Huszár hatvágás (2.)

"– Hát testvír, a kardot tudod-e jól forgatni? – kérdé a Württemberg-huszár.
– Mert hej, aki angyala van, nekünk, huszároknak az ám a professziónk. Igyál már, nó!
– Még egyéves huszár sem vagyok, bajtárs – válaszolék –, de azért a kardot csak meg tudom forgatni. Tanultam ám vívni is ily rövid idő alatt.

– Igen ám, megtanultad a hatvágást, úgy-e testvír? – szólt a Württemberg-huszár. – Jaj testvír, az a hatvágás olyan forma gyakorlat, mint amikor az egy íves kicsiny porontyot olyan taszigálható kerek szíkbe helyezik la, hogy járni tanujjík. Igyál már nó testvír! Az a hatvágás – folytatá – csak arra való, hogy a kézcsukló mindenfelí könnyen hajojjík. Hanem hát tanultátok-e a csalfa vágást, meg a
komisz vágást?

– Azt sem tudom mi fán terem az, bajtárs – válaszolék.
– Úgy-e nem! No gondoltam – szólt a Württemberg-huszár, bajuszát megcsavarintva. – Jaj testvír, azokra a vágásokra nem tanít ám bennünket sem a regula [katonai szabályzat], azokra egymást tanítjuk, csak úgy titokban, mert hej nagy hasznát vesszük mi azoknak. Tígedet is megtanítlak, testvír, azokra, mindjárt, ha ugyan hamarosan megtanulod. Ej, aki angyala van, de igyál már nó!
– Iszom, bajtárs – szólék. (Pedig én már csak nyalogattam a bort.)
– Mindjárt megmutatom, testvír, azokat a vágásokat, de künn az udvaron, mert ebben a törpe, kicsiny szobában nem lehet ám karddal vívni. Korcsmárosné! – kiáltott a Württemberg-huszár. – Agyík csak ide egy lepedőt, vagy pedig egy nagy keszkenőt la! Mindjárt visszaadom!
– A manóba, bajtárs – szólék –, talán csak nem akar lepedőbe vagy keszkenőbe takarni, mint a pólyás gyermeket.
– Ne fílj, testvír, mindjárt megmutatom ín, mire szüksíges az, la!
– válaszolt a Württemberg-huszár. – Jer csak ki az udvarra.

Kimentünk.
– No testvír – szólt a Württemberg-huszár –, jer csak ide, hadd tekerem ezt a lepedőt a nyakad körül, mert nem akarlak ín megvágni, testvír, csak tanítni akarlak. A lepedővel aztán a nyakamat körülkötötte.
– Szükségtelen volt ez bajtárs – szólék. – Nem hiszem, hogy a kardjával hozzám érhessen. Kifogom a vágásait, mert tanultam ám én is vívni.
– Igen?! No jó! – szólt a Württemberg-huszár. – Vond ki csak a kardodat s védd nyakadat bal felül, hadd lássam, mikípp nem fírek ín a kardommal hozzád, testvír. Vívállásba helyeztem magamat, kardomat, szokás szerint, a fejemet fedezni, feltartottam, s Württemberg-huszár bajtársnak élesen a szeme közé néztem folyton. Meglehetős jártassággal védtem magamat, egy-egy lépést hátrálva és ismét előbbre haladva, a kardcsapásokat egymás után fogva ki, s már-már örvendtem a diadalnak, midőn a Württemberg-huszár a lábával nagyot toppantott, s kardja balfelől a nyakamon nyugovék, miközben jóízűen nevetett nagy bajusza alól.
– Próbáljuk meg még egyszer, bajtárs – mondám.
– Jól van, testvír – válaszolt a Württemberg-huszár –, akár tízszer is. De most nem fárasztalak olyan hosszasan, hamar le foglak vágni. Védd magad! Megkezdődött tehát köztünk ismét a harc, mely alatt minden erőmet arra kívántam fordítni, hogy a nyakamat balról megvédjem. Hasztalan, akárhogy védtem azt, a Württemberg-huszár kardja ismét csak a nyakamra surrant.

