Párbajozó hölgyek

  „Párbajt rendszerint csak férfiak szoktak vívni egymással. Nők sem mint vívófelek, sem mint segédek vagy tanúk nem szoktak szerepelni. A történelem azonban tud reá példát, hogy nők is párbajjal intézték el becsületügyüket. Knighton angol író tizennégy esetet említ, mikor főrangú hölgyek fegyverrel állottak egymással szemben. Különösen a francia nemes asszonyok párbajoztak sokat. Jeanne D'Arc, az orléans-i szűz, párbajra kényszerítette Montmorency herceget, aki az ő hadvezéri képességeit becsmérelte. És a herceg súlyosan megsebesült az orléans-i szűz pallosától. Richelieu herceg két kedvese, De Nessle márkinő és Van Polignac grófnő pisztolypárbajt vívtak a hercegért, amelyben a grófnő ellőtte a márkinő egyik fülét. Colloredo grófnő súlyosan megsebezte Livien bárót vítőrpárbajban, amiért a báró őt becsületében megsértette. D'Eon lovag, XIV. Lajos korának egyik legfélelmetesebb párbajvívója, aki 52 párbajban győztes maradt, egy főrangú hölgy volt. Ugyanebben az időben élt egy párizsi színésznő, aki 41 győzelmes párbajt vívott. Híres vítőrvívó volt Saint-Balmont márkinő, akinek Chateauvillard szerint 400 párbája volt. Ő ölte meg párbajban híres vetélytársát, Maupin táncosnőt és Chaton Gay de Muret asszonyt. Olaszországban emlegetik Rona ezredes felesége és Bellegrade márkinő párbaját, amelyben az ezredesné súlyosan megsebesült.” [Clair, 435] [2]

  A könyvhöz írt kiváló előszóban - Clair Vilmos és a párbaj - Ságvári György hadtörténész megjegyzi: „Clair maga is bevallja a kötet előszavában előszavában, hogy "könyve kétségkívül hiányos, és egyes adatait nézve téves is lesz". Azt csak sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy eme bejelentésnek igyekszik is megfelelni, mert történeteiben valóban sok a pontatlanság, néha nagyvonalú a mesélés. A leírt párbajtörténeteket abban a formában csak kritikával és a szükséges pontosításokkal fogadhatjuk történeti tényként.” [Clair, 82] Ezzel a megjegyzéssel maximálisan egyet lehet érteni, és pontosan meghatározható az egész mű vívástörténeti használhatósága.

Egy következő bejegyzésben megtörténik a különböző női „párbajhősök” alaposabb elemzése.

_______________________________________________
1. Clair = 
   Clair Vilmos: Magyar párbaj - A párbaj története • Magyar párbajok • Párbajkódex.
   Osiris Kiadó, 2002.
2.  Párbajkódex, I. A párbajról általában.

Kozákolló

  Nagy élvezettel gyűjtöm a különös eszközökről szóló történeteket. A wikis Petőfi szócikket nézegetve gazdagodtam az alábbi legendával, amit a 87 éves rugonfalvi Jeddi Tamás mesélt az újságírónak. A történet Petőfi halálát próbálja még fordulatosabban ábrázolni, egy egzotikus kozákfegyver felhasználásával.

  „A kozák roham elől is egymagában menekült. Futott, amíg szusszal bírta. Dédapám is látta egyszer, még a csata közben, amint egy udvarban a sütőkemence tetején ült, és jegyzetelt. Rögtön felismerte, mert nem volt rajta katonai egyenruha, kihajtott ingnyakkal ült, mentét viselt, kezében nem volt sem kard, sem egyéb kézbeli a pennán kívül.

  Petőfit kozákollóval szúrták le.
  
  Amint mondtam, a veszély elől menekülő költő, bárki ajánlotta, hogy felveszi kocsijára vagy lova hátára, most sem fogadta el a felajánlást, pedig szorongatott helyzetben volt, s miért tette volna akkor, amikor még nem volt veszélyben. A buni eltérőig szaladt, ott leült kicsit megpihenni, s mert a kozákok nyomában voltak, újra futásnak eredt, kifelé tartott, az erdő felé. Az eltérőtől olyan 150 méterre szúrták le. Ezt onnan tudom, hogy még kisfiú voltam, amikor édesapám - 1926-ban vagy 27-ben lehetett - Segesvár felé mentünkben elvitt arra a helyre. Ott két román embert - egyikük 82, a másik akkor 90 éves lehetett, hosszú, gondozott körhajat viseltek, bocskort hordtak, nem olyan harisnya volt rajtuk, mint amilyent a székelyek viselnek, hanem olyan, mint amilyen az övéké - megkérdezett, hogy igaz-e, hogy itt esett el Petőfi. Azok tudtak magyarul is, apám is valamennyit románul. Pontosan itt - mutatta a helyet egyikük, mert az ő apja is itt esett el, a másik szerint rokona szerencsésen megmenekült.

