Lap, 1892. december 16. (3. old.)

Az előzmények nem túlságosan érdekesek, de azért legyenek meg.
(Az OCR-es szöveg korabeli helyesírásán nem változtattam.)

"A minap a nagyvendéglő éttermében mulatott ifj. Maasburg Sándor báró, többed magával, czigányzene mellett. Ugyanezt cselekedte egy mellék helyiségben Orbán János báró gyógyszerész; aki azonban — mellesleg megjegyezve — van akkora demokrata, hogy bárói czimét nem szokta használni.

Orbán úrhoz bement a Maasburg báró társaságában lévő Füsti Molnár Sándor ur, és felkérte őt, hogy menjen át hozzájuk mulatni, hol szívesen látott vendég lesz. Orbán ur engedve e felhívásnak, bement az étterembe; hol azonban a szokásos bemutatások alkalmával ifj. Maasburg Sándor báró által otromba módon meg lett sértve.

Orbán ur a helyiségből eltávozván, másnap Tóth Kálmán és Novobáczky Győző urak által mind Maasburg bárót, mind Füsti Molnár Sándort kihivatta; az előbbit az általa elkövetett durva sértésért, az utóbbit pedig azért, mivel őt annak a sértésnek kitette Füsti ur készséggel beismervén Orbán ur fellépésének jogosultságát, hajlandónak nyilatkozott tőle oocsánatot kérni; ami tényleg meg is történt. De ugyanakkor Füsti ur kinyilatkoztatta, hogy Maasburg bárótól, illetlen viselkedéséért, most már ő is elégtételt kér. Ez eljárást és felfogást teljesen korrektnek és férfiasnak kell elismernünk; s csak helyeselhetjük, hogy az ügy Orbán és Füsfi urak között ily elintézést nyert. Hátra van most már a párbaj egyrészről Orbán ur és Maasburg báró, másrészről Füsti ur és ugyancsak Maasburg báró között.

Lapunk zártáig nem sikerült értesülést szereznünk az ügy fejlődése felől. Minden oda mutat azonban, hogy békés elintézésről alig lehet szó.”

Szentesi Lap, 1892. december 9.

Jó könyv???

  2014-ben már foglalkoztam Eszes Máté 1988-ban kiadott könyvével, akkor még azt írtam róla: „Egy egész jó könyv, sajnos elég sok benne a pontatlanság.” Pár hete újra - most már alaposabban - átrágtam magam rajta, pl. elolvastam a Horthy-korszakról írt fejezetet, amit korábban kihagytam. A második nekifutásnak az volt az oka, hogy két vívókollega könyvének irodalomjegyzékében is szerepel a Híres bajvívások... c. mű mint felhasznált vagy javasolt irodalom. [1]

  Elég radikálisan megváltozott a véleményem. 

  A könyv Clair Vilmos ismert szerzeménye - Magyar párbajok Attila hun király idejétől 1923. év végéig (I-II), Bp. 1930 - alapján készült, illetve a Párbajkódex (1943, 28. kiadás) felhasználásával. Kiegészítve egy igen tendenciózus saját résszel, amely megpróbálja nevetségessé tenni a Horthy-korszakot, az akkori párbajügyeket. A XV. fejezetben - „Lovagias ügyek” a két világhaború között - találja meg az érdeklődő azokat a részeket, amitől erősen késő Kádár-kori feelingje lesz az embernek. [2]

  Összegzésként elmondható, hogy kimondottan problémásak:

• a korábbi bejegyzésben említett részek (túl nehéz lovagi páncélok stb.);
• a kritikátlanul, ellenőrzés nélkül a Clair-könyvből átemelt részek: pl. Bolyai mint párbajhős, női párbajok;
• a Horthy-korszak tendenciózus kezelése: az állítólagos levél; a jugoszláv király elleni merénylet taglalása során előforduló durva hibák, csúsztatások [3]; egy kitalált (?) párbajtörténet 1943-ból [4].

  A párbajok iránt érdeklődők számára sokkal hasznosabb az Osiris Kiadó által, 2002-ben megjelentetett könyv, ami tartalmazza mindhárom Clair könyvet, mentes a rendszerváltás előtti politikai felhangoktól, és amelyhez egy kiváló előszót írt Ságvári György történész-muzeológus. Ezt a könyvet egy másik bejegyzésben mutatnám be.

  Csak erős idegzetűek!

Horthy-levél?
„…​Minthogy az utóbbi napokban Magyarország ellen szórt alantas gyanúsítások messze meghaladják a megengedhető határokat, és én felelősnek érzem magam hazám becsületéért, nem marad más kiút számomra, minthogy személyes elégtételt követeljek az államfőtől. (…) A legsúlyosabb feltételek mellett kívánok vele párbajozni: a fegyvernem megválasztását átengedem neki.” [5]

  Egy könyvismertetőben olvasható a folytatás: „E sorokat vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója fogalmazta, s a levelet Masaryk csehszlovák köztársasági elnöknek címezte! Elképesztő? Valóban az. Ám a kor „becsületkódexe” számtalan, hasonlóan elképesztő párbajt „diktált”, hiszen aki úriembernek számított, nem térhetett ki a tiltott, de bizonyos társadalmi rétegek által megkövetelt elégtételkérés, illetve -adás kényszere elől. A szerző e témakörben párját ritkító összefoglalásában jó néhány olyan, korának és történelmünknek kiemelkedő egyénisége szerepel, akiket e veszedelmes „divat” nemegyszer veszélybe sodort - sokszor nevetséges csekélységek miatt.” [moly] [6]

A merénylet
  „II. Sándort, Jugoszlávia királyát 1934. október 9-én horvát usztasák Marseille-ben meggyilkolták. Csakhamar kitudódott, hogy a merénylőket a jugoszláv határ közelében, magyar területen létesített kiképzőtáborban készítették fel. Itt, Jankapusztán gyártották azt a könyv alakú bombát is, amellyel a merényletet végrehajtották. A gyilkosok zsebükben magyar útlevéllel és Budapestről kapott pénzzel indultak szeptember végén Budapestről... Amikor 1934 végén és 1935 elején a csehszlovák sajtóban leleplező cikkek és Horthy személye elleni támadások jelentek meg a marseille-i merénylet kapcsán ... Horthy ... párbajra hívó levelet fogalmazott.”
  Nem II., hanem I. Sándort ölték meg. Konkrétan 1 gyilkosról tudunk: egy macedón terroristáról, 1 usztasa megijedt és elmenekült a helyszínről, 2 társa ott sem volt. Nem Jankapusztán képezték ki őket. A királyt nem felrobbantották, hanem lelőtték. Bomba volt, de nem használták. Nem gyilkosok, 1 db gyilkos.
  Ormos Mária részletesen foglalkozik a jankapusztai tábor működésével, tényleges céljával (82. o.), a tábor felszámolásával (118. o.), a csökkenő csehszlovák sajtókampánnyal (188. o.), a szovjet elvtársak véleményével (193. o.), végül az egész ügy - magyar szempontból - kimondottan sikeres lezárásával (199. o.). Horthynak nem volt semmi különösebb oka egy kihívás megfogalmazására. (Eddig nem találtam az állítólagos levél nyomát, Eszes Máté pedig nem ad meg konkrét forrást.)
   Az Ormos-könyv 1968-ban jelent meg, 20 évvel később illett volna beleolvasni, mielőtt valaki belekezd a tendenciózus bekezdés megírásába.

_______________________________________________________

1. Pl. Hidasi Gergely könyve is hivatkozik rá.

2. Eszes Máté, 1988, 127-137. o.

3. Érdemes összevetni 132. oldal állításait a történelmi tényekkel. (Lásd pl. Sz. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, 1968).

4. Minden forrásmegadás nélkül a szerző közöl egy levelet, amiben egy hadapródiskolás számol be egy párbajról, aminek szemtanuja volt. Az egész történet egy komoly kérdőjel!

5. Részlet az állítólagos levélből. Eszes i.m. 132

6. A szöveg a könyvborító hátlapján található.

7. Miért lenne párját ritkító? Egyszerűen felhasználja Clair Vilmos anyagát.

8. Kimondottan érdekes a szovjetek hozzáállása: „Minthogy a szovjet kormány meg volt győződve arról, hogy a magyar kormány szerepe a merényletben más országokéhoz képest elenyésző volt, a szovjet sajtó, valamint a szovjet politikusok és diplomaták ezt megelőzően sem kapcsolódtak be a Magyarország elleni hangulatkeltésbe és kampányba.” (Ormos, 193. o.)

