Kardírás (3.)

A szablya részei:

A - markolat, B - penge, C - a penge erőse (forte), D - közepe,

E - a penge gyengéje (debole)

1 - markolatkupak, 2 - fogantyú (szegecsekkel rögzítve), 

3 - a lenti vezetőtüske ellenpárja,

4 - keresztvas, 5 - a penge éle, 6 - a penge foka,

7 - a penge lapja, 8 - pengevájat, 9 - kiemelkedő fokél (elman),

10 - a penge hegye

Ahogy az edzésnapló vezetése során folyamatosan használom a kardírást - a gyakorlatok és a szabadvívás közbeni akciók leírásához -, úgy bővül további jelekkel. Röviden összefoglalnám a pengével kapcsolatos elemeit. 

Ha a penge (p) részei p3 (erőse), p2 (közepe), p1 (gyengéje), akkor p0 lenne a hegy, és logikus folytatásként p-1 (vagy simán p-) a fokél, p+ a keresztvas, p4 a markolat, p5 a szablyamarkolat vége (egyéb kardokon markolatgomb). Gyakran fontos rögzíteni, hogy pontosan hol találkozott a két penge, pl. egy jó védésnél a pengém erőse fogadja az ellenfél pengéjének gyenge részét - p31 helyzet. Pengekerüléseknél gyorsan leírható, hogy a penge hegyét (p0) vagy a markolatot (p5) kerültem meg. Ütés (jelzése egyes vívórendszerekben) markolatgombbal: (p5 f) fejre, (p5 m) mellkasra stb.

Inkvartata

A grundvívás könyvben csak érintőlegesen - és érdekességként - lett megemlítve az inkvartata vívóakció.

Idézet a könyvből:
 „A modern sportvívás - legjobb tudomásom szerint - egyetlen olyan akciót ismer, melynél megtörténik a vívóvonal elhagyása. „Beugrásnál előreugrunk, akként, hogy jobb lábunk egy lábnyira előre a vívóvonalra essék, míg a bal láb 45° alatt a vívóvonaltól jobbra kerül, bal vállunkat pedig erélyesen hátrarántjuk.” [AR, 18;  171, 52. ábra] Egy másik leírás szerint „először kis kitörést csinálunk, majd bal lábbal hátra és jobbra kilépünk, s a kosarat egyidejűleg balra eltoljuk.” [TG, 208; 71. ábra] A beugrás, más néven inkvartata leírása csak érdekességként került az edzés anyagába. Ezen vívóakció gyakorlásával várjunk addig, míg nem sikerül megtanulni az egyszerűbb oldalmozgási lehetőségeket.” [GV, 145] [1]

Mivel a recenzens vívómester is megjegyzést fűzött ehhez a részhez, ezért érdemes pár dolgot tisztázni.

Az Arlow könyv 52. ábrája - Beugrás belső arcvágással (inquartata) - alapján nem kapunk túl használható útmutatást az akció végrehajtásával kapcsolatban. (Nem túl jó a fénykép minősége, sőt a vívók elhelyezkedése sem teljesen egyértelmű.)

 Sokkal könnyebben értelmezhető a Tomanóczy könyv (1942) vonatkozó szakasza. Ebből kiderül, hogy egy utolsó ütemű feltartó vívóakcióról van szó, amelynek a „befejező vágása vagy szúrása a belső felső résekre esik: inkvartata a nevük” [TG, 208], végrehajtása pedig a fenti idézetben van leírva. A 71. ábra azt illusztrálja, amikor a támadó - a bal oldali vívó - nagytávolságról egyenes fejvágást hajt végre (kitörésben látható) [2], míg a terc- vagy szekondállásból induló, védekező fél apró kitöréssel csökkenti a vívók közötti távolságot, majd bal lábbal kilép jobbra és hátra, ezzel szinte kitér a fejvágás elől. (Az Arlownál szereplő váll hátrarántás is ezt a célt szolgálja.) Közben a védekező balra tolt kosárában elakad a támadó pengéje, és a feltartó szúrás eléri az ellenfél bal mellkasát (belső felső rés). Tomanóczy még annyit fűz hozzá az inkvartatahoz, hogy „az utolsó ütemű feltartó szúrások (vágások) végrehajtása rendkívül nehéz: ehhez kitűnő tempóérzék, nagy gyakorlati készültség és gyorsaság szükséges”.
__________
1. 34. edzés, Oldalmozgás szakasz.