  S ők határozottan állították, hogy a költőt kozákollóval szúrták át jobb felén, s baloldalán feküdt a földön. A kozákolló egy nagyon félelmetes fegyver volt, talpukon viselték a kozákok, s ahogy beledöfték a ló szügyébe vagy akár az ember testébe, az olló szétnyílt, s a belső szerveket teljesen szétroncsolta. Petőfit jobb oldalán érte a szúrás, mellette vértócsa volt, és iratok meg egy szíjas bőrtáska hevert valamivel távolabb tőle. A táskát átkutathatták, a benne levő iratokat szanaszét dobálták...”

Kristó Tibor: Petőfit kozákollóval szúrták le... (Hargita Népe, 2004.08.11)

Két jó térkép egy másik cikkből, amely sokkal tudományosabban próbálja vizsgálni 

az egész történetet:
| Az egész völgy | Részlet |

Nőnapi!

Kedves (Vívó)hölgyek, nagyon boldog nőnapot!

Egy részlet, ami kimaradt a grundvívó könyv végleges változatából.

„Kedves Olvasó, vajon lehet-e jó vívópartner egy nő?

   „Na, ne!ˮ - mondaná férfitársaim egy része, egyetértve azon hagyományőrzőkkel, akik szerint egy nőnek a (vár)konyhában a helye, esetleg táncolhat, énekelhet a bemutatókon, vagy aprócska füvészkertje lehet a helyi várban, de gyakorlófegyvert soha ne vegyen a kezébe. „...Általában a küzdősportok nem nagyon illenek a nőkhöz. Vonatkozik ez a közelharcszerű vívásra is, amely nem túlságosan alkalmas a női sajátosságok kidomborítására...ˮ - írta  Kalmár István kitűnő kardvívó a múlt század harmincas éveinek végén. A régi időkben a nők nagyon sokáig nem tanulhattak vívni, legalábbis tömegesen nem. Ha pedig mégis akadt pár olyan mester (hazánkban pl. Santelli, Gerentsér, Fodor), aki a múlt század első évtizedeiben hajlandó volt hölgyekkel is foglalkozni, akkor kezdetben a nőknek csak a vívótudomány morzsái jutottak. „Női vívók csak akkor gyakorolhattak - vívónyelven mondva: iskolázhattak - mesterrel, ha a férfiak már befejezték az iskolázást. Előbb nem, még akkor sem, ha érkezésben meg is előzték őket és rajtuk lett volna a sor. A férfiak nem gyakoroltak velük, csak egymásra voltak utalva. Az egymással folytatott edzések egyhangúvá váltak és lassították fejlődésüket, hiszen annak egyik fontos tényezője a különböző küzdőmodorú edzőtársakkal való gyakorlás. A mostoha körülmények miatt sokan elbátortalanodtak, kedvüket vesztették és abbahagyták a vívást. Vajon hány nagy tehetség veszett így el?ˮ [2]

 
  Őszintén örülök, hogy ezek az idők végleg elmúltak!

