A "gyémántszablya"

"A szablya
(...) A magyarok fegyverei, amelyekkel Európába érve egyedülálló harci sikereket arattak, a visszacsapó reflexíj és a szablya volt. Európa népei egyiket sem ismerték, védekezni sem tudtak ellenük. [1] Európa vasszerszámait és fegyvereit vasércolvasztásából nyerte; Belső-Ázsiában a felszínen talált gyepvasércet sajátos technológiával „damaszkolták”, azaz újra és újra visszahajtva kikalapálták belőle az oxidált részeket, ami által egészen vékony, könnyű, sok ezer rétegű vágófegyvert állítottak elő. A damaszkolással mintegy 9-es keménységet értek el, így ezekkel a szablyákkal ma is üveget lehet vágni. [2]

Az ívelt pengéjű, egészen könnyű szablya őshazája Belső-Ázsia; Európába a hunokkal, az avarokkal került, de megmaradásában őseinknek is oroszlánrészük volt. Ezért megkülönböztetnek „hun”, „avar” és „magyar” szablyát. [3] Ezzel a fegyverrel kis erőkifejtéssel mély sebeket lehetett ejteni, hiszen a húzással még mélyítették a vágást. Lóhátról könnyen lehetett forgatni, és vágtában az ellenségre suhintani.

A magyarok szablyái enyhén íves pengéjűek, fokuk mentén vércsatornával erősített, 70-90 cm hosszú, megtört markolatú fegyverek voltak; a pengék hossza mindössze 61-65 centimétert tett ki, [4] tompa fokukat a hegyétől visszamérve mintegy harmadnyi hoszszan élesre köszörülték; ez a fokél, ami az ellenséges lovak megsebzésekor volt hatásos. [5] Európa népei nehéz, kétélű, mintegy 2 kgos kardokkal harcoltak; a szablya súlya ennek mintegy egynegyede, 500 gramm körüli volt. [6] A szablya megtört markolata megszüntette a csapások közötti „holtidőt”, fokéle a lovas harcmodort szolgálta; keresztvasa rövid, szárai kifliszerűen lefelé hajoltak, és gombban végződtek. Az egész fogantyút bőrrel vonták be, végére pedig fémkupakot erősítettek. A gombban végződő keresztvasak vörösréz, ezüst- vagy aranypalmettás díszítésűek, fémmel berakottak.

A magyarság éppoly szeretettel és ügyességgel díszítette fegyvereit, mint lovát, hiszen díszítőművészetünk messze híres volt; erről tanúskodik a Bécsben őrzött „Attila-szablya”; a karosi, a geszterédi, a rakamazi, a tarcali és sok más honfoglalás-kori kézifegyver.

A szablya sokáig a magyarság félelmetes fegyvere volt. A Képes Krónikában megtaláljuk ábrázolását Attilánál, Lélnél, megjelenik Nagy Lajos udvari vitézeinél, és a veleméri templom 1377-es festményein. [7]

A szablya továbbélését a magyar huszárság biztosította. A Mátyás király idején megalakult, majd a török megszállás idején megerősödött huszárság életben tartotta a könnyűlovas magyar harcmodort. Mivel a magyar lovas katona több mint ezeréves fegyvere volt a szablya, bízott benne a sztyeppe harcos, megbecsülést szerzett vele a végvári vitéz, és büszke volt rá a legújabb kori történelem huszára.

A legénységi szablya, amelyet az 1800-as években 1824 M, a tisztit pedig 1827 M, majd 1845 M jelöléssel regisztráltak, még a karabély mellett is a huszárok fegyvere maradt. A második világháború vége felé – 1944-ben – a nyilas hadvezetés rendeletet hozott, amellyel hivatalosan megszüntette a szablya viselését. Ez a magyar huszárság, a könnyűlovasság végét is jelentette. [8]" (Székely Hírmondó) Hankó Ildikó

A cikk megjelenésének dátuma: 12/01/2011
___________________________________________

1. Európában 670 után jelentek meg a szablyák, konkrétan az Avar Kaganátus területén. Az ívelt kardok és reflexíjak ellenére az avarok veszítettek Nagy Károly seregeivel szemben (796, 803). A honfoglalók reflexíja sem volt valamiféle csodafegyver (lásd Szőllősy Gábor Mennyivel voltak jobb íjaik a honfoglaló magyaroknak, mint a korabeli Európa más népeinek? (1995) cikkét) A magyar kalandozó hadjáratok sikeressége csak több tényező - a megfelelő fegyverzet, a fegyelmezett haderő, a körültekintő stratégia, a hatékony taktika és a színvonalas logisztika - együttes kölcsönhatásával magyarázható.

2. Keveredik a karcolási keménység (Mohs-skála, amit főleg ásványok esetében alkalmaznak) és a fémeknél használandó nyomási (pl. Rockwell) keménység. Szívesen megnéznék olyan honfoglalás kori vagy egyéb szablyát, amivel vágni lehet az üveget. (A törés nem ér!)

3. Mint - egy korábbi bejegyzésból - már tudjuk: nincs hun szablya. A hun lovasok elég hatékonyan tudtak egyenes kardjukkal is suhintani.

4. Több karosi szablya teljes hossza 82-85 cm, ebbol kb. 12-15 cm maga a markolat, tehát a penge átlagos hossza 70 cm körül lehet. (Karosi szablyák)

5. Itt is megjelenik a lósebző toposz.

6. A 2 kg egykezes európai kard határozottan sok látszik, egy átlag középkori hosszúkard (XIV-XVI. sz.) is 2 kg alatt volt, valahol 1,4 és 1,8 kg között.

7. I. Lajos király bal oldalán állnak a kun vitézek, az egyiknél szablya, egy másiknál buzogány.

8. Ennek a mondatnak lehet egy olyan olvasata is, hogy lám-lám a csúnya nyilasok 1944-ben még a szablya viselését is megszüntették. A szablyás huszárságnak, mint támadó fegyvernemnek, már sokkal korábban vége volt (lásd gorodoki huszárroham, illetve a huszárság későbbi elitgyalogságként történő alkalmazása; előtte a japán-orosz háború lövészárokharcai).

Kiliç

Török szablya (11-12. század)

Sajnos a kép mellett levő angol szöveg szinte olvashatatlan, pedig kimondottan érdekes lenne többet megtudni erről a szép pengéről. Ennek ellenére kibogarászható a hossza 73,4 (?) cm, ebből vissza lehet számítani az egyéb méreteket. Jól látszik a fokél és egy izgalmas elem, a penge erősén megfigyelhető tunkou. (Ennek nem ismerem a magyar megfelelőjét.)

... Törökországban

Egy francia diplomata Törökországban

Egy svájci származású utazó, külügyi attasé törökországi élményeit örökítették meg levelei. [1] Számunkra ez azért lehet érdekes, mert igen részletesen ír az 1730 és 1739 közötti mindennapokról, pl. említi a különböző sportokat (birkózást), lovasjátékokat. Sajnos nyomát sem találjuk vívásnak, matraknak vagy egyéb kardos mókának.

"Lovasjátékok
(...) - A legérdekesebb gyakorlatuk a dzsirid, a dárdavetés. Kétszer is láttam, hogy edzették magukat ebben a játékban a Nagyúr icsoglánjai, vagyis apródjai a nagy Okmejdánon. A dzsirid vagy a dárda egy körülbelül három lábnyi hosszú és kéthüvelyknyi vastag puszpángbot vagy más, kemény és súlyos fából készült rúd. Ezt hajítják el, karjukat hátrafeszítve, hihetetlen nagy erővel és ügyességgel. Láttam olyant, aki negyven-ötven lépésnyire hajította. Hadd mondjam el, hogyan folyik ez a játékféle, amelyet ugyan inkább viadalnak kéne mondani. Az egyik játékos vad vágtában menekül, a másik a nyomában nyargal, és amikor eléggé közel kerül hozzá, ráhajítja a dzsiridjét. A menekülő hátra-hátrapillant, hogy lássa a dárdát, és hogy elkerülje, ha tudja. Ezért olykor teljesen hátrafekszik a lova farára, vagy odasimul a nyakához; néha egészen oldalt hajlik, úgyszólván lebújik a ló hasa alá; máskor meg elkapja röptében a dzsiridet. Akkor aztán az üldözőből lesz üldözött. Van, aki olyan ügyes, hogy sebes vágtában lehajlik, és a földről kapja fel a dárdát, a magam szemével láttam. Az bizonyos, hogy roppantul érdekes és szórakoztató játék ez, különösen, ha olyan ifjak gyakorlatát nézheti az ember, akik ügyesen hajítják s kerülik el a dzsiridet; vagy ha egyszerre többen harcolnak egymás ellen, és ilyen játékra jól idomított szép arab méneken lovagolnak. Én azonban, az igazat megvallva, sokkal jobban szórakoznék, ha nem kellene állandóan attól rettegni, hogy háton vagy fejen találja őket a dárda, amely bizony néha csúnya sebet ejt rajtuk."

Török szablyák említése:
"Ez utóbbiakból láttam például olyanokat, hogy több mint száz piasztert ért pusztán a pengéjük. Azt mondták, hogy Eszki-Sztambulból valók, vagyis hogy Ó-Konstantinápolyban gyártották őket, a törökök tudniillik Sztambulnak hívják a városukat. Alig hinném, hogy szebb, jobb és díszesebben dömöckölt pengéket valaha is látott valaki. Én láttam olyant, amellyel egyetlen suhintásra kettészeltek egy csaknem kisujjnyi vastagságú vasat. Minden török vágyainak netovábbja egy ilyen szablya." [2]
___________________

1. César de Saussure (1705-1783): A Török Birodalom mindennapi élete, 1730-1739
(Részletek egy 18. századi svájci nemes leveleiből)

Antal László fordítása; válogatta, szerkesztette: Steinert Ágota
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

2. Összehasonlításként - egy rabszolganő ára kezdődött 100 piaszternél - "Száz és öt-hatszáz piaszter között mozog az áruk, aszerint, hogy a tökélynek mily fokán állanak, s hogy éppen bőség avagy hiány van-e az effajta áruban."

Karosi szablyák (2.)

"Szablya (Karos-Eperjesszög II. temető 52. sír) [1]

 A markolat körte alakú poncolt és aranyozott hátterű két félből összeillesztett palmettamintás, két félből összeillesztett markolatgomb díszíti. A gombos végű, ívelt, középen gúlával ékesített bronz ellenzőhöz ötszög alakú poncolt és aranyozott hátterű palmettás markolatgyűrű támaszkodik. A félből összeállított markolatgyűrűnek csak az előlapja díszített, hátlapja egyszerű ezüstlemez. A markolatgomb és a markolatgyűrű között az él felé hajló oldalon ívelt, karélyos szélű, aranyozott hátterű palmettamintás ezüstlemezt szerel­tek, melyet szélein ezüst szegekkel rögzítettek. A hüvely torkolatverete az előzőekhez hasonlóan poncolt, aranyozott hátterű, palmettás ezüstlemez csakúgy, mint a hozzászegecselt, félkör alakú függesztő. Hasonló ki­képzésű volt az alsó - csak töredékesen megmaradt - függesztő, és a hozzá kapcsolódó lemezpánt. A hüvely alsó harmadát díszítetlen ezüstlemez borította, mely fölé az indításnál még egy ezüst poncolt hátterű palmettás pántot szegecseltek. A szablya alsó függesztőszíjának hosszát egy ezüst, mindkét végén palmetta-csokorral dí­szített ezüst, kettős csattal lehetett szabályozni, végét pikkelymintás kis szíjvégen zárták le, s három, szintén aranyozott bronz, kerek rozettas verettél is díszítették, A felső rövidebb szíjat egy ugyanilyen rozetta, öt darab aranyozott ezüst szív alakú kis veret és egy pikkelymintás kis szíjvég díszítette. A szerelékek és a veretek ko­pottak, javítottak.

Miskolc, Herman Ottó Múzeum; ltsz.: 94. 46.4-5.; Vas, aranyozott ezüst, bronz.
Szablya hossza: 87 cm.
A kettős csatt: 3,4x1,7 cm. A rozetták átmérője: 1,2 cm. Szív alakú veretek: 1,1x1,1 cm.
Kis szíjvégek: 3,15x1,2 cm."

"Szablya (Karos-Eperjesszög II. temető 11. sír) [2]

 Pengéje enyhén ívelt, alul 17,5 cm hosszan fokéllel ellátott. Csónak alakú keresztvasának mindkét vége a penge felé hajlik és gömbben végződik. A keresztvas közepén gúla alakú kiemelkedés látható. Markolata az él felé hajlik, a markolatnyúlványhoz hozzározsdásodott a fa markolatlemez egy része, melyet hajdan bőrrel vontak be. A markolat elülső oldalán, a keresztvashoz közel egy öntött ezüst, karélyos veret látható, melynek közepéből hurkos fejű vas szegecs nyúlt ki, ez tartotta a csuklószíjat. A markolat él felé hajló oldalának közepén öntött ezüst gúla alakú, palmettamintás ujjtámasz látható. A markolatvéget ovális átmetszetű, ráhajlított ezüstlemezzel díszítették, melynek mintája végtelenbe szőhető palmettaháló, háttere aranyozott és körponcokkal ékesített. A hosszú használat során ovális végződése letöredezett. A hüvelyből csak a félkör alakú, öntött bronz függesztő fülek maradtak meg, melyeken ezüstlemez-borítás nyomai láthatók. Az archaikus fegyver egyedülálló a korszak régiségei között, előképei a Kazár Kaganátus népeinek hagyatékában találhatók.

