A nők és a vívás, 2.

  A pozsonyi "verseny egyik érdekessége a hölgyek nemzetközi versenye volt, hiszen ennek megrendezése 1909-ben ez igen nagy sikert jelentett. A győzelmet Tary Gizella szerezte meg, aki a Fodor-intézetben tanult vívni, és olyan magas szinten sajátította el a vívás tudományát, hogy Santelli mester javaslata és gyűjtőakciója nyomán 1924-ben nevezték a párizsi olimpia hölgyek tőrversenyére, ahol a hatodik helyet szerezte meg. Ő volt az első magyar hölgyolimpikon."

  "A pozsonyi versenynapok egyik érdekessége, hogy a legjobb vívók a Makay vívóterembe járó hölgyekkel is gyakorolhattak. Erre Posta mindig nagy szeretettel gondolt vissza. „Nem azt ambicionáltam, hogy közülük a legerősebbel vívjak, mondhatnám a leggyengébbet választottam, aki „véletlenül” a legcsinosabb volt… Ebben a hölgyversenyben fölényesen győztem, mert meghívást kaptam a tőrleckék folytatására – a verseny után.”"

Forrás:

Posta Sándor kardvívó kalandos élete a kolozsvári vívóteremtől a párizsi olimpiáig (II.)
Killyéni András (2013. július 27.)

  "Magyarországon a nők csak az 1880-as években kezdtek vívni. Ekkorra elfogadottá vált, hogy a vívással „nem vétenek a jó erkölcs és az ízlés ellen”. Carl Ede vívómester próbálta meghonosítani a női vívást, de Fodor Károly mester teremtette meg a tömegbázist. Tanítványainak zöme a Színművészeti Akadémiáról került ki. Közben a női kardvívás nyom nélkül megszűnt, a tőrvívás azonban egyre több tanítványt hódított meg. Magyarországon az első „hölgy-tőrversenyt” 1909-ben rendezték meg Pozsonyban, Tary Gizella, egy fiatal színésznő győzött."

Forrás:

http://sportszertar.wordpress.com/vivas_tortenet/

A nők és a vívás, 1.

Az egyik fórumon jelent meg az alábbi hozzászólás: "...Ha belegondolunk, hogy kb. 100 éve nem is nagyon oktatattak vívást nőknek, a szabadvívásra nem is gondolhattak, arra hogy férfiakkal vívjanak pedig pláne. Még a XX. sz. 20-30-as éveiben a női vívóknak meg kellett várniuk, amíg a vívómester iskolázik az összes férfi versenyzővel és csak utána kerültek sorra ők, annak ellenére, hogy esetleg korábban érkeztek a terembe (lásd Elek Ilona visszaemlékezéseit)." Zárójeles megjegyzés: Talán annyit érdemes lenne pontosítani, hogy a hozzászólás elsősorban magyarországi helyzetre vonatkozott.

Erre válaszolva írta az egyik kedves vívókollegám: "Annyira nem vívhattak a nők, hogy még 1816-ból is találtam megörökített eseményt, amikor a nők szabadvívtak férfiakkal. Száz éve az éppen 1914 akkor már bőven vívtak a nők tömegesen."

Kétségtelen, hogy külföldön más volt a helyzet. Arról a bizonyos vívás 1816-os vívásról Rowlandson készített rajzot (köszönet a kollegának a hivatkozásért), az eseményre Henry Angelo londoni vívótermében került sor. Számos érdekes eleme van a történetnet, de erről majd máskor, inkább lássuk a honi helyzetet.

