Hatvágás (1809)

  Egy kedves vívókolléga hívta fel a közösség figyelmét egy német nyelvű lovassági szabályzatra [1]. A mű pontos címe: Abrichtungs-Reglement für die Cavallerie der Insurrektion des Adels von Ungarn. Konrad Adolph Hartleben pesti nyomdájában készült 1809-ben. Sajnos fraktúr betűtípussal nyomtatták, így elég nehéz olvasni.

  Első átnézésre - szablyavívás szempontjából - nincs benne túl sok érdekes részlet, inkább a lovassági dolgok dominálnak. Viszont Le Marchant (1796) angol könyve után ebben is találunk egy klasszikus hatvágás ábra. [2]

  Némi szöveg is kíséri az ábrát, de annak pontos feldolgozására még várni kell egy keveset.

_________________________________________

1.  A Vívás mint harcművészet c. topikban.
2. Az angol szerző az osztrák huszárság szablyahasználatát tanulmányozta igen alaposan 1794 körül. Tőlük vette át a klasszikusnak mondható szablyás vágóábrát.

Static flexibility

 Legutóbb Németh Árpád gyűjteményének második látogatásakor mértük meg néhány kard pengéjének hajlékonyságát. Az ilyen adatok viszonylag ritkán kerülnek publikálásra. Röviden összefoglalnám a témával kapcsolatos korábbi hozzászólásokat (a fogalom meghatározása, pár adat).

 „A sportkard statikus hajlékonysága (a külhoni static flexibility) 2,5 kg, olyan szobamérlegen, amelynek mérési hibája +- 0,5 kg. Ha nem felejtem el, akkor egy +-0,1 kg-os konyhai mérlegen is letesztelem. A barantás BSZ-4 ~8-9 kg-os erőhatásnál hajlik, ami fejvéd arcrészére vagy torokra igen-igen kellemetlen; bordára / szegycsontra pedig határozottan "okító" jellegű.” [5357. hozzászólás a Vívás mint harcművészet topikban]

 „Közben lemértem a sportkardom statikus hajlékonyságát: 2520-2540 g lett az eredmény egy normális digitális mérlegen (pontosság: +-1-2 g). Természetesen ez egy adott pengére vonatkozik (V-alakú; a PBT-ben lehet válogatni a keményebb vagy rugalmasabb pengék közül).” [5373.]

 Egy másik sportpenge hajlékonysága (a markolatnál eltört V-alakú, ukrán penge): 1,5 kg szobamérlegen (+-0,5 kg-os pontosság). Utána egy konyhamérlegen is el lett végezve a mérés: 1,99-2,00 kg (+-1-2g). Ez az összehasonlítás azért fontos, mert Németh Árpádnál csak szobamérlegen lett lemérve a kardok hajlékonysága. [1]

Több - párbaj gyakorlására szolgáló - vívókard statikus hajlékonysága:

- aranyszínű, hálós markolat: ................................. 2,1 kg;

- 3,4-3,5 kg;

- 3,4 kg;

- legvastagabb pengével rendelkező vívókard: ...... 3,7 kg.

Parise Model 1 sportkard: ...................................... 2,1 kg

  Az adatokból jól látszik, hogy korabeli - XIX. sz. vége, XX. sz. első évtizedei - vívópengék nem voltak túlságosan merevek, a gyűjteményben található legvastagabb penge statikus hajlékonysága sem éri el a 4 kg-t, miközben a barantás vívóeszközön mért érték ennek a duplája (8-9 kg). Ebből ki lehet következtetni a HEMA-szablyákkal szembeni elvárásokat.

 Érdemes felidézni egy híres párbajban (Keglevich vs Hencz) használt kardok paramétereit: „A használt kard egy kb. 700-750 gr súlyú félolasz kosarú, 18 mm-es görbe magyar pengével ellátott közönséges vívókard volt, 5 cm-re beköszörült teljes heggyel.” Vagyis egy sima vívókard pengéjét köszörülték ki, nem túl hosszú vágóéllel, viszont szúrásra alkalmas heggyel. Egy ilyen átlagos hajlékonyságú, hegyes penge olyan lazán átment Keglevichen, hogy a szegény gróf egy ideig nem is értette: miért lett vége a párbajnak?! Az adatok között megjelenik az Arlow-határ (<750 g), a kosár közelében mért pengeszélesség (18 mm). [3]

_________________________________________________

1. Jobbnak tűnik egy olyan változat, hogy előbb egy digitális konyhamérleggel mérjük a penge hajlékonyságát. Egy ilyen mérleggel +-1 g pontossággal lehet általában mérni, 5 kg-ig. Utána következhet egy szobamérleg. 
2. Tibor nejlon szablyája: „Ennek a tömege 654 gramm, POB 13 cm-re a kosártól. A kosár meg a markolat, illetve a rögzítések a polipropilén kardjaimon már jól bevált megoldások, némi vassal a markolatban. Azoknak az volt a hátránya, hogy a "penge" egy cső volt, de ennek végre van rendes lapja és éle. A legnagyobb fegyvertény viszont az, hogy sikerült szépen elvékonyítani, ezért korrektül hajlik szúrásnál. Az alapanyag meg nagyon príma, úgy ugrik vissza egyenesbe, mint egy acélpenge. A Blackfencer-féle módszerrel 7,8 kg a statikus hajlékonyság, kb. fele a Blackfencerének. Ez nyilván biztonságosabbá teszi, kérdés, mennyire fog "hullámozni". Érzésre nem lesz gond, vastagabb anyagból indultam, drasztikusabb vékonyítással.” [5270. hsz.]
3. Mivel ez az adat Arlow 1902-es könyvében jelenik meg, így VSz a vívómester megérdemli, hogy a nevét viselje ez a határérték.

Juhász (2.)

Az előző bejegyzés - posztmodern mese - folytatása.

  Ahogy lépkedett a díszes márványlépcsőkön, azon törte a fejét, vajon milyen furfangos kérdéseket tesznek fel majd a mulatozó dolmányos uraságok. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha a Mátyás királyról és az okos lányról szóló meséből merít majd ihletet, és szofisztikált okosságokkal köszönti az uraságokat. Arra számított, hogy a nagyhasú, Döbrögi-szerű, fontos udvari méltóságok keményen kritizálják majd a könyvét. „Hát nem tudtad, te szerencsétlen paraszt, hogy a huszárok vívórendszere a legjobb?! ...legjobb...legjobb...” - visszhangzik majd a díszes, zsinóros dolmányt viselő ezredes öblös hangja a terem gótikus boltozata alatt, miközben lendületesen hadonászik ezüstveretes huszárkardjával. „Hogyan merészel valaki vívókönyvnek nevezni egy olyan irományt, ami összelopkodott idézetekből áll?” - kontrázik rá egy fekete talárba öltözött magiszter, a király kardvívás mestere (magister ensis). Mások furfangos kérdésekkel próbálják majd nevetségessé tenni a szegény juhászt: „Ha tényleg olyan jó ez az egész, ahogy állítod, akkor miért nem lehet olimpiai bajnok egy grundvívóból?”, „Ha igaz, amit a juhász mond a több száz éves európai vívóhagyományról, akkor miként lehetséges, hogy a régi mesterek korábban nem találták ki a grundvívást?” De ezzel még nem lesz vége a vesszőfutásnak, mert az ebédnél szándékosan nem adnak neki kanalat, így serclivel kell majd kikanalaznia a levest. Ilyen dolgokon törte a fejét a szegény ember, miközben lassan felért a hatodikra. Ott ebédet ugyan nem kapott, ellenben megtarthatta a beígért előadást. 

  A díszteremben nem uraságok ültek ám, hanem a juhászhoz hasonló, csillogó szemű érdeklődők, akik végig derűs jóindulattal hallgatták, miket mesél a grundvívásról az Üveghegyen túli megyéből érkezett, szegényes ruhát viselő vándor. Nem értették, vidéki magányában miként találta ki ezeket a dolgokat a nép egyszerű gyermeke, aki nem is hasonlított egy igazi víváskutatóra, de még egy tőrőlmetszett régészre sem.

 A végén a - nem túl nagy számú - hallgatóság meg is tapsolta rendesen a juhászt, csak úgy visszhangzott a budavári palota díszterme, ahol nem sok vívót, meg e-könyvet láttak eddig az ottani impozáns falak. Kérdeztek is rendesen a várbeli népek, de nem csavarosat ám, inkább csak érdeklődve tették fel kérdéseiket. Legkevesebb 20 percig válaszolgatott illedelmesen a grundvívónk. Rendesen megtette a hatvágást, bele is izzadt a homloka. Csak úgy süvített a levegőben a szittya szablya; süvíteni süvített, de még így sem vágott le senkit a legélesebb gyakorlókardjával. Még a fülcimpája sem hiányzott annak a bátor kislegénynek, aki ott helyben kipróbálta a grundvívást! :-)

  Kellemes meglepetésként az előadásra eljött a juhász régi, kedves vívópajtása is, akivel beszélgettek egy jót, a régi szép időkről meg a visegrádi lovagi tornákról.