Gladiátorok, 1735

"Plate IX. The Faulchion or Hanger, the same with Plate I." [1]

"Plate X. The inside Faulchion, the same with Plate II."

Ilyen szablyákkal vívtak véres küzdelmeket a brit "gladiátorok" Figg korában. [2] A kép James Miller skót származású százados és vívómester 1735-ben megjelent könyvecskéjéből való. A könyv pontos címe: A treatise on backsword, sword, buckler, sword and dagger, sword and great gauntlet, falchon, quarterstaff és mindössze 15 oldalt tartalmaz: bevezető, a képek rövid leírása és különböző vívóhelyzeteket ábrázoló 14 db rézkarc (?). Az ábrákon sokféle fegyvert szerepeltet a szerző: skót egyenes kard, egész kosárral (backsword), kard és ökölpajzs, kard és kosaras hárítótőr, kard és hatalmas alkarvédő, szablya és hosszúbot. A mű bevezetőjében és egyben ajánlásában Miller százados azt írta: "...a short treatise of the gladiatory art of defence..."

A derék százados skót karddal

A képek sorrendje fel lett cserélve. "It appears that the plates in the original publication are incorrectly numbered. Each engraving contains a number in the upper left hand corner, which ought to correspond with the caption on the first page. However, some of these are incorrect. Plates 4 and 5 (St George and Hanging Guard) have been swapped over, as have plates 9 and 10 (outside and inside guard with falchion)." (LSD)

A művet Alfred Hutton is említi a saját könyvében (Cold Steel) és 1737-t adja meg a kiadás évének. 4 képét használt fel: Inside Guard, Outside Guard, Hanging Guard, St. George's Guard.

Érdekességek

A lábak közötti távolságot 12-14 hüvelykben (30,5-35,6 cm) adja meg Miller, a testmagasság függvényében, kiemelve, hogy a testsúly a bal lábon legyen. További különlegesség - "...the back part of your left hand must be within half a span of the left side of your face".

_____________________________

1.  "Plate I. Shows you the Outside-Guard, which covers the outside of your Body from Head to Toe.."

2. Nem mellékes, hogy XVIII. sz. első harmadában Miller falchionnak vagy hangernek nevezi ezeket a szablyákat. Utána kellene nézni, hogy mikor jelenik meg a sabre szó az angol nyelvben.

Párbajozó olimpiai bajnokok

Lassan elkezdődik az olimpia, ebből az apropóból érdemes felidézni egy különleges párbajt, amit az 1908-as aranyérmes kardcsapat két tagja vívott egymással 1910-ben.

„Világbajnokok párbaja.
Vasárnap délben egy órakor érdekes párbaj volt a Fodor-féle vívóteremben. Az egyéni kardvívás világbajnoka, Fuchs Jenő dr. vívott meg Gerde Oszkár dr.-ral, aki mint a világbajnok csapat tagja szintén viselheti a büszke címet. A párbaj szóbeli összeszólalkozásból eredt. A Nemzeti Vívő Klub most tartotta háromnapos vivóversenyét, amelyen Gerde dr. is helyet foglalt a zsűriben. Fuchs dr. a nézők között volt, mikor éppen klubja, a MTK csapata mérkőzött. A mérkőzés közben odaszólt régi barátjának, Gerde Oszkár dr.-nak: — Állj fel, majd jobban látsz. Lehet, hogy a hang volt maliciózus, de meg hogy a nagy nyilvánosság előtt is történt, a mérkőzés befejeztével Gerde félrehívta Fuchsot és egész nyugodtan igy szólt hozzá: — Kérlek, a zsüriskedésre vonatkozó megjegyzéseidet máskor tartsd meg magadnak. — Jó, jó, mondta Fuchs. Ahogyan ezt mondta, fölingerelte Gerde Oszkárt, aki azután így folytatta: — Igen, mert ez szemtelenség. Fuchs Jenő a sértésre Zacher Róbert dr. és Szász József dr-al provokáltatta Gerdát, aki Hajdú Marcel dr.-t és Krencsey Gézát bízta meg a lovagias ügy elintézésével. A segédek nem tudták békésen elintézni a két bajnok dolgát és kardpárbajban állapodtak meg, harcképtelenségig, bandázzsal. A párbajt Hajdú Marcell dr. vezette. Fuchs támadott és a pengék találkozása után Gerde mély szekundból oldalt riposztozott, amely a bandázson laposra fordult. Fuchs fejet vágott vissza, amit Gerde kivédve, villámgyorsan szintén fejet riposztozott, amely Fuchs dr. helytelen védekezés következtében fejen találta és hat centiméteres könnyű sebet ejtett rajta. A párbajt erre megszüntették. A felek nem békültek ki.”

Budapesti Hírlap, 1910. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1910-03-15 / 62. szám

„Bajnokok párbaja.
A Nemzeti Vívő Klub tavalyi márciusi versenyén dr. Gerde Oszkár vívőbajnok volt a zsűri egyik tagja. A mérkőzés közben dr. Fuchs Jenő vívóbajnok figyelmeztette dr. Gerdát, hogy álljon fel, mert úgy jobban fogja látni a mérkőzés lefolyását. Ezt zokon vette Gerde és hidegen visszautasította. Az affér békés utón nem volt elintézhető és a két bajnok a Fodor-féle vívóteremben kardpárbajt vívott, amelyben Fuchs könnyű sérülést szenvedett a fején. A sérülés után Fuchs nyomban tiltakozást jelentett be és azt állította, hogy ellenfele a „halt“ után vágott és sebesítette őt meg. A törvényszék ma vonta felelősségre párviadal vétségéért a két bajnokot. Fuchs ma is említette, hogy Gerde a „halt“ után vágott feléje, Gerde és segédei azonban kijelentették, hogy a párbaj szabályszerűen folyt le. A bíróság mindkét vívóbajnokot négy-négy napi államfogházra ítélte.”

Pesti Napló, 1911. január (61. évfolyam, 1–26. szám)
1911-01-28 / 24. szám

A hivatalos okiratok szerint a „hatalmas” büntetést a váci börtönben töltötték le a bajnokok. Az államfogház volt az elzárás legenyhébb formája: az elítélt a saját ruhájában volt a BV ideiglenes lakója, nem volt köteles dolgozni, csak estére zárták a cellájába, hozathatott magának ebédet az étteremből, igaz csak napi 0,5 (?) liter bort ihatott ;-))))

Ui.:
Az esetet Clair Vilmos is megemlíti a könyvében (1910. március 13.). Még nem ellenőriztem.

Bolyai a párbajhős?!

Újra és újra előbukkan az a történet, amelyben Bolyai János párbalyozik 13 vagy 17 császári tiszttel, megöli vagy csak simán összekaszabolja őket, miközben rajta egy karcolás sem esik. Azon már meg sem lepődünk, hogy az összes párbaj egy napot történik és a magyar matematikus alig pihen, legfeljebb egy keveset hegedül két vívás között.

Az egyik alapváltozat:
"A hagyomány szerint Bolyai János mérnökkari tisztként egyszer konfliktusba került egy nehézlovassági ezred teljes tisztikarával, aminek eredményeként mind a tizenhármukat kihívta kardpárbajra. Az akkori értékrend szerint a vértes ezredek német tisztikara számított a hadsereg elitjének, akik szinte kivétel nélkül az udvarhoz közelálló arisztokrácia tagjai voltak. Mérhetetlenül lenéztek minden más fegyvernemet, az európai viszonylatban is kiválóan képzett mérnökkart is, így valószínűleg különösebb aggodalom nélkül tekintettek a párbaj elé, különösen, amikor meghallották a kért feltételeket.

Bolyai két dolgot kötött ki: egy napon kis szünetekkel egymás után verekszik meg velük, s két menet között pihenésképpen játszhat egy kicsit a hegedűjén. Azt nem tudni, hogy Bolyai közismerten kiváló vívótudása, vagy hegedűjátéka sokkolhatta jobban az ellenfeleit, de valamennyit lábbal előre vitték le a pástról. Állítólag akkora szégyen lett a dologból, hogy az egész alakulatot összepakolták és átköltöztették a birodalom másik végébe."