Kozák Péter Illem, sport és divat című könyvének (2004) 7. fejezetében olvashatunk a legrészletesebben arról, hogy milyen volt a magyarországi női vívás XIX. sz. utolsó évtizedeiben. Néhány részlet:

"A nők kezükbe sem vették a „fleurette-et” vagy a „rapirt”, amíg el nem terjedt a népszerű Erzsébet királynőről, hogy szívesen forgatja a tőrt és a kardot.[17] Erzsébet igazi sportlady volt, nagy lovaglásokon és vadászatokon vett részt,[18] reggeli után rendszeresen tornagyakorlatokat folytatott, s az 1880-as évek elején vívni támadt kedve. A királyné vívómesteréül Friedrich Ferencet kérték fel, a francia származású mestert, aki nyugdíjazásáig a pesti tudományegyetem vívótanára volt. A királyné szívesen tartózkodott Budán vagy Gödöllőn, s ilyenkor Friedrich mester naponta órát adott neki és leányának Mária Valéria főhercegnőnek is.[19] Az öregedő Friedrich mestert a kortársak „győzhetetlennek” hívták, aki életében csak egyetlenegy vereséget szenvedett el, az anekdota szerint épp a felséges királyné „amazon kardjától.”[20]

A nők vívása Bécsben ekkor már nem volt újdonság. Joseph Hartl bécsi vívómester a bécsi „tanítóképezde” és a konzervatórium tornatanára az Adlergassén felállított vívóiskolájában női kurzust is beindított.[21] Nem tudjuk, hogy Hartl vívótermében mióta oktatott hölgyeket? Erzsébet Friedrich Ferencet 1882-ben kérte fel a királyi család vívómesterének.[22] A Pesti Hírlap 1884-ben, Hartl és tanítványainak budapesti vendég-szereplése idején azt közölte, hogy „a nők vívását Bécsben csak az elmúlt évben kezdték emlegetni.”[23] A Pesti Hírlap híradásából tehát 1883-ra következtethetünk, ez esetben nem nehéz összefüggést találni Erzsébet váratlan vívószenvedélye és Hartl női vívótanfolyama között."

Hartl mester és a nyolc bécsi amazon 1884. április 20-án tartották meg a budapesti bemutatójukat, illetve április 22-én versenyvívásra is sor került a Vigadó nagytermében. Mindenki lelkesen dícsérte a produkciót, de "a bécsi vívónők bemutatóját kísérő lelkesedés hamar lehanyatlott. Hartlékat feltehetően az érdeklődés hiánya miatt nem sikerült megnyerni egy újabb vigadóbeli fellépésre." Később Sztrakay Norbert próbálkozott a női vívás népszerűsítésével, ennek eredményeként jelent meg A magyar kardvívás, mint női testgyakorlat című munkája 1895-ben. A könyvbeli fényképek alapján ismerjük a szablyavívást tanuló hölgyek nevét, de a női vívás nem tudott széles körben elterjedni.

A magyar vívómesternek "a női tőrvívással szembeni bizalmatlansága teljesen irreleváns volt – mivel az elmúlt századvég hölgyei sem a tőrt, sem a kardot nem forgatták" - ezzel zárja a Kozák Péter a vívással kapcsolatos részt. - "Sztrakay Norbert kardiskolája a 19. század vége sporttörténetének egy szokatlan, furcsa fejezete maradt, akárcsak a nagy konkurens Hartl bécsi vívóamazonjai."

Nagy kár, hogy kor hölgyei közül csak nagyon kevesek tapasztalhatták meg a vívás örömét.

1798 M

1798 M. osztrák legénységi huszárszablya

 „A szablya súlypontja kb. a keresztvastól 100 mm-re van ott, ahol a császári sas vésete kezdődik. Ennél a szablyánál a markolat kicsit hosszabb és nagyobb és vastagabb anyagból csinálták. Így a súlya is nagyobb lehet.”

Méretei:
súlya:                       1,01 kg
teljes hossza:           990 mm
penge hossza:          845 mm
fokél hossza:            kb. 190 mm
ívmagassága:           57 mm
penge szélessége:    40 mm [1]
gyártó:                      ,,POTTENSTEIN” (az egyik gyártó)

"A penge mindkét lapján a császári sas bevésete látható, ami 99 mm hosszú."