  Lassan vége lett az egésznek, a szegény ember tisztességgel megköszönte a szíves fogadtatást. Azt, hogy foglalkoztak a könyvével, nem röstellték feltenni a palotai FB-oldalra, plakátot készítettek az előadáshoz. Aztán baj nélkül átsétált a kapukon, a strázsáló vitézek mellett, akik - látva emberünk szegényes gúnyáját - még a bajszuk hegyét sem mozdították, nemhogy a köszönésére válaszoltak volna. Azon is morgott rendesen a juhász, hogy egy másik, mogorva ruhatáros lekezelően megjegyezte: „Máskor kend ne adjon be turista hátizsákot a palota ruhatárába, mert itt csak finom urak szattyánbőr táskáit látjuk szívesen!” A grundvívó íziben kardélre hányta volna az okvetetlenkedő emberkét, de a sikeres előadás után túl jó volt a kedve ahhoz, hogy hatot suhintson legélesebb gyakorlójával.

  Aztán hazaindult a juhász a széles folyó vizében csillogó Budáról. Egyetlen aranyforinttal sem lett gazdagabb, nem kapott se díszes dolmányt, se hivatali stallumot a szorgalmas munkájáért. De még egy árva rézpetákot sem, amiből vehetett volna magának egy kisfröccsöt a hamuban sült pogácsához, amit még otthonról hozott a tarisznyában. Hazafelé kicsit korgott a szegény ember gyomra, mert állófogadás sem volt a könyvbemutató után. :-(( Ennek ellenére bocskora nyomán vidáman porzott a hosszú út hazáig. Érezte, hogy valami olyasmit tett, amit még soha nem cselekedtek meg ősei. 

  Írt egy igazi könyvet! 

  Nagyapja még csak másolta a templomi énekeket írnoki szép betűivel; édesapja apróbb cikkeket próbált írt, melyek aztán hébe-hóba meg is jelentek itt-ott. De egyik őse sem gondolt arra, hogy könyvet írjon, bemutatót tartson, eljusson a budavári palotába. Ő meg kitalálta, megírta, elküldte, a deákok feltöltötték, aztán több mint ezren megnézték az e-könyvét. Ezért aztán üres zsebbel, korgó gyomorral, de igen vidáman lépdelt a távoli hegyek felé a szegény juhász, miközben már azon törte régészforma fejét: miről is szóljon a következő könyve!

  Ha a messzi Budáról az Üveghegyen túlra vezető út hosszabb lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.

Üveghegy vármegye kéklő hegyei közt, 

Sajónekeresd közelében 

rótták juhászbotra 2017 májusában.

A grundvívó juhász

Egy grundvívó kalandjai a budavári palotában

avagy Hogyan jutott el a juhász egy vidéki vár vizesárkából 

a Budavári Palota dísztermébe? [1]

   Hol volt, hol nem volt az ország egy távoli szegletében, még az Üveghegyen is túl, élt egyszer egy szegény ember. Olyan helyen éldegélt, ahol néha még a kurta farkú, agresszív kismalac se talált magának túrnivalót. Épp középkorú volt, amikor meghaltak a szülei, előbb az édesapja, aztán pár hónappal később édesanya, férje halála miatt érzett bánatában. Addig a szegény ember nem sokat foglalkozott az élet értelmével, csak húzta a mindennapi élet igáját, különösebb egzisztenciális szorongás nélkül. Szülei halála után abbahagyta az igavonást, alaposan elgondolkodott azon, milyen drámai fordulatokat alkalmaz egyszer-egyszer a sorsvonalak főrendezője. Némi töprengés, módszeres fejvakarás után eldöntötte, gyökeresen változtat eddigi életén, és íziben elment juhásznak, hogy több ideje legyen gondolkodni. A népmesékből jól tudta, a juhászok egytől egyig bölcs emberek, így bizton remélte, idővel ő is valamiféle guruvá válhat a sok töprengés által.

   Teltek-múltak az évek a juhászunk kényelmesen terelgette birkáit a közeli, félig romos végvár kiszáradt vizesárkában. Ugyan a leomlott falak árnyékában nem lett belőle szittya guru, meg rovósámán, de legeltetés közben bőven volt ideje törni a fejét olyan kérdéseken, melyekre az emberiség már vagy háromezer éve nem talál egyértelmű válaszokat. Műkedvelő filozófusunkat ez nem zavarta különösebben. Attól, hogy nem talált használható megoldásokat, kimondottan élvezte a gondolatok színes vonulását, agytekervényei olajozott surrogását. Sőt, idővel rájött: önmagában a kérdések felvetéséve is hasznos, hisz ezzel kezdődik a bölcsesség, a lelki béke felé vezető út!

   Csak üldögélt naphosszat, szája szegletében egy fűszállal, bámulta az elvonuló bárány-felhőket, derűsen merengett, néha pedig vidáman felkacagott. Érezte, megtalálta a helyét a világban.

   Gyakran megfigyelhette, hogy ünnepnapokon hogyan botvívtak a pásztorok. Egyszer egy idősebb juhász unszolására beállt egy menetre, és - mindenki nagy meglepetésére - duhaj ellenfele csak sokára tudott vérző sebet ejteni a fején. Lassan kitanulta a paraszti vívás legtöbb fortélyát, hamarosan ő lett a környék egyik legjobb vívója. Néha úgy tett, mintha dolga lenne az épen maradt, belső várban, ilyenkor alaposan megnézte a lovagok gyakorlását a vár hatalmas gótikus termében. Közben elolvasta a környék minden fellelhető vívókönyvét, aztán - módszeresen - az összes többit is.

   Aztán elérkezett az idő, hogy nevet kellett adni annak, amit gyakorolt. Ha már a helyi kondások böllönködtek, a várbeli csikósok meg barantáztak, az aranysarkantyús lovagok meg a vívás nemes művészetét tanulmányozták, úgy gondolta, ő grundvívásnak fogja hívni azt, amit megtanult, összeolvasott, meg saját maga kitalált. Hisz folyton a várárokban, mindenféle füves, kavicsos, hepehupás helyeken gyakorolta lelkes társaival a vívást. Teltek-múltak az évek, úgy érezte, itt az ideje leírni a kipróbált csudás dolgokat, hátha másoknak is hasznára válik ez a tudás. És így egy tanulni vágyó, távoli atyafinak könnyebb dolga lesz elkezdeni, mint a szegény juhásznak. Terelgetés közben meg is írta gyorsan a laptopján. Nem lett túl nagy az egész, csupán 187 oldalnyi szövegből, meg pár tucat képből állt a juhász módszertani segédlete. Aztán gondolt egy nagyot, majd elküldte a szépen összeállított e-könyvet Budára, a királynak. Arra számított, Mátyás, az igazságos, a bajvívás nagy kedvelője biztosan elolvassa kódexét. Bölcs királyunk igen becsülte a míves krónikákat, hisz eredetileg könyvmolynak taníttatták, nem pedig hadvezérnek. A szegény ember úgy okoskodott: bizonyára megtetszik az ország koronás fejének, hogy a juhász - a nép egyszerű gyermekeként - ilyeneket írogat, netalán megjutalmazza pár aranyforinttal, abból meg rendesen ki lehet nyomtatni az egészet. Teltek-múltak a hetek, de csak nem érkezett válasz Budáról, a királyság nagyhatalmú urától. Nem is érkezhetett, hisz dicső Mátyás királyunk ekkora már 527 éve halott volt, így aligha olvashatta szegény juhászunk tudományos igényességgel megszerkesztett irományát. Emberünk nem keseredett el, úgy gondolta, ha már nem hívják a budai várba, akkor fel fogja ajánlani, szívesen beszél a budavári népnek a várárki vívásáról. Sőt, nemcsak mesél, de be is mutatja tudományát az udvarban, a várnép szórakoztatására. Akinek pedig kedve lesz hozzá, az ott helyben ki is próbálhatja a grundvívást. A budai tudós deákoknak kimondottan tetszett az ötlet, nem sokáig tétlenkedtek, szóltak rögtön a fődeáknak, az meg a majordómusznak, aki tüstént megüzente, hogy a juhász mikor legyen Budán, a Duna felett magasodó vár hatodik emeletén. Közben kitették a juhász módszertani segédletét a régi korvinák hűlt helyére, hogy az értékesebb könyvek helyett inkább azt rágják a könyvmolyok.

   Elrendezte hát dolgait a szegény ember, megírta végrendeletét, ha netalán valami váratlan dolog történne vele Budán vagy útközben. Aztán felvette legjobb gúnyáját, zsákjába rakta legélesebb gyakorlószablyáját, megpödörte bajszát, keresztet vetett, és a Jóisten áldásával elindult a messzi székesfővárosba. Kicsit szorongva, de nagy-nagy lelkesedéssel, hiszen olyanról készült mesélni a budavári uraknak, amit nagyon szeretett csinálni.

   Soknapnyi gyaloglás után megérkezett Budára. Kapuban strázsáló vitézekre számított, akik csak a várható jutalom feléért engedik majd továbbmenni, mert a juhászunk igen jól ismerte a népmesei fordulatokat. Amikor a vitézek meglátták a hátizsákos parasztot, megállították, szigorúan kifaggatták kiféle-miféle a porlepte jövevény, meg kihöz megy a palotába. Belenéztek a kardzsákjába, ahonnan a két legélesebb kardjának pengéje villant a legények szemébe. Ebből aztán rögtön látták, hogy emberükre akadtak! Mivel nem a királyhoz ment, meg szablyák is voltak nála, így némi tanakodás után jobbnak látták egyszerűen továbbengedni a juhászt. „No, az első népmesei akadályon átjutottam!” - dörmögte magában elégedetten a grundvívó, és folytatta útját egészen a hatodik emeleti díszteremig.

(Folytatás a következő bejegyzésben.)

______________________________

1. Posztmodern mese.

2. Pont egy éve annak, hogy megtartottam az előadást az OSZK-ban.