2. Ez a 208. o. szereplő első példából derül ki.

Korrekt összefoglaló

„A mintegy hetven-kilencven centiméter hosszú szablya enyhén ívelt, hatvan-hetvenöt centiméter hosszúságú, egyélű pengével bírt, amelynek tompa fokát a hegytől visszamért nagyjából harmadnyi hosszán ugyancsak élesre köszörültek. Ezt nevezték fokélnek, s ha a fokél kiugrott a fok vonalából, török szóval: elmannak. Pengét a fokánál lecsonkolt rombusz metszetűre kovácsolták úgy, hogy hosszában a fok mentén - mindkét oldalon - egy keskeny, a fokél indulása táján elsekélyesülő árok: a vércsatorna [1] futott rajta végig. Az ily módon kialakított penge erősebbé, rugalmasabbá és egyúttal könnyebbé is vált. Szembetűnő a pengével egy darabból kovácsolt markolatvasnak a hosszú él felé hajlása, aminek következtében a markolat és a fokél tengelye csaknem egybeesett, ezért ez a szablyatípus szúrásra is alkalmas volt. A gyakran körbehegesztett lemezpánttal is megvastagított pengetövön ült meg a markolatvasra húzott és a markolatborítással leszorított, vasból kovácsolt vagy bronzból (...) [2] öntött keresztvas (= ellenző)...”

Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Bp., Zrínyi Kiadó, 1986, 232-234. o.

„...a viszonylag könnyű (kb. fél kilogramm) fegyver...” [Kristó, 237]

„Mindebből még megalapozottabnak tűnik az a  - korábban már elfogadottnak tekintett, de újabban ismét megkérdőjelezett - vélemény, hogy a kétélű kardok csak a X. század második felében terjedtek el a magyar vitézek között s jutottak eltemetésük során a földbe. Jobb magyarázat híján nagyon valószínű, hogy ez a válzozás azzal a politikai lépéssel kapcsolatos, amelyre Géza nagyfejedelem a kalandozások lezárulást (970) és a német-bizánci szövetség létrejöttét (972) követően kényszerült.” [Kristó, 245]

Ui.:

A könyvben számos jó - sajnos csak fekete-fehér - fényképet talál az érdeklődő a honfoglalás kori szablyákról: beregszászi (teljes hossz: 80 cm, markolat nincs, penge + pengenyúlvány), szobi (teljes hossz: 76,7 cm, egyenes penge, hiányzó hegy (p0), csontlemezes markolat: hossza 10,7 cm, hiányzó p5), sárbogárd-tinódi besenyő (?) (XI-XIII. sz., hossza: 99 cm, hiányzó p0). (Elgondolkodtam azon, hogy jó lenne egy olyan lista, amin szerepelne az összes ilyen lelet + részletes leírás.)

_______________________________________________

1. Erre sokkal szakszerűbb kifejezés a pengevájat.

2. Egyetlen esetben tudunk ezüstből öntött keresztvasról (Orosháza-Pusztaszentetornya).

A sakk és a vívás

   A bejegyzés megírását A vívás mint HM topik egyik hozzászólásában olvasott mondat inspirálta - „a vívás nem feltétlen intellektuális játék, és nem feltétlen butább, aki erőből vív”. Erre azt akartam valaszolni, hogy van, aki a sakkot kedveli, mást pedig csak a sakkboksz tud lázba hozni. Ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy miként „vívnak” az egyes sakkfigurák vagy miként lehetne játékosan leírni vívótípusokat a sakk segítségével.