Hüvely méretei:
súlya:                      1,2 kg
hossza:                    886 mm

„A 1848/49-es szabadságharc alatt az újonc huszárezredek (13-14-15-16-17-18-dik) és a szabadcsapatok lovassága használta.”

Forrás: szurony.com

[1]:

A penge a markolat mellett 40,2 mm széles és 8 mm vastag, kb. a súlypontnál: 38,1 mm és 6 mm, a közepén 37,5 mm és 4,7 mm, illetve a végén (pár cm-re a hegytől) 36,5 mm és 2,5 mm (a fokél miatt).

http://szurony.com/uploads/img4f945228b7c56.jpg

  A nehéz pengék között voltak még úgynevezett Máriás vagy Madonnás szablyák.

„1740-től 1780-ig ezeket a széles pengéjű szablyákat használták a magyar nemesi testőrség tisztjei, a huszártisztek, a gyalogságnál a gránátos, határőr és vadászalakulatok tisztjei. A többfajta karcolt motívummal díszített, feliratos 40-60 mm széles pengék először úgynevezett genovai pengék voltak, a későbbiekben osztrák kardgyárak készítették a pengéket pl. Pottenstein.”

Frissítés (2016):
A kép alapján még a szablya súlypontja is becsülhető: ~180 mm a keresztvastól.

Grundvívás

"A grundvívás lenyége, hogy egy megfelelően szabályozott, biztonságos és komolyabb anyagi ráfordításokat nem igénylő környezetet teremtsen az európai történelmi vívás gyakorlásához, miközben komoly intellektuális és testi kihívásokkal szembesíti a résztvevőket."

"Megközelítőleg a XIX. sz. elejétől a XX. sz. közepéig tartó időszakban gyakorolt európai vívás, illetve annak irásos forrásai alapszintű szintézise kíván lenni, hiszen - tudomásom szerint - az 1944-ben, posztumusz kiadásban megjelent Gerentsér László mű volt az utolsó olyan magyar vívókönyv, mely még részletesen foglalkozott a párbajjal, annak előkészítésével, tehát a vívás harcművészeti vetületeivel is. Nemcsak egy adott időszak vagy irányzat vívásával (pl. a Keresztessy-féle régi magyar szablyavívással vagy a bécsújhelyi katonai vívómesteri tanfolyamon oktatott Igálffy-rendszerrel) kíván foglalkozni, hanem sokkal inkább a modern idők szükségleteinek és elvárásainak megfelelő, ugyanakkor az egyetemes vívástechnikai elveket a legmesszemenőkig érvényesítő szintézis szeretne lenni..."

Részlet egy készülő könyvből (2014).

1861 M

1861 M gyalogostiszti szablya

Méretek:

Teljes hossza:         882 mm,
Penge:                    750 mm,
Penge szélessége:   28 mm (tőnél),  24 mm (középen),
Penge vastagsága:  8 mm (tőnél),  5 mm (középen),

Súlya:                    606 g

"Gyalogostiszti, osztrák-magyar, 1861. M.PALKENFLUG & GOTTLIEB Budapest mesterjegye a 22 mm magas pengezömökbe beütött. A penge mindkét oldala 16 mm széles homorulattal könnyített. Éle a felső harmadig élesre köszörült, középre hegyezett, 102 mm-es fokéllel kialakított. Háborús felkészítésű. Hárítólapja széles, a jobb és bal oldalon ívesen felfelé hajlik. Hátsó vége négy bordájú, árkolt, hengerrel zárul, mely 32 mm hosszú és aláhajló. Előtte 20x4 mm-es kettős áttöretet a kardbojt befűzésére készítették. Elöl a hárítókengyele ívesen kettőzött S alakban fel- és visszahajlik, majd a markolatkupak alatt a markolattüskét körülöleli. A markolatkupak teteje ovális, hátul és hosszú nyúlványán három bordájúra kovácsolt. A kupak tetejét excentrikus, ovális csavar zárja, ely a markolattüske elszegecselését eltakarja. Cápabőrrel bevont, bordás, fa markolatát két sima és egy sodrott sárgaréz drótból kialakított tekercs díszíti. Alul két homorulattal és három árokkal tagolt forrasztott gyűrű veszi körül, mely a markolatnyúlvány alsó végét is magába foglalva rögzíti a markolatnyúlványt."

A Nádasdy Múzeum leírásából.
http://huszarok.nadasdymuzeum.hu/targy.php?targy=3055&fajta=13&keres=50

Karikás ostor (2.)

Jókai egyik leghíresebb regényében - A kőszívű ember fiai c. művében (1869) - is megjelenik a karikás, Boksa Gergő gulyás, volt kortesvezér és hírneves konfabulátor kezében. Lássunk pár részt:

A szalmakomisszárius

"...a híres kolompos az, ki mindenütt szeret ott lenni, ahol verekedni kell; hogy maradna hát el egy friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros kihajtós viktóriadolmány van rajta, pitykés rajthúzlival, de oldalán rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztülkötve egy karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Marciális alak."

"- Ej, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! - torzsalkodék a volt kortesvezér. - Elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajcihő, mikor a Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam szétvertem ezer fehér tollast. Kilenc lyukat ütöttek a fejemen. Itt a helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a svalizsérrel! Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymás után kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német meg a polyák? Ne rondítsa el velök a seregünket, méltóságos főkomisszárius úr."

A betyár

"- Jaj, uram! Mi történt? - nyavalygott a vitéz hajcsár. - Bezzeg mi történt? Odavagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos."

"...Legalábbis volt huszonnyolc fontos az a golyóbis, akinek a szele megütött. Úgy segéljen, láttam! Láncos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz láncolva. Szakálla volt mind a kettőnek."

"- Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá is út, fel is út. Az olyan katona, aki nem szégyenli a hátát megmutatni az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott részére. Boksa Gergőtül elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait, nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe, s aztán kikergették a táborbul lovastul együtt."

"- Megállj, betyár, mert rosszul jársz!
Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat. A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát, és rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett. Boksa visszanézett rá.

- No nézd a bolondot, még meglő, amennyi esze van. No, még azt a másikat is frissen!
A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.

- No, mármost meg karddal neki! - biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele. Pedig ezúttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolya; de volt nemes elbúsulás a szívében. A lovas pedig nem tréfált, s szíjon lógó kardját marokra kapva, nekirugaszkodott a betyárnak.

A betyár odavágott hozzá a karikással bal felül. A lovas parírozta a vágást a kardjával bal felül, a karikás dróthegye arcul csípte jobb felül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral jobb felül. A lovas előrenyújtá kardját jobb felül, az ostor képen kapta bal felül. Átkozott fegyver az; ellenkező oldalán vág meg, mint ahova céloz. A lovas káromkodott németül, magyarul. Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével a betyár, amitől a svalizsérló egyszerre két lábra ágaskodott, piruettet csinált, körülfordult, s ledobta a lovasát a hátárul.

Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá vált ellenfeléből, hanem utánavágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte a helyes irányra: sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, ahova akart." (MEK)

Ui.:
Köszönet az indexes Harcművészetek topik egy lakójának - Annatarnak -, aki említette, hogy ebben a regényben szó van a karikásról.

Karikás ostor (1.)

Használták-e a karikás ostort fegyverként? Két vélemény:

Igen, sőt...

"Had szóljak pár szót egy másik ősi használati eszközről, amit nem fegyverként ismerünk napjainkban és nem is akként használuk, de hozzáértő kezekben bizony halálos fegyverként is működhetett.

Ez az eszköz a mai is használatos pásztor eszköz a karikás ostor. Itt jegyeznénk meg, hogy a karikás használatánál, nem az lehetett a fő cél, hogy minél hangosabban szóljon, hanem a precíz és pontos kezelés. Igaz, hogy lehetett hangos cserdítésekre is használni, de így valószínűleg csak állatok terelésére, esetleg ijesztgetésre használhatták. Napjainkra ennyi maradt fenn ebből! A hatalmas durranás valójában egy „hangrobbanás”, amit a sudár gyors visszarántásával érhetünk el. Bebizonyosodott, hogy a karikás ostornak a sudara visszarántáskor átlépi a hangsebességet, elérheti akár a hangsebesség másfélszeresét is.

Honfoglaló eleink a karikás sudarába fémszálakat, vékony pengéket fontak és ezzel egy gyakorlott harcos ki tudta ütni az ellenséges harcos szemét, át tudta vágni a torkát, a lovakat megvakította egy csapással. Képzeljék el mi történt a megvakított, ez által megvadult lovakkal. Pillanatok alatt széttördelhették a csatarendet. Az 1848-as szabadságharcban szabadcsapatok is harcoltak, és ezek közt Rózsa Sándor vezetésével bizony betyárok is voltak. Ők is használtak karikás ostort fegyverként.

Az osztrák hadsebészek felfigyeltek egy különös dologra. A dragonyosok, vértesek sisakjain és mellpáncélján szabályos kerek lyukak voltak, lőfegyvernek tűnő sebekkel, de nem voltak kimeneti nyílások. Később, elmondások szerint, a betyárok ólomgolyókat fontak a sudárba és azzal verték le a dragonyosokat, vérteseket.

De használták még a karikást szakrális alkalmakkor! Temetéseken pl. nem volt ritka, hogy a halottat az ostorok pattogtatásai közepette kísérték utolsó útjára. De az esőfelhők „szétverését” is az ostorok durranásszerű hangjának tulajdonították."

Forrás: http://bulcsu-vezer.webnode.hu/a-ix-x-szazadi-fegyverekrol/




Esetleg...
"Karikás ostor
Nem tudom, hogy X. századi eleink ismerték és (fegyverként) használták e ezt a valódi "hungarikumnak" tekinthetõ pásztoreszközt, mert erre nézve semmilyen adatot (sem meggyõzõen cáfolót, sem egyértelmûen bizonyítót) nem találtam. Mindössze szívbõl remélni merem, hogy már akkoriban is létezett és olyan köztiszteletben álló tárgy volt, mint a késõbbi alföldi magyar pásztorvilágban. (De éppen az iránta való feltétlen tisztelet mondatja velem, hogy csak az használja nyilvános bemutatók során, aki valóban ismeri! Vérlázító otrombaság és siralmas látvány, amikor magukat hagyományõrzõnek tartó alakok a földet karikás ostorral csapkodják. Tudniillik:
1. A pásztortársadalomban azt a zöldfülût, aki nem tudta rendesen használni az ostort, és ügyetlenül a földre ütötte a végét, kinevették és lenézték (ráadásul ez tönkre is teszi az ostor csapóját...)
2. A természettel együtt élõ állattartó ember számára elképzelhetetlen olyan "fõbenjáró bûn", hogy a Földanya hátát ostorral verje!"

Forrás: http://www.emesepark.hu/htm/al_menu/kis_reg_es_ter/viselet/egyeb_fegyverek.htm

Csappon vagy Sappon?

Természetesen Sapponnak kell ejteni a Chappon-család tagjainak a vezetéknevét, mivel francia származású családalapítóról van szó: Louis Chappon (1802-1878), vívómesterről. Több fia (vagy unókája) - Károly, Samu és Géza - is vívómesterként kereste a kenyerét, ami nem volt egy könnyű feladat, főleg ha 12 gyereke van az illetőnek, konkrétan ennyi lánya és fia volt Chappon Samunak.

