Ahogy lépkedett a díszes márványlépcsőkön, azon törte a fejét, vajon milyen furfangos kérdéseket tesznek fel majd a mulatozó dolmányos uraságok. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha a Mátyás királyról és az okos lányról szóló meséből merít majd ihletet, és szofisztikált okosságokkal köszönti az uraságokat. Arra számított, hogy a nagyhasú, Döbrögi-szerű, fontos udvari méltóságok keményen kritizálják majd a könyvét. „Hát nem tudtad, te szerencsétlen paraszt, hogy a huszárok vívórendszere a legjobb?! ...legjobb...legjobb...” - visszhangzik majd a díszes, zsinóros dolmányt viselő ezredes öblös hangja a terem gótikus boltozata alatt, miközben lendületesen hadonászik ezüstveretes huszárkardjával. „Hogyan merészel valaki vívókönyvnek nevezni egy olyan irományt, ami összelopkodott idézetekből áll?” - kontrázik rá egy fekete talárba öltözött magiszter, a király kardvívás mestere (magister ensis). Mások furfangos kérdésekkel próbálják majd nevetségessé tenni a szegény juhászt: „Ha tényleg olyan jó ez az egész, ahogy állítod, akkor miért nem lehet olimpiai bajnok egy grundvívóból?”, „Ha igaz, amit a juhász mond a több száz éves európai vívóhagyományról, akkor miként lehetséges, hogy a régi mesterek korábban nem találták ki a grundvívást?” De ezzel még nem lesz vége a vesszőfutásnak, mert az ebédnél szándékosan nem adnak neki kanalat, így serclivel kell majd kikanalaznia a levest. Ilyen dolgokon törte a fejét a szegény ember, miközben lassan felért a hatodikra. Ott ebédet ugyan nem kapott, ellenben megtarthatta a beígért előadást.
A díszteremben nem uraságok ültek ám, hanem a juhászhoz hasonló, csillogó szemű érdeklődők, akik végig derűs jóindulattal hallgatták, miket mesél a grundvívásról az Üveghegyen túli megyéből érkezett, szegényes ruhát viselő vándor. Nem értették, vidéki magányában miként találta ki ezeket a dolgokat a nép egyszerű gyermeke, aki nem is hasonlított egy igazi víváskutatóra, de még egy tőrőlmetszett régészre sem.
A végén a - nem túl nagy számú - hallgatóság meg is tapsolta rendesen a juhászt, csak úgy visszhangzott a budavári palota díszterme, ahol nem sok vívót, meg e-könyvet láttak eddig az ottani impozáns falak. Kérdeztek is rendesen a várbeli népek, de nem csavarosat ám, inkább csak érdeklődve tették fel kérdéseiket. Legkevesebb 20 percig válaszolgatott illedelmesen a grundvívónk. Rendesen megtette a hatvágást, bele is izzadt a homloka. Csak úgy süvített a levegőben a szittya szablya; süvíteni süvített, de még így sem vágott le senkit a legélesebb gyakorlókardjával. Még a fülcimpája sem hiányzott annak a bátor kislegénynek, aki ott helyben kipróbálta a grundvívást! :-)
Kellemes meglepetésként az előadásra eljött a juhász régi, kedves vívópajtása is, akivel beszélgettek egy jót, a régi szép időkről meg a visegrádi lovagi tornákról.
Lassan vége lett az egésznek, a szegény ember tisztességgel megköszönte a szíves fogadtatást. Azt, hogy foglalkoztak a könyvével, nem röstellték feltenni a palotai FB-oldalra, plakátot készítettek az előadáshoz. Aztán baj nélkül átsétált a kapukon, a strázsáló vitézek mellett, akik - látva emberünk szegényes gúnyáját - még a bajszuk hegyét sem mozdították, nemhogy a köszönésére válaszoltak volna. Azon is morgott rendesen a juhász, hogy egy másik, mogorva ruhatáros lekezelően megjegyezte: „Máskor kend ne adjon be turista hátizsákot a palota ruhatárába, mert itt csak finom urak szattyánbőr táskáit látjuk szívesen!” A grundvívó íziben kardélre hányta volna az okvetetlenkedő emberkét, de a sikeres előadás után túl jó volt a kedve ahhoz, hogy hatot suhintson legélesebb gyakorlójával.
Aztán hazaindult a juhász a széles folyó vizében csillogó Budáról. Egyetlen aranyforinttal sem lett gazdagabb, nem kapott se díszes dolmányt, se hivatali stallumot a szorgalmas munkájáért. De még egy árva rézpetákot sem, amiből vehetett volna magának egy kisfröccsöt a hamuban sült pogácsához, amit még otthonról hozott a tarisznyában. Hazafelé kicsit korgott a szegény ember gyomra, mert állófogadás sem volt a könyvbemutató után. :-(( Ennek ellenére bocskora nyomán vidáman porzott a hosszú út hazáig. Érezte, hogy valami olyasmit tett, amit még soha nem cselekedtek meg ősei.
Írt egy igazi könyvet!
Nagyapja még csak másolta a templomi énekeket írnoki szép betűivel; édesapja apróbb cikkeket próbált írt, melyek aztán hébe-hóba meg is jelentek itt-ott. De egyik őse sem gondolt arra, hogy könyvet írjon, bemutatót tartson, eljusson a budavári palotába. Ő meg kitalálta, megírta, elküldte, a deákok feltöltötték, aztán több mint ezren megnézték az e-könyvét. Ezért aztán üres zsebbel, korgó gyomorral, de igen vidáman lépdelt a távoli hegyek felé a szegény juhász, miközben már azon törte régészforma fejét: miről is szóljon a következő könyve!
Ha a messzi Budáról az Üveghegyen túlra vezető út hosszabb lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.
Üveghegy vármegye kéklő hegyei közt,
Sajónekeresd közelében
rótták juhászbotra 2017 májusában.
