2015-12-18

Kendó (1969)

Egyszerűen nem tudok ellenállni ennek a gyöngyszemnek.

"Adalékok a japán vívás történetéhez

A japán vívásnak három sajátos területe alakult ki:
a) harcgyakorlás gyalog és lovon*,
b) kardvívás mint táncmotivum,
c) a szorosabb értelemben vett vetélkedő, vagy sportvívás: bambuszbottal, illetve 

   európai sport fegyverekkel.

A modern tőr, párbajtőr és kardvívásuk a legutóbbi időkig meglehetősen gyerekcipőben járt.


A japán vívósportot megtestesítő kendó szószerinti fordításban a "kard útját" jelenti, ami nem csupán a bambuszvívást fejezi ki, hanem egy sajátos filozófikus nevelési rendszert, ahová a kendó "vezett". Mi fogalmaink szerint egy önuralomra, bátorságra nevelő gyakorlatrendszert kell érteni, amibe beletartoznak bizonyos vallásos ceremóniák, öltözködési szertartások, elmélkedések, légzőgyakorlatok és csatakiáltások. A vívóeszköz a "kendó" ötrészes bambuszbot, kardmarkolattal (kb. 110 cm). Maga a vívás történhet egy, vagy két kézzel, attól függően, hogy a kendó-forgatók hányadik kategóriába tartoznak.

Elsajátításához - a többi japán eredetű sportokhoz hasonlóan - több éves türelmes gyakorlásra van szükség. Hosszú ideig csak lelki felkészítés, a ceremóniális keretek, és a rávezető mozgások, cselek, félreugrások, tempó és ritmusgyakorlatok folynak. Ahhoz, hogy valaki a kendó védőöltözéket felölthesse és a bambusz botot a markába szoríthassa magas mozgásügyességi és lélektani "beidegzettségi fokot" kell elérnie. A próbák egyike például abból áll, hogy a jelöltet egy vászonkendővel meglepetésszerűen szembecsapják. S csak akkor engedik a küzdelembe, ha az meg sem rezzen.

A II. világháborut megelőzően Japánban járt szemtanuk leírása szerint az iskolai vagy "egyesületi" kendóvívás azzal kezdődik, hogy a terem két szembenlevő falánal guggoló állásban elhelyezkedik a két csapat
."

                                                                Folytatás következik

* Kézzel írott széljegyzet: "A jakuzák és a szamurájok iskolái külön tanulmányt érdemelnek." [Elképzelhető, hogy a szerző saját példánya volt ez a könyvtári darab, és ezt látta el széljegyzetekkel.]

Kun László: Egyetemes és magyar vívástörténet. Bp., 1969, 67. o.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése