Egy svájci származású utazó, külügyi attasé törökországi élményeit örökítették meg levelei. [1] Számunkra ez azért lehet érdekes, mert igen részletesen ír az 1730 és 1739 közötti mindennapokról, pl. említi a különböző sportokat (birkózást), lovasjátékokat. Sajnos nyomát sem találjuk vívásnak, matraknak vagy egyéb kardos mókának.
"Lovasjátékok
(...) - A legérdekesebb gyakorlatuk a dzsirid, a dárdavetés. Kétszer is láttam, hogy edzették magukat ebben a játékban a Nagyúr icsoglánjai, vagyis apródjai a nagy Okmejdánon. A dzsirid vagy a dárda egy körülbelül három lábnyi hosszú és kéthüvelyknyi vastag puszpángbot vagy más, kemény és súlyos fából készült rúd. Ezt hajítják el, karjukat hátrafeszítve, hihetetlen nagy erővel és ügyességgel. Láttam olyant, aki negyven-ötven lépésnyire hajította. Hadd mondjam el, hogyan folyik ez a játékféle, amelyet ugyan inkább viadalnak kéne mondani. Az egyik játékos vad vágtában menekül, a másik a nyomában nyargal, és amikor eléggé közel kerül hozzá, ráhajítja a dzsiridjét. A menekülő hátra-hátrapillant, hogy lássa a dárdát, és hogy elkerülje, ha tudja. Ezért olykor teljesen hátrafekszik a lova farára, vagy odasimul a nyakához; néha egészen oldalt hajlik, úgyszólván lebújik a ló hasa alá; máskor meg elkapja röptében a dzsiridet. Akkor aztán az üldözőből lesz üldözött. Van, aki olyan ügyes, hogy sebes vágtában lehajlik, és a földről kapja fel a dárdát, a magam szemével láttam. Az bizonyos, hogy roppantul érdekes és szórakoztató játék ez, különösen, ha olyan ifjak gyakorlatát nézheti az ember, akik ügyesen hajítják s kerülik el a dzsiridet; vagy ha egyszerre többen harcolnak egymás ellen, és ilyen játékra jól idomított szép arab méneken lovagolnak. Én azonban, az igazat megvallva, sokkal jobban szórakoznék, ha nem kellene állandóan attól rettegni, hogy háton vagy fejen találja őket a dárda, amely bizony néha csúnya sebet ejt rajtuk."
Török szablyák említése:
"Ez utóbbiakból láttam például olyanokat, hogy több mint száz piasztert ért pusztán a pengéjük. Azt mondták, hogy Eszki-Sztambulból valók, vagyis hogy Ó-Konstantinápolyban gyártották őket, a törökök tudniillik Sztambulnak hívják a városukat. Alig hinném, hogy szebb, jobb és díszesebben dömöckölt pengéket valaha is látott valaki. Én láttam olyant, amellyel egyetlen suhintásra kettészeltek egy csaknem kisujjnyi vastagságú vasat. Minden török vágyainak netovábbja egy ilyen szablya." [2]
___________________
1. César de Saussure (1705-1783): A Török Birodalom mindennapi élete, 1730-1739
(Részletek egy 18. századi svájci nemes leveleiből)
Antal László fordítása; válogatta, szerkesztette: Steinert Ágota
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
2. Összehasonlításként - egy rabszolganő ára kezdődött 100 piaszternél - "Száz és öt-hatszáz piaszter között mozog az áruk, aszerint, hogy a tökélynek mily fokán állanak, s hogy éppen bőség avagy hiány van-e az effajta áruban."
"Lovasjátékok
(...) - A legérdekesebb gyakorlatuk a dzsirid, a dárdavetés. Kétszer is láttam, hogy edzették magukat ebben a játékban a Nagyúr icsoglánjai, vagyis apródjai a nagy Okmejdánon. A dzsirid vagy a dárda egy körülbelül három lábnyi hosszú és kéthüvelyknyi vastag puszpángbot vagy más, kemény és súlyos fából készült rúd. Ezt hajítják el, karjukat hátrafeszítve, hihetetlen nagy erővel és ügyességgel. Láttam olyant, aki negyven-ötven lépésnyire hajította. Hadd mondjam el, hogyan folyik ez a játékféle, amelyet ugyan inkább viadalnak kéne mondani. Az egyik játékos vad vágtában menekül, a másik a nyomában nyargal, és amikor eléggé közel kerül hozzá, ráhajítja a dzsiridjét. A menekülő hátra-hátrapillant, hogy lássa a dárdát, és hogy elkerülje, ha tudja. Ezért olykor teljesen hátrafekszik a lova farára, vagy odasimul a nyakához; néha egészen oldalt hajlik, úgyszólván lebújik a ló hasa alá; máskor meg elkapja röptében a dzsiridet. Akkor aztán az üldözőből lesz üldözött. Van, aki olyan ügyes, hogy sebes vágtában lehajlik, és a földről kapja fel a dárdát, a magam szemével láttam. Az bizonyos, hogy roppantul érdekes és szórakoztató játék ez, különösen, ha olyan ifjak gyakorlatát nézheti az ember, akik ügyesen hajítják s kerülik el a dzsiridet; vagy ha egyszerre többen harcolnak egymás ellen, és ilyen játékra jól idomított szép arab méneken lovagolnak. Én azonban, az igazat megvallva, sokkal jobban szórakoznék, ha nem kellene állandóan attól rettegni, hogy háton vagy fejen találja őket a dárda, amely bizony néha csúnya sebet ejt rajtuk."
Török szablyák említése:
"Ez utóbbiakból láttam például olyanokat, hogy több mint száz piasztert ért pusztán a pengéjük. Azt mondták, hogy Eszki-Sztambulból valók, vagyis hogy Ó-Konstantinápolyban gyártották őket, a törökök tudniillik Sztambulnak hívják a városukat. Alig hinném, hogy szebb, jobb és díszesebben dömöckölt pengéket valaha is látott valaki. Én láttam olyant, amellyel egyetlen suhintásra kettészeltek egy csaknem kisujjnyi vastagságú vasat. Minden török vágyainak netovábbja egy ilyen szablya." [2]
___________________
1. César de Saussure (1705-1783): A Török Birodalom mindennapi élete, 1730-1739
(Részletek egy 18. századi svájci nemes leveleiből)
Antal László fordítása; válogatta, szerkesztette: Steinert Ágota
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
2. Összehasonlításként - egy rabszolganő ára kezdődött 100 piaszternél - "Száz és öt-hatszáz piaszter között mozog az áruk, aszerint, hogy a tökélynek mily fokán állanak, s hogy éppen bőség avagy hiány van-e az effajta áruban."
No comments:
Post a Comment