  Erőnlétileg a hölgyek általában gyengébbek - még azonos testsúly esetén is, hiszen egy átlagos férfi nagyobb izom/testsúly aránnyal rendelkezik, mint egy vele azonos súlyú átlagos nő -, tehát a vágásaik, pengeütéseik és kötéseik gyengébbek, könnyebben el lehet tolni pengéjüket stb., de ennek ellenére állítom, hogy pompás edzőtársak lehetnek, csak meg kell találni őket.
   Miért és miben jók? Talán azért, mert nem izomból akarják megoldani a szabadvívás közben kialakuló helyzeteket, inkább a finomabb női megérzésre hagyatkoznak. Semmivel sem lassúbbak, mint a férfi vívók, ugyanakkor a történelmi víváshoz használt súlyosabb gyakorlóeszközök határozottan nehezek a számukra, főleg egy sportkardhoz képest. Ezért, ha úgy érezzük, hogy egy 700-800 g tömegű vívószablyával sokkal jobbak vagyunk a női vívótársunknál, akkor mindketten vegyünk sportkardot a kezünkben és készüljünk fel némi meglepetésre. Hölgyeknél néha felmerül olyan probléma, hogy nem merik megvágni vagy -szúrni az ellenfelüket, de idővel és megfelelő védőfelszereléssel a probléma megoldható. Véleményem szerint komoly hiba, ha a hölgyek még esélyt sem kapnak arra, hogy kipróbálják a történelmi vívást, főleg akkor, ha egy kis bátorítással kellemes, szorgalmas és kitartó vívópartnerek válhatnának belőlük, persze csak akkor, ha kedvet éreznek ehhez a kellemes időtöltéshez és történelmi időutazáshoz. Szerencsére hazánkban (is) egyre több az olyan hagyományőrző csapat vagy vívóiskola, ahol a hölgyek nemcsak egyenrangú partnerként vívhatnak, sőt versenyezhetnek, bíráskodhatnak, hanem akár oktatói (!) feladatokat is ellátnak: pl. az Ars Ensis Vívóiskolában 17,4% a női vívók száma, illetve az oktatók 16,7% (4/24) hölgy. [3] Ha nagy-nagy szerencséje van az embernek, akkor rátalál egy igazi tehetségre, aki komoly kihívást jelent a közös vívások során, de még a környékbeli hagyományőrző uraknak is jól fel kell kötniük azt a bizonyos gatyát, hogy legalább egy-egy döntetlent sikerüljön elérni egy ilyen pompás női vívóval szemben.
   Uraim, becsüljük meg az ilyen hölgyeket és vívás közben (is) vigyázzunk rájuk! Mindenkép érdemes beszerezni egy műanyag mellvédőt, mert a vívás gyakorlása számukra így sokkal biztonságosabb, mi pedig felszabadultabban tudjuk majd forgatni a kardot, ha velük vívunk.”
_____________________________________________________

1. Eredetileg szerettem volna kinyomtatni, akkor kezdtem csökkenteni terjedelmet. Utána pedig elfelejtettem visszatenni a pdf-be, ami fel lett töltve a MEK-re.

2. Elek Ilona - Elek Margit: Így vívtunk mi (1968). 

   A Kalmár István idézet is ebből a könyvből származik (9. o.)

3. Nagy Tamás 2014-es Free Schöller dolgozatában fellelhető adat alapján 

    (38 nő / 219 fő). Az Ars Ensis honlapja.

Jó könyv???

  2014-ben már foglalkoztam Eszes Máté 1988-ban kiadott könyvével, akkor még azt írtam róla: „Egy egész jó könyv, sajnos elég sok benne a pontatlanság.” Pár hete újra - most már alaposabban - átrágtam magam rajta, pl. elolvastam a Horthy-korszakról írt fejezetet, amit korábban kihagytam. A második nekifutásnak az volt az oka, hogy két vívókollega könyvének irodalomjegyzékében is szerepel a Híres bajvívások... c. mű mint felhasznált vagy javasolt irodalom. [1]

  Elég radikálisan megváltozott a véleményem. 

  A könyv Clair Vilmos ismert szerzeménye - Magyar párbajok Attila hun király idejétől 1923. év végéig (I-II), Bp. 1930 - alapján készült, illetve a Párbajkódex (1943, 28. kiadás) felhasználásával. Kiegészítve egy igen tendenciózus saját résszel, amely megpróbálja nevetségessé tenni a Horthy-korszakot, az akkori párbajügyeket. A XV. fejezetben - „Lovagias ügyek” a két világhaború között - találja meg az érdeklődő azokat a részeket, amitől erősen késő Kádár-kori feelingje lesz az embernek. [2]

  Összegzésként elmondható, hogy kimondottan problémásak:

• a korábbi bejegyzésben említett részek (túl nehéz lovagi páncélok stb.);
• a kritikátlanul, ellenőrzés nélkül a Clair-könyvből átemelt részek: pl. Bolyai mint párbajhős, női párbajok;
• a Horthy-korszak tendenciózus kezelése: az állítólagos levél; a jugoszláv király elleni merénylet taglalása során előforduló durva hibák, csúsztatások [3]; egy kitalált (?) párbajtörténet 1943-ból [4].

  A párbajok iránt érdeklődők számára sokkal hasznosabb az Osiris Kiadó által, 2002-ben megjelentetett könyv, ami tartalmazza mindhárom Clair könyvet, mentes a rendszerváltás előtti politikai felhangoktól, és amelyhez egy kiváló előszót írt Ságvári György történész-muzeológus. Ezt a könyvet egy másik bejegyzésben mutatnám be.

  Csak erős idegzetűek!

Horthy-levél?
„…​Minthogy az utóbbi napokban Magyarország ellen szórt alantas gyanúsítások messze meghaladják a megengedhető határokat, és én felelősnek érzem magam hazám becsületéért, nem marad más kiút számomra, minthogy személyes elégtételt követeljek az államfőtől. (…) A legsúlyosabb feltételek mellett kívánok vele párbajozni: a fegyvernem megválasztását átengedem neki.” [5]

  Egy könyvismertetőben olvasható a folytatás: „E sorokat vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója fogalmazta, s a levelet Masaryk csehszlovák köztársasági elnöknek címezte! Elképesztő? Valóban az. Ám a kor „becsületkódexe” számtalan, hasonlóan elképesztő párbajt „diktált”, hiszen aki úriembernek számított, nem térhetett ki a tiltott, de bizonyos társadalmi rétegek által megkövetelt elégtételkérés, illetve -adás kényszere elől. A szerző e témakörben párját ritkító összefoglalásában jó néhány olyan, korának és történelmünknek kiemelkedő egyénisége szerepel, akiket e veszedelmes „divat” nemegyszer veszélybe sodort - sokszor nevetséges csekélységek miatt.” [moly] [6]

A merénylet
  „II. Sándort, Jugoszlávia királyát 1934. október 9-én horvát usztasák Marseille-ben meggyilkolták. Csakhamar kitudódott, hogy a merénylőket a jugoszláv határ közelében, magyar területen létesített kiképzőtáborban készítették fel. Itt, Jankapusztán gyártották azt a könyv alakú bombát is, amellyel a merényletet végrehajtották. A gyilkosok zsebükben magyar útlevéllel és Budapestről kapott pénzzel indultak szeptember végén Budapestről... Amikor 1934 végén és 1935 elején a csehszlovák sajtóban leleplező cikkek és Horthy személye elleni támadások jelentek meg a marseille-i merénylet kapcsán ... Horthy ... párbajra hívó levelet fogalmazott.”
  Nem II., hanem I. Sándort ölték meg. Konkrétan 1 gyilkosról tudunk: egy macedón terroristáról, 1 usztasa megijedt és elmenekült a helyszínről, 2 társa ott sem volt. Nem Jankapusztán képezték ki őket. A királyt nem felrobbantották, hanem lelőtték. Bomba volt, de nem használták. Nem gyilkosok, 1 db gyilkos.
  Ormos Mária részletesen foglalkozik a jankapusztai tábor működésével, tényleges céljával (82. o.), a tábor felszámolásával (118. o.), a csökkenő csehszlovák sajtókampánnyal (188. o.), a szovjet elvtársak véleményével (193. o.), végül az egész ügy - magyar szempontból - kimondottan sikeres lezárásával (199. o.). Horthynak nem volt semmi különösebb oka egy kihívás megfogalmazására. (Eddig nem találtam az állítólagos levél nyomát, Eszes Máté pedig nem ad meg konkrét forrást.)
   Az Ormos-könyv 1968-ban jelent meg, 20 évvel később illett volna beleolvasni, mielőtt valaki belekezd a tendenciózus bekezdés megírásába.

_______________________________________________________

1. Pl. Hidasi Gergely könyve is hivatkozik rá.

2. Eszes Máté, 1988, 127-137. o.

3. Érdemes összevetni 132. oldal állításait a történelmi tényekkel. (Lásd pl. Sz. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, 1968).

4. Minden forrásmegadás nélkül a szerző közöl egy levelet, amiben egy hadapródiskolás számol be egy párbajról, aminek szemtanuja volt. Az egész történet egy komoly kérdőjel!

5. Részlet az állítólagos levélből. Eszes i.m. 132

6. A szöveg a könyvborító hátlapján található.

7. Miért lenne párját ritkító? Egyszerűen felhasználja Clair Vilmos anyagát.

8. Kimondottan érdekes a szovjetek hozzáállása: „Minthogy a szovjet kormány meg volt győződve arról, hogy a magyar kormány szerepe a merényletben más országokéhoz képest elenyésző volt, a szovjet sajtó, valamint a szovjet politikusok és diplomaták ezt megelőzően sem kapcsolódtak be a Magyarország elleni hangulatkeltésbe és kampányba.” (Ormos, 193. o.)