Tolnai (1930)

A Tolnai új világlexikona Vívás szócikke [1]:

 „Vívás. A néprajzi tudomány írásos adatai szerint a V. története visszanyúlik az emberiség őskorszakába. Az ősember a kard primitív formáját alkalmazta embertársai és a vadállatok ellen vívott harcaiban. Az olasz Capoferro 1640. megjelent művében az asszírok királyának, Ninus-nak tulajdonítja a vívás feltalálását, viszont az indusok szerint Brahma nevéhez fűződik a V. föltalálásának dicsősége, míg a múzeumokban található feljegyzések szerint Kr. e. a XVIII. sz.-ban már virágzó testnevelő-iskolákban oktatták a vívást. 

 A görög hitregékben olvasható hoplomachia tisztán katonai természetű gyakorlat volt és mint ilyen, ki volt zárva az atlétikai gyakorlatok sorából. A rómaiaknál találjuk meg az első vívóintézmény nyomait. A gladiátoriskolákban valósággal művészetté emelték a rövid, de éles kard forgatását. 

 A középkor a lovagvilágban élte ki magát. Az egyéni nézeteltérések fegyveres úton való elintézésének módját az északi törzsek után a spanyoloknál találjuk és a lovagi intézményben csúcsosodott ki nálunk is az akkori idők erkölcse. A perdöntő bajvívások fontos szerepet játszottak az igazságszolgáltatásban és e ,,bajok”-at bírói jogérvénnyel, a bíró által kijelölt küzdőtéren intézték el. A modern vívás korszakát a lőfegyverek elterjedésétől számítják. A vívóművészet a németek által bevezetett hosszú, keskeny, hegyes és ruganyos pengével (centille) indult el hódító útjára. A XVI. sz.-ban már Olaszország mesterei oktatják a vívás tudományát és a francia főurak is az olasz úttörők iskoláiban forgatják a pengét. Németországban III. Frigyes császártól a kard mesterei szabadalmat (Privilegiumsbrief) nyertek. Különösen a frankfurti híres vívóiskola indult virágzásnak.

 A V. nemes sportja bennünket, magyarokat különösképpen kell, hogy érdekeljen. Nemcsak azért, mert a világ egyetlen nemzetének históriájában sem játszik oly nagy szerepet a kard, mint a magyarság ezeréves történetében, hanem azért is, mert az 1908. év óta Magyarország áll az első helyen a világ vívónemzeteinek sorában. A magyar vívósport története a magyar vitézeknek a törökökkel a XVI. sz.-ban vívott párharcaival kezdődik. A XIX. sz.-ban, 1825. alapították meg Pesten a „Pesti Nemzeti Vívóintézet”-et. Friedrich Ignác, az egykori porosz gárdatiszt tanította vívni az akkori magyar közélet kitűnőségeit, közöttük Kossuth Lajost, Széchenyi Istvánt és Wesselényi Miklóst. Az első magyar vívóintézet megszűnése után, 1849. Keresztessy József nyitott vívótermet a magyar fővárosban. Később Sztrakay Norbert (akinek vívóterme Gerentsér László egyetemi vívómester vezetése alatt ma is fennáll), Halász Zsiga, Vay Lajos gróf, Fodor Károly, lovag Arlow Gusztáv, Rákossy Gyula, Leszák Károly, Lovas Gyula és Gerentsér László vezették be az ifjúságot a vívás művészetébe. 

 1893. folyt le Budapesten az első vívóakadémia, amelyet olaszok rendeztek. Egy év múltán a Magyar Atlétikai Club-nak a Nemzeti Lovardában rendezett akadémiája már oly nagy erkölcsi sikerrel végződött, hogy 1895. már megrendezhette a MAC a Vigadóban az első nemzetközi vívóversenyt, amelynek az osztrákok részvétele adta meg a nemzetközi jelleget. Győztese a magyar Iványi Gyula volt, de a többi versenyszámot, közöttük a mesterversenyt az osztrákok nyerték, akik a bécsújhelyi K. u. K. Akademie der Fechtkunstban elsajátították az egész világon korlátlanul uralkodó olasz stílust.

