Marozzo

 Egy HEMA-ról szóló cikket szeretnék megosztani, ami a Pajtás c. úttörő lapban jelent meg 1979-ben Dávid Sándor tollából. A cikk teljes szövege:

Fegyver volt sportszer lett

 Mire d’Artagrian, a keményfejű gascognei legény Treville úr palotájában a földszintről felért az első emeletre, annyi párbajban vett részt, amennyi egy embernek egész életére is sok. Amint azt a Három testőr című kitűnő könyvből jól tudjuk, Athos, Porthos, és Aramis külön-külön is félelmetes bajvívó volt, s hősünknek mind a hármukkal meggyűlt a baja. Mai fejjel, mai ésszel nehéz elképzelni, hogy a párbajok tömege, úgyszólván semmiért történt, s ez nemcsak a regényekben volt így, hanem a való életben is. Meglökni valakit az utcán, rálépni valakinek a lábára, vagy csak „ferdén nézni” rá ... már elég ok lehetett a megvívásra. 

Vívóiskola az időszámítás előtt

 A vívás persze nem d’Artagnanékkal kezdődött, hanem sokkal előbb. És nem is volt annyira elegáns, mint az ő korukban. Mert ha — mondjuk — egy régi római harcos a csata hevében nagyot csapott rövid, tömzsi kardjával az ellenfele pajzsára, ismerve a vaskohászat akkori állapotát, az a kard bizony gyakran eltört. Ekkor aztán harcosunk eldobta, és bírókra, vagy ökölharcra kelt ellenségével, és a szépen indult vívópárbajt heves verekedéssel fejezte be. 

 Ez a módszer viszont megint csak nem halt ki a régi rómaiakkal. Később, a középkorban, amikor a lovagok már nehéz páncélba öltöztek, s ehhez is megtalálták a megfelelő fegyvert, a két kézzel fogott és forgatott pallost, még mindig dívott ez a „birkózós csel”. A nehéz pálossal ugyanis csak nagy nekikészülődés után, és ritkán lehetett egyet-egyet — igaz, akkor súlyosat — vágni, s ha az ember úgy istenigazából odavágott, hát utánaszaladt maga is. Ezért aztán az ellenfelek állóhelyben hajlongtak, ijesztgették egymást, cseleztek, mígnem valamelyikük megunta és vágás helyett eldobta a pallost, gyorsan odalépett ellenfeléhez, ledöntötte (mekkorát lehetett a páncélban esni!), kicsavarta a kezéből a fegyvert.

Pallos helyett rapir

 Egy szó mint száz: a vívás ilyen vagy olyan formában azóta létezik, amióta világ a világ. Az első írásos (rajzos) emlék időszámításunk előtt 1190-ből származik. III. Ramszesz fáraó építette a mai Luxor közelében fekvő Madinet-Habu templomot, amelynek falát domborművek díszítik. A reliefen többek között fül-védős maszkot viselő vívókat láthatunk, sőt, megfejtették a feliratokat is, amelyek közül az egyik így szól: „Vigyázz és figyeld és csodáld bátor kezem suhintását!” Akkortájt tehát már vívtak, sőt, ismerték a vívás valamilyen sportszerű válfaját is — erre utal legalábbis a fejvédő. 

 Ám ne essünk túlzásba. A mindenkori vívóeszköz, a római rövid egyenes kard, a hosszú, kétkezi pallos, a husáng és minden más, a maga korában elsősorban fegyver, félelmetes fegyver volt. A vívást tehát évszázadokon, sőt évezredeken át ez tartotta életben. De amíg idáig eljutott, sokat változott. alakult maga a fegyver. Mivel a vívás tudománya minden korban nagy jelentőséggel bírt, igen hamar megszületett szakirodalma is. Spanyolországban 1295-ben jelent meg Filippo Dal Serpente kézírásos műve, az első vívószakkönyv, amely a vívás technikáját tárgyalja, ismerteti a fegyvert és a taktikát is.

 Az Opera Nova, Achille Marozzo bolognai vívómester munkája 1536-ban jelent meg — és bizonyíthatóan mérföldkövet jelent a modern vívás fejlődésének útján. Addig a kétkezi pallos, és a nehéz páncél volt az uralkodó. Marozzo mester találta fel az új fegyvert — a rapirt.

A rapir, bár még mindig súlyos fegyver, de már elég könnyű ahhoz, hogy fél kézzel is hasznosan forgatható legyen. Eleinte még vágni is lehet vele (hiszen lényegében egy hegyes, egyenes, hosszú fegyver), de hamarosan kizárólagosan szúrófegyverré válik. Marozzo után ötven évvel ugyanis a tudós, matematikus és építész Camillo Agrippa világosan bebizonyította, hogy a szúráshoz kevesebb erő szükséges, ráadásul sokkal nehezebb védeni, mint a vágást. 