Gyalog
  A klasszikus, nem túl tehetséges kezdő. Vívóállása bizonytalan, lábmunkája még igen kezdetleges, tulajdonképpen csak aprókat lépeget a páston, szinte kizárólag előre. Nem tud rendesen kitörni, az oldalmozgás által biztosított lehetőségek pedig teljesen ismeretlenek a számára. Gyengén védekezik és gyakran rövidek a támadásai. Ugyanakkor, ha elég kitartó - és szerencsés -, akkor idővel, 5-6 lépéssel eljuthat az ellenfél alapsorába, és ott megtörténik a csoda - a szürke kis gyalogunkból tiszt lesz, még akár vezér is! (Na ezért érdemes szívosan lépegetni a vívás mezején, és csendesen fohászkodni, hogy idő előtt ne verjék le az embert.)

Futó
  A középhaladók egyik típusa. Könnyen tanul, felettébb rugalmas, egészen elképesztő kitörésekre képes. (Elméletileg a kitörése hétszer hosszabb, mint a gyalogé.) Támadásai villámgyorsak, és kizárólag oldalirányú mozgás jellemzi a vívását.

Huszár
  A középhaladók egy másik meghatározó típusa. Szintén könnyen tanul, pont ezért háromszor olyan értékes, mint egy mezei gyalog. (Ez az elméleti megállapítás a futóra is igaz.) A cseles támadások szakértője, hiszen olyan szögekből is képes hatékonyan támadni ellenfeleit, amire a többi versenyző nem alkalmas. Nagyon könnyen el lehet nézni a huszár tempótámadásait.

Bástya
  Az izmos, robusztus testalkatú haladók jellegzetes típusa. Sokkal értékesebb, mint egy parasztvívó, konkrétan ötször, de tudjuk, hogy soha nem lesz belőle olyan kiváló, sokoldalúan képzett, elegáns vívó, mint a vezér. Támadásai egyenesek, lényegre törőek és igen komoly átütőerővel bírnak, olyannyira, hogy néha még a legerősebb vívó is kénytelen kitérni egy ilyen támadás elől. Vívása kissé sematikus, cselmentes, erős akcióit nem olyan nehéz érzékelni és még időben kitérni előlük.

Vezér
  Az igazi vívó megtestesítője. Vívóállása kellőképpen erős, ugyanakkor laza, minden irányban hatékonyan tud támadni vagy elmozogni, kitöréseinek hossza vetekszik a futó hatótávolságával. Támadásai majdnem olyan erősek, mint a bástya akciói. Nagyon komoly vívóerőt képvisel, nem véletlen, hogy 9-10 paraszttal is megbirkózik, ha úgy hozza a sors. Ő benne testesül meg a vívás minden eleganciája és halálos hatékonysága. Nem véletlen, hogy minden korban ő a nők kedvence, még akkor is, ha nem túlságosan jóképű! Minden gyalogparaszt arról álmodik, hogy egyszer vezér lehet belőle; a többségük persze hiába álmodozik erről az átváltozásról, de legalább addig sem lázadoznak a parasztok a táblán ;-)

És végül a Király...
  Hát, nem valami nagy szám! Vívóállása alig jobb, mint az átlaggyalogé. Lábmunkája se sokkal hatékonyabb, hiszen csak ide-oda totyog a páston, és nem képes arra, hogy egy szép lépés + kitöréssel váratlanul elérje a távolabb álló ellenfelét. Csak kistávolságon veszélyes, de egy futó vagy huszár simán lekörözi lábmunka tekintetében. Folyamatosan a többi vívó segítségére és védelmére szorul, így a kivételezett helyzete ellenére sem tekinthető jó vívónak. (Csak a koronájának köszönheti a megkülönböztetett figyelmet! Egy normális polgári vívóközegben soha nem lehetne a hierarchia csúcsán, mert tudása meg sem közelíti a vezér vívótudományát.)

Monsters

While browsing English wikipedia articles on different swords I have found this picture and its inscription in Kilij article. The text contains the following: „The upper sword appears to be an exaggerated parade piece or executioner's sword, the second down is typical of a later kilij, the third has the characteristics of an earlier kilij and the lowest one possibly has a later European-style blade. Imperial Armoury Topkapi Istanbul.”

There might be an alternative explanation - this huge sabre was made for and owned by a physically extremely strong person. (It is interesting to compare the thickness of the handle of four swords.) There are at least two well documented example of such monstrous sabres:

1. Owned by Karol Stanisław Radziwill (1669-1719), a Polish nobleman and diplomat. The picture of it can be found here, together with some technical details. Meanwhile I have googled some further data on this particular sabre: it had a thumb ring (paluch), blade length of 94.5 cm and curvature 8 cm.

