Vendelhalom sabre

  A nicely restored sabre from the X-XIth century (Csongrád–Vendelhalom archaeological site). Only the damaged blade was found in a grave, without the hilt. The blade itself is rather short, roughly from the Conquest era, but with an interesting feature – the prominent elman, which is a sharpened, raised part of the backedge.

 There is another interesting peculiarity about this site: four sabres were found here. It is a lot from one archaeological location, only at Karos II site more sabres were discovered by specialists. 

Hungarian summary:

„Megújultak a veretes múzeumi ritkaságok

 Herceg Zsuzsanna restaurátor szakszerű munkájának eredményeként egy-egy kelta hólyagos kar- és lábperec, egy honfoglaláskori sarkantyú és egy szablya nyert megújult, méltó külsőt. Az egy darabban, de igen korrodált állapotban megmaradt, immár kiegészített szablya Csongrád–Vendelhalom 10–11. századi temetőjéből származik.  

 A korabeli szablyák pengéje enyhén ívelt, alsó harmadukat kétélűre köszörülték, vagy – ahogy a múzeumi darabon is látható – a penge síkjából kiugró fokéllel látták el. A penge tövére általában csónak alakú, mindkét szárával a penge felé hajló keresztvasat húztak, melynek végei gömb alakúak voltak. A vércsatorna pedig – baljós nevével ellentétben – a penge rugalmasságát hivatott biztosítani. 

 A rendelkezésre álló adatok alapján a sír előkerülési körülményei bizonytalanok. Annyi azonban tudható, hogy ebből a férfi sírból látott napvilágot a korábban hónap műtárgyának választott három bronzlemezből kivágott fűrész alakú függő és egy átfúrt bizánci érem (utóbbi lelet a Déri Múzeum "Vikingek a Kárpát-medencében" c. időszaki kiállításán tekinthető meg 2023. május 7-ig). A temető tárgyi anyagát tekintve így is jelentős darabról van szó. Négy szablyát is ismerünk ugyanis Vendelhalomról - ennél többet csak a II. karosi temetőben találtak! Ez a kiemelkedő szám az itt élők katonai, stratégiai szerepére utalhat. Az egykori királyi hadiút a lelőhely közelében találkozott a böldi révtől futó úttal, így talán az itt élő népesség felügyelte a vámszedést és az átkelés biztonságát.

 A fegyver immár közel eredeti pompájában megtekinthető lesz a készülő kiállításunkban!” (Tari László Múzeum, Csongrád)

Fokél 3.

Ezzel a bejegyzéssel lassan lezárnám a témát. A későbbiekben biztosan lesznek még új adatok.

A kapcsolódó anyagokból láthattuk, hogy a saját tudományágukban jó szakembernek számító kutatók mekkorát képesek tévedni, ha kritikátlanul átvesznek minden bizonyítást nélkülöző elméleteket. Nézzünk még egy másik példát: az érdeklődő egy máskülönben kiváló, 2000-ben kiadott könyvben olvashatja, hogy a pusztai lovasok mesterien bántak a szablyával, "a nyeregből oldalt kihajolva pedig fokéllel alulról hasították fel az ellenfél lovának hasát."

A "lósebző" fokél legendájának továbbéléséhez hozzájárult Kiszely István antropológus [1] könyve A magyar nép őstörténete (2001), amit a wiki egyetemi tankönyvként és tanári segédkönyvként tart számon [2]. Ő volt az, aki Petőfiként azonosította a barguzini női csontvázat. ;-)

Az ősmagyarok fegyverzete  c. fejezetben olvasható:
"A többoldalú használhatóságát növeli a penge fokéle. A fokél elsősorban a ló megsebzésére irányuló része a fegyvernek (1). A szablya egyedüli hátránya, hogy a vaspáncéllal szemben hatástalan (2). Szablyáink enyhén íves pengéjű egyélű, foka mentén vércsatornával erősített 70-90 cm hosszú megtört markolatú fegyverek voltak, amelyeknél a penge hossza 60-65 cm-nyi volt (3); tompa fokát a hegyétől visszamért, nagyjából harmadnyi hosszán - néha feljebb - ugyancsak élesre köszörülték; ez a fokél (elman) (4); azaz a penge fokát kikalapálták, visszaköszörülték. A magyar harcos elrobogott ellenfele mellett, s úgy suhintott oda egyélű szablyájával. A markolat anyaga lehetet vas, némely esetben öntött bronz, illetve réz (5). A fogantyút borító falapokat egy szegeccsel rögzítették a markolatvashoz. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A szablyákat gyepvasércből damaszkolták, így 9-9,2-es keménységűek voltak (6)."

Én számoztam be a mondatokat, mert egy másik bejegyzésben érdemes lenne külön is foglalkozni ezzel a résszel. A könyv megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban, még az a szerencse, hogy nem túl népszerű, ami a letöltés-számláló alapján tudhatunk (2008 novembere óta 734 letöltés) [3].