Ezzel szemben a valóság egy kicsit más, nem annyira színes, mint egy legenda, de ennek ellenére szintén érdekes. „Az mese, hogy János annyiszor párbajozott, hogy alig „maradtak ép fülek Bécsben”. Egyetlenegy dokumentum vagy szavahihetõ visszaemlékezés sem maradt fenn, ami igazolná, hogy Jánosnak több párbaja lett volna, mint egy „hivatalban” lévõ tisztnek. Önéletrajzában maga is megírja, hogy nagyon elavult és túlhaladott dolog a párbaj. Tisztjelölt korában (kadétnövendékként) néhány párbaja lehetett. Önéletrajzában olvashatjuk: „több ízben volt kedvetlen összejõvésem s kardra hivattam, mi mellett azonban szerencsésen elkerültem minden tetemes sértést. Én magam csakugyan (egy esetet még az akadémián, kadet koromban kivéve...) senkit ki nem hívtam” [2]. Marosvásárhelyen egy párbaja sem volt. Az pedig, hogy az édesapját kihívta volna párbajra, a legnagyobb hazugság. Ezt a tiszti szabályzat tiltotta és János matematikai pontossággal betartotta a szabályzatot, a tiszti becsület tételeit.”

„Hints Dánielné visszaemlékezései szerint János el-eljárt a marosvásárhelyi tiszti vívóterembe, de miután mindig õ gyõzött és észrevette, hogy ezért nem látják szívesen, többet aztán oda se ment el.”

Kiss Elemér – Oláh Gál Róbert: Bolyai János ismeretlen arca

   2017-ben azzal lehetne  kiegészíteni ezt a bejegyzést, hogy Bolyai apja leginkább a párbajtól és a nőktől féltette a fiát. [1] Talán nem véletlenül, hiszen az Üdvtan mellekletében Bolyai János így írja le a nemiséggel folytatott küzdelmeit: „...vég-célomat csak-ugyan, meg Istennek hála! nem feledtem el, ’s néha hónapokig, sőt évekig is mind tisztán (szüzen) éltem: időről időre még is nem tudtam egészen meg-győzni a’ nemben [nemileg] bü’ [bűvösnek, igézőnek] ostromát...”, meg „oly erősen szerentsés azonban még eddig, Isten ’s nagy vigyázatom után, voltam hogy leg-alább minden franctól [syphilistől] tisztán maradtam, mi-is ma nagy ritkaság. Olykori e’beli félre-lépéseimnek egészségem gyengülése, el-rontására nézve elég kárát is tapasztaltam’s tapasztalom...”. (Önjellemzés) [2]

   Kutatásai során Czeizel Endre sem talált olyan adatokat, melyek alátámasztották volna Bolyai gyakori párbajozását. „Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy évfolyamának legjobb vívója volt, bár az életrajzaiban említett »rengeteg« párbajnak nincs bizonyítéka. Sőt, Bolyai János írásaiban ezt az értelmetlen virtuskodást igencsak kárhoztatta.” Czeizel Endre: Tehetség / talentum - Jó szerencse, semmi más? Bp., 2015. 173. o.
__________________________________________

1. Benkő Samu:

   „A nők különös helyet foglalnak el a két fiatal férfi életében, és az apai szem ezt mindkettőjüknél észrevette: ha Széchenyi Ferenc arra inti fiát, hogy „fiam, óvakodj mindentől, de legkivált a játéktól és a táncosnőktől”, akkor Bolyai Farkas azt írja az övének: „én téged a duellumtől féltelek leginkább s a fejérnépektől”. Szenvedélyeik féken tartására mindketten személyükre szabott magatartásfilozófiát dolgoztak ki. Az önelemzés önfenntartó elemmé válik mind kettőjüknél. Igyekeztek papírra vetni lelkük minden rezdülését: a naplóíró Széchenyi és az Üdvtan utópiáját számtalan önéletrajzi feljegyzéssel színesítő Bolyai ugyanis mindig papír fölé hajolva, kezében tintába mártott tollal (némelyek szerint grafomániás buzgalommal) teremtett rendet, s keresett meg nyugvást szenvedélyektől zaklatott lelkivilágában.” Benkő Samu: Bolyai és az Akadémia. Magyar Tudomány, 2010/6.