2. Owned by János Damjanich, famous general of the Hungarian Revolutionary Army during 1848/49. The sabre combines a 17th century fringia blade - manufactured in 1609, according to the inscription on the blade - and an M1845 hilt (cavalry officer sabre). The width of the blade is 65 (!) mm, length 910 mm. [1][2][3]

______________________________
1. A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Bp., 1987), p 80

   József Lugosi: Kardfélék Magyarországon a szabványosítás kezdetétől napjainkig.

2. Unconfirmed weight: 1021 g. M1845 (officer's version) 870-900 g, (trouper's version) 1180 g (PoB 170-180 mm, thickness at the crossguard 10 mm, blade 915 mm, width 33 mm).

3. Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon... (MEK) 

    Item 7124, p 851; Total weight (with scabbard): 2200 g.

Grundvívás 1908-ban?!

Lassán elhalóban a riói olimpia utáni zsongás, minden érmesünket legalább... szóval sokszor láthattuk már a tévében. A kiváló vívóink szereplését számtalan helyen méltatták nálam komolyabb szakemberek, de érdekességként felidéznék egy olyan olimpiát, amikor nem a szegény távúszók, evezősök stb. morogtak cifrákat az orruk alatt a szervezés hiányosságai miatt, hanem a vívóink.

Az első londoni olimpia házigazdái eléggé lazán és bámulatos magabiztossággal számoltak be vívóversenyek lebonyolításáról: „Az erre a célra alkalmazott sátor (...) hűen illusztrálta, hogy a vívóversenyek szabadtéren történő megrendezése a mi sajátos klimatikus viszonyaink között tökéletesen megoldható.” Na, pont a tökéletes jelző lenne az utolsó dolog, ami eszébe jutna a korabeli vívóknak, ha megkérdeznénk őket, milyen is volt a szabadban vívni azon az olimpián. (Valószínűleg, pont annyira volt tökéletes, mint a riói olimpia szervezése vagy az ottani Trutymó-öböl vízminősége.)

A tényleges körülmémyekről Nagy Béla vívó, újságíró, sportszervező számolt be: „... Megvallom, rendkívül aggasztott a talaj és a szabad levegő kérdése. Vívóink zárt helyhez, sima talajhoz vannak szokva, nagy kérdés volt, hogy képesek lesznek-e szabadban, kavicsos, göröngyös földön dolgozni. (...) Két párhuzsamos, kavicsozott kerti utat készítettek, mintegy 60 méter hosszút, ebből 24 méter volt egy-egy mérkőző pár számára, a többi középen átjáró volt. (...) A vívóporondok felett magasan keskeny ponyvatető húzódott, egyébként oldalfalak nélkül. (...) Már ekkor láttam, hogy a hengerezett talaj az első néhány asszó után teljesen felbomlik, úgyhogy biztos mozgás a keletkezett hepehupák miatt szinte lehetetlen... Egyébként mi voltunk az egyetlen idegen nemzet, amely Londonban a verseny előtt a puszta földön, szabadlevegőn is edzett... Az egyéni verseny rettenetes időben kezdődött. Esett az eső, fújt a szél, a talaj egészen felázott, a vastag sár a cipőre ráragadt, a Londonban vásárolt kötéltalpú cipőink se voltak még rendben, vívóink, akik a szabadtéri víváshoz nem voltak hozzászokva, külföldön divatos, drága nagy vívóköpenyegekkel sem rendelkeztek, teljesen összeáztak, összefáztak, volt nátha, köhögés bőven.” [Gallov, 49-50. o.]

Gallov Rezső: Londoni olimpiák: 1908 - 1948 - 2012. Kossuth Kiadó, 2011.

Ui.:

Természetesen a bejegyzés címe - némileg - megtévesztő, hiszen 1908-ban még nem volt grundvívás, viszont bajnokaink olyan körülmények között vívtak, hogy még a legigénytelenebb grundvívó is nagyokat morogna mérgében az akkori szervezők - majdnem brazil - „lazasága” miatt.