– Ez volt a komiszvágás, testvír – szólt a Württemberg-huszár –, de hátra van még a csalfavágás. Ezt legjobban lóháton lehetne megmutatni. Azonban így gyalogosan is megmutatom. Kípzeld csak, hogy ellensíg vagyok s atakírozok [rohamozok (attackieren, német)] reád lóháton; a kardomat így ni, szúrásra tartom, de jól vigyázz, testvír! A kardomat kiparírozd, különben keresztülszúrlak.
– Na már attól nem félek, bajtárs – válaszolék. – Jöjjön csak bátran s szúrjon, mert fogadom, félrecsapom a kardját.
– Meglátjuk, testvír – szólt a Württemberg-huszár nevetve. – Nézd csak, ín 10-12 lépésre távozom s úgy rohanok reád, szúrásra tartott karddal. No hát vidd magadat. Ezzel a Württemberg-huszár gyors léptekkel rohant reám, hogy keresztülszúrjon; midőn azonban előmbe ért és szúrni akart, én kardommal a szúrás veszélyétől magamat megvédendő, erősen lecsaptam jobbra, hogy az ő kardját a szúrás irányából félreüssem, de nagyon csalatkoztam, amidőn azt hittem, hogy a kardját ütöm félre, csak a puszta levegőben kanyarítottam egyet, míg a Württemberg-huszár kardja ismét a nyakamat érintette balról. Hogy a tisztelt olvasónak e huszár bravour-vágásról fogalma legyen, elmondom röviden, hogy Württemberg-huszár bajtársam azáltal szedett reá, hogy ő csak színleg szúrt, s midőn én a kardját félre akartam csapni, ő visszarántván kardját s villámgyorsasággal intézett vágást balról a nyakamra.

– Hagyjunk fel, testvír, a gyakorlattal s menjünk be a kocsmába, mert borunk meghűlt eddig – szólt a Württemberg-huszár. Bementünk s ismét a borosasztal mellett foglaltunk helyet.
– Miképp viheti e vágásokat oly gyorsan végbe, bajtárs? – kérdém –, hogy szándéka észrevehetetlen. Pedig ugyancsak a szeme közé néztem.
– Ez a mestervágás a mi titkunk – válaszolt a Württemberghuszár –, és ismeretlen az ellensíg előtt is, mert amidőn annak nyitjára reá jönne, már az atyaúristenhez a mennyországba vándorolt. Nagyon ritka eset az, testvír, hogy az ellensíg e vágások elől megmenekülni tudjon. Hosszas gyakorlattal lehet ezeket csak megtanulni. Megtanulnátok ti is, csak lennítek sokáig a mi közelünkben. De igyál, testvír, aki angyala van ennek a subickos világnak. Már megint fogytán van az icce, la!
Alig ürítettünk még egy pohár bort, testvéries egyetértéssel, midőn az utcán trombitaszó harsant meg."    184-186. oldal

Visszaemlékezés az 1848–49. évi szabadságharcra Erdélyben
Írta: Imreh Sándor (1830. április 11. - 1895. december 25.), volt Mátyás-huszár (15. huszárezred)

Sajtó alá rendezte, jegyzetekkel ellátta és a bevezető tanulmányt írta Pászti László
OSzK, Gondolat Kiadó, Bp. 2003
"Két önálló füzetet jelentetett meg, az elsőt 1880-ban Visszaemlékezés az 1848–1849. évi szabadságharcra Erdélyben címmel. Nem tudjuk, mi motiválhatta, hogy ekkor végre megírja emlékeit, de a könyv nagy sikere bizonyára ösztönzőleg hatott rá a későbbiekben... Második füzete, melyben már bővebben írta meg az eseményeket, 1882-ben látott napvilágot, Emlékek az 1848–49-ik évi szabadságharc korszakából Erdélyben címmel."

"Imreh Sándor visszaemlékezéseinek 206 oldalnyi terjedelmű, fólió méretű kötetes kéziratát az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi Fol. Hung. 1022. jelzeten. Mint korábban jeleztem, a szerző részletekben már közreadta visszaemlékezéseit, de teljes terjedelmében jelen kiadásban lát először napvilágot."