2. Bolyai János önjellemzése. Részletek az Üdvtan-hoz készült önéletrajzi jegyzetekből

    VI. évfolyam 12. szám · 2002. december

Párbajok (1.)

"Egy tragédia sportszempontból

A rémes tragédia, amely Fodor mester termében hétfőn lefolyt, természetesen élénk beszédtárgyát képezte vívókörökben is. A napi sajtó tudósításai Fodor mester elbeszélése nyomán elég hű képet adtak a párbaj lefolyásáról, ugy hogy a vitatkozásokra elegendő és komoly alap állott a szakemberek rendelkezésére. Bár mi az ily szomoru aktualitásoktól távol állunk és azt valljuk, hogy a párbajnak a sporthoz semmi köze, mégis szükségesnek látjuk, hogy egypár szót szóljunk a kérdéshez, annál is inkább, mert a napisajtóba számos és nagy tévedés csuszott be, amit helyre igazítás nélkül nem hagyhatunk.

Az első tévedés a felek vívni tudására vonatkozik. Hencz-et annyira kitűnő vívónak tüntették fel, hogy még Európa bajnokságát is megnyerették vele. Ebből csak annyi igaz, hogy a bajnokságért egyszer indult, de még I. osztályba sem minősítették, komoly versenyvívó nem volt, így természetesen az Európa bajnokság (?) is csak valamelyik tudósító fantáziájában született meg. Hencz egyébként, a jelenvoltak egybehangzó véleménye szerint a párbajnál se adta vívói tudásának tanujelét, sőt ellenkezőleg oknélküli hátrálásával, azzal, hogy a terem óriási volta dacára is vívóvonalról letért, és hogy az egyszerű nyakvágást se védte ki, azt tanusította, hogy helyes mozgásra és átgondolt akcióra képtelen. Végzetes szurása voltaképen nem volt szurás, hanem egy reflexszerű karkinyujtás, minden vívói cél nélkül.

Keglevich grófot sem lehet sportszempontból ma már jó vívónak tekinteni. Annak idején Keresztessynél igazán kiváló lehetett, évekig szorgalmasan vívott Fodornál egy nagy és előkelő társasággal, melyből körülbelül ő volt a legjobb, de figyelembe kell vennünk, hogy a párbaj alkalmával 65 éves ember volt, meggyengült testtel, gyenge tüdővel, csuklója eltörött és rosszul forrt össze, az utolsó három évben alig volt kard a kezében. Elvégre a vívás is tréningsport és ha a tudás meg is marad, elvész a test ruganyossága az észrevétel, akarat és kivitel gyorsasága, ha éveken át nem gyakoroljuk magunkat. A gróf minden mozdulata igazi vívóra vall, de hiába volt minden tudás, ha a gyenge csuklója a levegőbe vitte a vágást és gyakorlatból kijött lába beledöntötte ellenfele fegyverébe. Téves az, mintha Keglevich készült volna arra, hogy ellenfelét megölje, hiszen előző nap, mikor pár percig Fodorral vívott, csupán kézvágásait próbálgatta egyetlen szurást se csinált.

A párbaj lefolyását Fodor hiteles előadása nyomán a következőleg kell konstatálnunk:

A felek nagy vívó távolságon (6 lépés) állítottak fel. Hencz terc gardban, Keglevich primben. „Rajta” után a gróf szintén tercbe ment és kézvágásokkal próbálkozott, két belső fokvágást és két fok alsó (szekond) vágást csinált. Hencz tercben hátrált minden ellenakció nélkül, a gróf vágásai a kosarán és csukló bandázsán mentek el. A gróf minden vágáshoz egy lépést tett előre, Hencz pedig hátra, ugy, hogy a gróf elérte Hencz helyét. Hencz erre minden ok nélkül letért jobb felé a vívó-vonalról és a falhoz hátrált. A gróf látva, hogy ellenfele minden ellenakció nélkül a falhoz szorította magát, ki akarván használni a megtermett fölényes helyzetét, hevesen ellenfelére rohant és egymást azonnal követő két vágást (reprise) mért belülről a nyakára.