 Az olasz fegyverek diadalmaskodtak abban az időben nálunk is és ennek befolyása alatt a MAC olasz mestereket szerződtetett. Első helyen áll ezek között Santelli Italo, a millenáris kardverseny győztese. A mai napig is az ő iskolájából kerül ki a magyar vívók java. Giroldini Frederico és Toricelli Angelo volt a másik két olasz mester, akiknek útmutatása nyomán indult el a magyar vívósport a mai dicsőség felé. Az olasz vívórendszer technikája, párosulva a magyar faj kitűnő tulajdonságaival, megteremtette a magyar vívórendszert, amelynek Gerentsér László iskolája volt a megtestesítője, szellemi vezére pedig Nagy Béla. És ezzel megindult a magyar vívósport renaissance-a. 1900 óta egész Európában a magyar kard győzedelmeskedik. A londoni olimpiász egyéni karddöntőjébe öt magyar került, a stockholmiba hét, a párisiba és az amsterdamiba 3—3. Londonban és Stockholmban Fuchs Jenő, Párisban Posta Sándor, Amsterdamban vitéz Tersztyánszky Ödön nyerte az egyéni kardvilágbajnokságot. Londonban, Stockholmban és Amsterdamban a kardcsapatvilág-bajnokság is magyar kézre került. 

 1925 óta európai vívóbajnokságokat is rendez a nemzetközi vívószövetség. Az elsőt Ostende-ban tartották meg, ahol Garay János nyerte meg a kardbajnokságot. 1926. Budapesten, 1928. Vichy-ben rendezték meg az Európa-bajnokságot. Mindkét helyen Gombos Sándor, Santelli mester tanítványa lett az európai kardbajnok 1929. még egy Európa-bajnokot adott a Santelli-iskola Glykais Gyula személyében. 

 A leghasználatosabb vívófegyverek: a vívótőr (fleuret, rapier, fioretto), a kard (sabre, sciabola, Säbel), a párbajtőr (epée, spada, Degen) és végül a szurony (bajonette). A vívás céljai a következők: tanulás, begyakorlás, barátságos mérkőzés, akadémiai vívás, versenyvívás és párbaj. A tanulás és a begyakorlás a mester felügyelete alatt történik és a versenyvívás alapfogalmainak elsajátítását célozza. A barátságos mérkőzésen két vívó próbálja ki képességeit és gyorsaságát. Az akadémiai vívás a vívóművészet szépségeinek bemutatása meghívott közönség előtt, ünnepi keretek között. A versenyvívásnál többen mérkőznek egymással és itt a versenybíróságnak az a feladata, hogy megállapítsa, vájjon a résztvevő versenyvívók között melyik a legjobb. A mérkőzésnek assaut (asszo), a kapott és adott találatoknak touche (tuss) a szakkifejezése. A versenyvívásnál a küzdő felek négy tussra, nemzetközi és bajnoki versenyeknél öt tussra mérkőznek. E két utóbbi esetben tisztán az adott és a kapott tussok arányát mérlegelik a versenybírák, akik azt figyelik, hogy hol esett tuss és ha mindkét fél érintve lett, hol esett érvényes találat. Aki ellenfelének előbb adott négy, illetve öt tusst, az győzött. A verseny győztese viszont az lesz, aki a legtöbb győzelmet aratta ellenfeleivel szemben. 

 A párbajvívás két félnek lovagias ügyből keletkezett mérkőzése sebzőképes fegyverekkel, az előre megállapított feltételekkel, két-két megbízott és egy-egy orvos jelenlétében. 

 A versenyen megjelent összes bírák együttesen alkotják a versenybíróságot. Az ítélőbiróság (zsűri) az a három v. öt zsűri tag, amely a mérkőzéseknél éppen bíráskodik. A versenyen a szükséghez képest fellebbezési bíróság (jury d’Appel) alakulhat, amelynek feladata a verseny közben emelt óvások felett határozni.”

 Per pillanat még nem tudni teljes bizonyossággal, de ezt a szócikket -- valószínűleg -- Siklóssy László művelődéstörténész írta, mivel szerepel a lexikon szerkesztői között. [3]

__________________________________________________

1. Tolnai Új Világlexikona 18. Vég-Zs (Budapest, 1930), 104-106. Forrás.
2. A szócikkben található képek.
3. Tolnai Új Világlexikona 1. (Bp., 1926)