A vágástól a szúrásig

 Közben persze a fegyver maga is átalakul. A lapos, elülső harmadában még éles penge keresztmetszete megváltozik, vaskosabb, lapos négyszög lesz, majd rövidesen felveszi mai alakját, amely leginkább a háromélű vonalzó keresztmetszetéhez hasonlít, vágóéle már nincs, hegye viszont, mint a tű. Már csak szúrnak vele. D’Artagnan és a három testőr fegyvere már ilyenforma. A szúrás biztosan hatol át a bő, lebernyeges ruházaton, nem akad fönn, mint a vágás. Egy időben a vívók bal kezében (illetve: a másik kezében) pajzsot, köpenyt, esti párbajoknál lámpást, vagy rövid pengéjű tőrt találunk. Ezzel a kezével, és a benne levő szerszámmal védett a vívó, míg a másik kezében levő rapirral támadott. Később aztán a könnyen kezelhető rapir átvette a védő feladatokat is, feleslegessé tette a másik kéz használatát. 

 Ezt a fegyvert nevezték el a franciák epée-nek. a spanyolok espadon-nak, az olaszok spadá-nák, az angolok small sword-nek, a németek degen-nek. Hozzánk évszázadokig nem jutott el, mert nálunk, és Európának ezen a felén még nagyon sokáig a keleti görbe kard volt a vívófegyver. Amikor aztán, mint sportfegyver mégis eljutott: párbajtőr lett a neve. Le Percbe du Coudray 1635-ben azonban már egy új szálfegyverről ír könyvében. Ez az epée-nél hajlékonyabb, könnyebb (pengéjének keresztmetszete négyzet) és a vívók iskolázásánál, egymás közti gyakorlatozásánál vált be kitűnően. A neve: fleuret. Azaz nálunk: tőr. 

 A francia Enciklopédiában (1735) már szerepel az „escrime” szó, és említést tesznek a vívósisakról is. Még a nagy francia forradalom előtt feltalálják a maihoz hasonló fémrostélyos sisakot — és ezzel már el is érkeztünk ahhoz a korhoz, amelyben a vívás elkezdhetett csak sporttá válni. 

Jelképes legyőzetés

 Persze ehhez még sok minden kellett. A párbajláz megfékezésére például magában a vívásban találták meg az eszközt. Szigorították a szabályokat, az úgynevezett konvenciókat. Ilyen konvenció például: a támadást védeni kell. És csak a védés után jöhet a viszont-támadás — a riposzt. A szigorú szabályok mellett a nagyobb tudású vívók már sokféleképpen nyilvánvalóvá tehették fölényüket, nem kellett ellenfelük megsemmisítésére törekedniük. Hosszú és ellentmondásos folyamat végén ugyan, de létrejött, elfogadottá vált a jelképes legyőzetés ténye. Ekkor vált sporttá a vívás. 

 A párbajtőrrel 1933 óta vívnak elektromos találatjelző gép előtt. A tőrvívásban 1955-ben vezették be a gépet, és kész van már (de nem használják) a kardgép. A találatot nem a kiserkenő vér, hanem színes lámpák jelzik. A küzdelem izgalma azonban megmaradt. Néhány szót kíván még a vívókard története — amely csak 1833-ig nyúlik vissza. Amikor is Giuseppe Radaelli olasz vívómester az addig sportvívásra alkalmatlan, görbe vagy egyenes, de nehézkes kard helyett új fegyvert készített: a könnyű, egyenes pengéjű vívókardot, amellyel szúrni és vágni egyaránt lehet. Így méltó társa a párbajtőrnek és a tőrnek. 

 Hogy milyen is ma egy párbajtőr, a vívófegyverek „doyenje”? Teljes hossza legfeljebb 1 méter, ebből a háromélű, hegyben végződő penge hossza maximálisan 90 cm lehet. A markolatot fogó kezet egy kör (pontosabban félgömb) alakú, 13,5 cm átmérőjű kosár védi. A fegyver teljes súlya a 770 grammot nem haladhatja meg. A tőr pengéje ugyanilyen hosszú, de súlya csak fél kiló, s ugyanilyen súlyú 88 centis pengéjével a kard is. A vívás, bár évezredek óta él, talán soha olyan népszerű nem volt (a sportvívás biztosan nem), mint napjainkban, az egész világon. Hazánkban különösen az, bizonyára azért, mert a legeredményesebb olimpiai sportágunk, az újkori olimpiákon vívóink eddig huszonkilenc aranyérmet szereztek. (Dávid Sándor)

* * *

Mai szemmel kimondottan izgalmas olvasni ezt a szöveget. Majd lesz egy kis elemzés és hibajavítás is.

_________________________________________________

1. Pajtás, 1979. december 20. (Megtalálható az ADT-n.)