Az első vágást Hencz be is kapta nyak-bandázsára, mire a második elől hátrakapta a fejét és kardját görcsösen előre nyujtotta; a gróf a második vágást is teljes karból a feje felől csinálta és most elvágott ellenfele hátrahuzott feje előtt, a nehéz kard előre rántotta, és mivel ballábát vágás közben felemelte, előre dőlt. A segédek azonnal „Állj”-t kiáltottak, de mind azt hitték, hogy Hencz sebesült meg, csak a mester és az egyik orvos látták borzadálylyal, hogy a gróf hátán egy arasznyira kijött a kard. Borzasztóan érdekes, hogy a gróf még ekkor sem tudta, hegy meg van szúrva, kérdőleg nézett előbb a vezető segédre, majd Fodorra, aki karjaiba vette.

Hogy szurás mikép érte látni nem lehetett, mert a vívók a falnál voltak, igy azon az oldalon nem állott senki. Egy azonban valószínű, hogy már akkor érte mellét ellenfele kardja, mikor az első sikerült nyakvágást adta, mert különben lehetetlen lett volna, hogy Hencz vonalban maradjon és ha már nem védekezik is, legalább kapkodjon. Valószínű tehát, hogy már bele akadt ellenfele fegyverébe, aztán a második elvágáskor beledőlt abba. Az is biztos, hogy Hencz, mikor kardján ellenfele sulyát érezte, reflexszerűen még előre is nyomta fegyverét.

A használt kard egy kb. 700-750 gr sulyu félolasz kosaru, 18 mm-es görbe magyar pengével ellátott közönséges vívókard volt, 5 cm-re beköszörült teljes hegygyel. A seb a napilapokban közölt boncjegyzőkönyvből ismeretes. Teljesen téves az az állítás, mely szerint a gróf azért követelt szurást, mert szerinte a vívó önkéntelenül is csinálhat szurást, ha az ki is van zárva, amikor az a legsulyosabb büntetőjogi következményekkel jár. A gróf épp ugy, mint minden igazi szakember jól tudta, hogy egy jól felszerelt vívóteremben, a szurás kizárása esetén ma már olyan pengét adnak, melynek végén gomb (a szokásos megvastagítás van) így ily fegyverrel a vívó, ha akar se szurhat.

A szurás követelésének oka egyszerűen az volt, hogy arisztokrata körökben, miként azt a beavatottak jól tudják, általános az a felfogás, hogy hegy nélkül nem vívnak. Ennek a felfogásnak legkeményebb harcosa éppen a Keglevich gróf volt. Szerintük tréfából nem szokás párbajt vívni, ha meg komoly az ok, nincs miért kímélni az életet. Keglevich is azt mondta: Nem bánom ha megölnek, de mindenféle ember nem mászik aképemre. És ebben sportszempontból tökéletesen igazuk is van.

Ha a szurást kizárják és felbandazsírozzák a feleket, az igazi jó vívó óriási hátrányban van, mert megszokott legfőbb akcióit nem használhatja és ki van téve a veszélytelenség folytán vérszemet kapó mitsem kockáztató ellenfele esetlen vagdalkozásainak és szabálytalan lerohanásainak. Igy esett meg számos esetben, hogy igazán nagy stílű vívóink is, habár össze is vágták ellenfelüket, maguk is kaptak egy-egy többékevésbé jelentéktelen vágást, holott ha bandázs nincs, és a kardhegy tiszteletre tanítja a handabandázót, biztosra vehetik sérthetetlenségüket. Teljesen érthető tehát, ha minden jó vívó ragaszkodik a szuráshoz. Ebből tehát Keglevichre nézve nem lehet semminemű konzekvenciákat elvonni." (1905 június)

intimpista.blogspot.com/2012/11/1905-junius.html

Híres bajvívások...

Véletlenül került a kezembe Eszes Máté Híres bajvívások, hírhedt párbajok című könyve (1988, Bp., Népszava, 1997, Bp., Móra Kiadó). Egy egész jó könyv, sajnos elég sok benne a pontatlanság.