Szóval, ebben az esetben nem a régi magyar nevek kiejtésére vonatkozó szabályt kell alkalmazni (pl. Cházár, kiejtése: Császár), hanem a francia szavak kiejtésére érvényes szabályokat: pl. a "champagne" szó kiejtése sampány (pezsgő).

Ezenkívül sikerül konzultálni Chappon Samu egyik dédunokájával, aki megírta, hogy a családban mindig is Sapponnak ejtették a híres elődök vezetéknevét.

Handzsár

...avagy az Aladdin kard nyomában.

Az egésznek egy vacak wikipédiás szócikk az oka (lásd a Handzsár szócikk régi változatát, meg a vitalapot). Ebben egy olyan "kardról" írnak, amely - a legjobb tudomásom szerint - soha sem létezett. A szócikk írója egy kezdő wikipédista volt, aki tulajdonképpen nem is hibás, hogy ilyen lett az egész, hiszen egy hitelesnek vélt, a National Geographic-ban megjelent cikket használt forrásként (részletek a vitalapon). Kénytelen leszek teljesen átírni. (Pár nappal később el is készült a cikk új változata.)

Handzsár közel-keleti tőr.
Régi oszmán-török neve hancar, amit az arab khanjar (“tőr”) szóból származtatnak. Modern török neve: hançer.

Az arab handzsár
Ez egy ívelt pengéjű, rövid szúrófegyver, mely több néven ismert az Arab-felszigeten. Marie-Christine Heinze tanulmánya [1] szerint ezt jellegzetes ívelt, a markolatnál meglehetősen széles és utána fokozatosan keskenyedő pengével rendelkező tőrt az Arab-félsziget keleti részén (Ománban, az Emirátusokban, Muszkátban, Szaúd-Arábia keleti részén, valamint Sziriában és Irakban) khanjar-ként (ejtsd: (k)handzsár) ismerik, míg a félsziget nyugati részén (főleg Jemenben és Szaúd-Arábia nyugati tájain) a janbiya (ejtsd: dzsanbija vagy dzsambija) kifejezést használják erre a fegyverre. Kelet-Jemenben és Nyugat-Ománban a lakosság szinonimaként használja a két szót. Heinze tanulmányában az szerepel, hogy a jemeniek többsége a janbiyát kimondottan helyi, jemeni kifejezésként tartja számon, míg a khanjar az irodalmi arab nyelv szavaként él a köztudatban.

Az oszmán-török handzsár
Ez a kézifegyver egy egyenes, kétélű tőr, melynek hossza 20-30 cm a Pallas Nagylexikon (1893-1900) szócikke szerint, és a többnyire ékesített markolatán soha sincs keresztvas. Vígh István fegyver- és hadtörténész szerint "a kétélű tőrt, az ókori eredetű handzsárt, melynek korabeli elnevezése bicsak volt, a törökök mellett az arab és a kaukázusi területeken is használták." [2]

Handzsár és jatagán
"A nyugati és hazai szakirodalom mind a mai napig keveri a jatagán és a handzsár fogalmát. A helyes definíciót Marija Sercer szerint D. J. Freyer és G. C. Stone adták meg: a handzsár ősi arab eredetű szó, és erős, kétélű tőrt jelent, míg a jatagán kora újkori török szó, és hosszú, egyélű késformát takar." [3]
___________________________

1. A preliminary glossary of dagger-related terms, Jemen-Report 44/2013

2. http://www.egriugyek.hu/eger-ugye/589-oszman-fegyverek-egerben.html

Vígh István Jatagán és handzsár az Oszmán Birodalomban című kiadvány (50 oldal, katalógus).
A Történeti Tárház kiállítása az Osmania magángyűjtemény darabjaiból, Eger, 2012. március 28. - 2013. január 3.


3. Vígh István: Szulejmán szultán jatagánja és a mohácsi csata
http://mohacsicsata.blogspot.com/2012/04/szulejman-jataganja-1_22.html