_______________________________________
1. Kiszely István (Budapest, 1932. június 14. – Budapest, 2012. augusztus 28.) biológia-földrajz szakos tanár, antropológus. Neve a szibériai Petőfi-expedíció kapcsán, valamint nyilvánosságra került állambiztonsági ügynökmúltja miatt lett a szélesebb közvélemény számára is ismert.

2. Ennek nem néztem utána.

3. Összehasonlításként Kiliti Joruto Harcművészeti villámhárító c. írását 17468-szor töltötték le 2005 óta.

Fokél 2.

A fokél rendeltetésével kapcsolatban már 2001-ben jelent meg egy hosszabb cikk [1], ennek rövid összefoglalóját találja meg az érdeklődő a Magyar őstörténet c. sorozat 3. kötetében [2]:

"Mi célt szolgál a szablya fokéle?

A Kovács István által az 1930-as években [3] megfogalmazott, majd László Gyula által népszerűsített elmélet szerint a szablya fokéle arra szolgál, hogy azzal alulról felfelé vágva az ellenfél lovát meg lehessen sebezni. A lovon végrehajtott kísérletek tapasztalatai azonban azt mutatták, hogy ez az elmélet egyértelműen téves: az egymással szemben haladó lovak sebessége kizárja ezt a használati módot.

Egy lehetséges alternatívára Hidán Csaba mutatott rá, aki szerint a vívás során a szablya fokéle az ellenfél fegyvert forgató kézfejének és alkarjának a támadását tette lehetővé. Hatásossága ellenére ez sem lehetett a fokél kifejlesztésének kiváltó oka, mivel ez a vívási rendszer leginkább gyalogosan használható.

A fokél kialakulásának okára végül egy másik tudományágban végzett vizsgálatok világítottak rá: a kaszával bekövetkezett balesetek modellezése során kimutatták, hogy ívelt pengével sokkal könnyebb szúrni, ha a penge homorú oldala is élezett. Ilyenkor ugyanis a penge nem gyűri maga előtt az "anyagot". Ennek a vizsgálatnak az eredeményeit a kísérleti régészet használta fel: az ív domború és homorú oldalán egyaránt élezett - azaz fokéllel ellátott - penge tökéletes szúrásképet adott, mindenütt vágta, sehol nem roncsolta a tesztbábu anyagát.

Ezen túl a fokél kialakításának volt egy egyszerű gyakorlati oka is, amelyre már korábban felhívták a figyelmet: a fokéllel ellátott fegyverek esetében a penge súlypontja közelebb kerül a markolathoz, így a fegyvert könnyebben lehet forgatni. Sz. G."

Sz. G. = Szőllősy Gábor (1954-), agrármérnök, muzeológus, népvándorlás kori régészetből doktorált.
_________________________________

1.
Szőllősy Gábor: Mi célt szolgál a szablya fokéle? A Wosinsky Mór Múzeum évkönyve. 23. 2001. 275-293.

2.
Szerk.: Petkes Zsolt - Sudár Balázs: Honfoglalók fegyverben. Magyar őstörténet 3.. Budapest, Helikon, 2015.

3.
Kovács István: Hogyan használta a honfoglaló magyar a szablyát? (1941)
Közlemenyek az Erdélyi Nemzeti Muzeum Erem-és Régiségtárából, pp. 129-131.
Nagy valószínűséggel innen indult a "lósebző" fokél elmélete ;-)

Fokél

Egy klasszikusnak számító idézettel kezdeném a témát.

"Az avarok szablyáján is megvan a fokél, de markolata a penge egyenes folytatása. A fokélnek kettős oka lehet: az egyik az, hogy a háton köszörült szablyavég könnyebb lesz s ezáltal az ütés súlya nem a penge végén érvényesül, hanem körülbelül a hajlásnál, az alsó harmadban. Ez rendkívül növeli a fegyver erejét. A másik oka pedig az lehet, hogy nemcsak lovas, hanem a ló ellen is használták a szablyát. Míg az első, éllel levágott ütés a lovasnak szólt, a visszafelé rántott szablya fokélével a ló hasát lehetett támadni. Mindezt pedig egyetlen mozdulattal. Erre a megállapításra Kovács István jutott s az ő magyarázatából ismerjük meg a mozdulat-kihasználásnak ezt a bámulatos ésszerűségét. Ez utóbbi miatt kellett megtörni a szablya markolatát is, így ugyanis nem kellett a szablyán fordítani, hanem egyszerű csuklómozdulat elegendő volt ahhoz, hogy a ló hasát felhasítsák. (...) Érdekes, hogy kovácsaink - nyilván a megrendelők akarata szerint - néhány alkalommal megpróbálták a nyugati, kétélű kardot is szablyamódra meggörbíteni. Jobban esett fogása s jobban illett így a begyakorolt kézbe." (267. o.)

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete (1944; Bp., Püski Kiadó, 1997)

A fenti szöveget azért érdemes ismerni, hogy láthassuk mekkorát képesek tévedni a máskülönben éles szemű megfigyelők, ha nem tesztelik alaposan egy-egy elegáns elméletük gyakorlati életképességét, megvalósíthatóságát meg hatékonyságát.