"A kardpárbaj csöppet sem volt veszélytelenebb, mint a pistolypárbaj. Ha eret vágott a kard, a sebesült menthetetlenül elvérzett." (XVI. o., Képmellékletek)

A szerző nem veszi figyelembe, hogy milyen feltételek mellett voltak - tényleg - életveszélyesek a kardpárbajok: nehéz, kifent pengék, bandázsok nélkül, szúrás engedélyezésével, illetve pancser párbajsegédekkel, akik nem tudtak vagy nem mertek időben beavatkozni, meg tapasztalatlan orvosokkal, akik pl. jégkockával próbálták elállítani az artériás vérzést.

Aztán meg a szokásos mítoszok.

"A tetőtől talpig páncélba öltözött lovagot kísérői sokszor csak emelőszerkezettel tudták lóra ültetni. Ha leesett róla harc közben, könnyen végzetessé vált a baleset." (V. o.)

"A lovag az ötven-hatvan kilót nyomó páncélt csak apródja, fegyverhordozója segítségével tudta magára ölteni. Korabeli ábrázolásokon gyakori jelenet, amint kötéllel, csigával emelik fel a lóra a súlyos páncélba bújtatott lovagot. A ránehezedő túlsúly aztán megbosszulta magát a csatatéren, mert könnyű sérülés esetén is magatehetetlenné vált, a testét fogva tartó vaskalodában elvérzett vagy megfulladt." (26. o.)

Ezt a rész még elemezni sem érdemes, annyira hibás.

Egy zárógondolat:

"Bajvívás, párviadal, párbaj. E három szóban különböző korok emberének életre-halálra szóló igazságkereső, hamisságot elleplező dühe sűrűsödik. Az oklevelek, krónikák, művészi alkotások segítségével felvillantott kultúrképek meggyőzgetik az olvasót, milyen döbbenetes módon mondott csődöt a józan emberi ész." (139. o.)

Csak csendes jegyezném meg, hogy párviadalok nem mindig szóltak életre-halálra, a párbajok - különösképpen a kardpárbajok - pedig a legritkább esetben voltak ilyenek. A halálos párbajokért főleg a tapasztalatlan segédeket terhelte a felelősség.

Bezerédy Imre (2.rész)

1708. december 18.

"... méltóságos generális Esterház Dániel mezei marsalk sok <a kéziratban egy szó helye üres> allatt regimentekbéli tisztekkel és némely senatorokkal törvények folyt s halálra ítéltettenek. Tíz óra felé a fogságbúl sok szép istenes imádsági és keresztény készületi után a szekérre feltétettetvén, executióra a város piacára kivitetettek, az ahol is a generális auditor a sententiát elolvasván, és nemzetes vitézlő Kajaly Pál hadi főauditor a pálcát kötte (!) törvén, előbb Bottkának, letérdepeltetvén veres posztóra, sok száz ember concursussában a fejét a hohár elütette, annak utána penig Bezerédynek, jóllehet nem egészlen, de semmi kínlódása nem volt, hanem azonnal megholt, az kiket is a hajdúk vasakkal és billincsekkel együtt ott lévő koporsókban betévén, templomban bevitték, a criptában eltemették. A háromnak grátiája lött. E volt azon híres vitéznek, Bezerédi Imrének tragicus exitussa, az ki a maga dicsíretes édes hazája mellett való cselekedetivel Európában egész tartományokat betöltette, maga kezével kaplárokon felöl hetvenkét ellenég[es] tisztet levágott és megölt, szerencséje olly lévén, hogy hírére nézve az ellenség rettegte. Illy magyar Herculest az ellenség a hazának megirigyelvén, akit a maga fegyverével meg nem győzhetett, szénes és hamis ígéretekkel sok esztendőktűl csalatván, végre ugyan elejtette és édes nemzeti ellen való defectióra inducálta, az kit is a maga tisztei észrevévén, megfogtak, méltóságos Esterház Antal úrhoz vittek és ide a fejedelemhez küldettek. Szánja Isten esetit, s minden igaz magyart a haza árultatásátúl őrizze meg, szánja valóban az is személyét és dicső cselekedetit, aki írta, de az árultatását irtózza és abominálja."

II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja
Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriuma 1707-1710
Nap Kiadó, 2005

Megjegyzés:
Ez a rész felkerült a magyar wikipédia Bezerédy szócikkébe.