Miskolc, Herman Ottó Múzeum; ltsz.: 94.11.1.; Vas, öntött ezüst, poncolt ezüst.
H.: 90,1 cm, keresztvas h.: 9,8 cm.
Irodalom: Révész 1989. 43.; Révész 1991. 87-97." II/11. szablya (fekete-fehér kép)

"A laza, homokos talaj szerencsésen megőrizte a fent említett ötvöstárgyakat és viszonylag jó állapotban, jó állaggal kerültek a laboratóriumba. A földes, néhol meszes rárakódás eltávolítása után előkerült a fémfelszín zöldes (rézszulfátos) megjelenéssel. A tisztítást Na-hexametafoszfát 10%-os oldatával folytattam. Ekkor néhány helyen előbukkant az ezüst felszín is. A rézsók az ezüst ötvözetéből váltak ki, és lerakódtak a felszínen. Ez adta a tárgy zöldes bronzos megjelenését. A tisztítást a továbbiakban komplexonnal folytattam. A kezelés során a rézsók eltávolítását követően az alapfém megjelenése vált megfigyelhetővé. Először az aranyozott fémfelszín jött elő, majd a kezelés többszöri megismétlésével lassan megtisztult a tárgy egész felülete. - A kémiai tisztítást közben egy-egy mechanikai lepucolás is követte, puha szőrű kefével, ecsettel. Az aranyozás jó minőségű tűziaranyozás volt. Felülete viszonylag pórusmentes, és így a korrózió nem hatolt alá, illetve a tisztítás során nem vált le. Az ezüst véreteket a továbbiakban Argentol 10% oldatával kezeltem, majd kö­zömbösítettem, végül többször váltott desztillált vizes öblítés után megszárítottam. Szárítás után a fémeket PVA 5%-os oldatával védtem le."

Kováts Tibor: A karosi honfoglalás kori temetők fémanyagánal restaurálása

http://epa.oszk.hu/02000/02030/00028/pdf/HOM_Evkonyv_33-34_693-700.pdf

Ui.:
 "E cikk megjelenését az inspirálta, hogy a millenniumi kiállítás részeként a karosi leletek ismét a nagyközönség elé kerülnek. A közel tíz évvel ezelőtt végzett restaurálásról szakmai körökben már beszámoltam, de a tudományos feldolgozás és publikáció befejezése és megjelenése előtt nem kívántam leközölni.

A bodrogközi Karos község Eperjesszög nevű dűlőjében 1986-1990-ig ásatásokat végzett Révész László régész. A magyar honfoglalás kor régészeti emlékeinek kutatásában kiemelkedő szerepet játszik a Felső-Tisza-vidék leletanyaga. E terület temetői kitűnnek gazdagságukkal, a fegyverek és méltóságjelvények nagy számával és sajátos szerkezetükkel. (...) A szablyák közül a két legszebb darabot a palmettás, poncolt aranyozott ezüstszerelékkel ellátott fegyverek tisztítását és konzerválását ismertetem. E szablyák a bécsi szablya közeli rokonainak tekinthetők."
______________________

Mindkét szablya a Papszer utcai épületben látható (Elit alakulat állandó kiállítás).

1. A pengéről semmit sem lehet tudni, mivel a hüvely teljesen rározsdált az acél pengére. Csak a szép hüvelyvereteket lehet megcsodálni.

2. Szerencsére itt jól látszik az egész penge. A kiállított szablyák közül ez a kedvencem!

Őstéma

   „A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy magára valamit adó közösség (...) számon tartja múltjának eseményeit és kíváncsisággal fordul a velük kapcsolatos új ismeretek felé. Különösen egy olyan országban, mint a miénk, ahol az elmúlt évtizedekben nem különösebben ösztönöztek elmélyült önismeretre bennünket. Nyilván ebből a „lefojtottságból” és az „inga visszalendüléséből” is ered, hogy a magyar múlt e korszaka iránt ma tömeges érdeklődés mutatkozik, ezt sokán igyekeznek kielégíteni. Olyanok is, akik ehhez nem rendelkeznek megfelelő felkészültséggel, vagy ha igen, a tudományos fegyelmet és etikát félrehajítva fantasztikumokkal tömik a kevésbé tájékozott olvasó fejét. Sokuknak kedvenc foglalatossága, hogy a téma hivatásos kutatóit, kivált az MTA tudósait, érdektelenséggel, tudatos megtévesztéssel és a fényes magyar múlt eltagadásával vádolják. Egyre többször hallani olyan követeléseket, hogy a kormány állítson fel magyar őstörténet-kutató intézetet, amely végre „hitelesen mutatná be” eleink legkorábbi történetét.

   A valóságban a magyar tudományosság még a legnehezebb időkben is rengeteget tett a magyar őstörténet titkainak fellebbentéséért, és ma is szervezett formában folyik őstörténetkutatás az MTA-n belül. 2012 februárjában az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában létrehoztuk - hivatalos nevén - az „Őstörténeti  témacsoport”-ot, amely valójában egy őstörténeti intézet szerepét tölti be, és az ország legkiválóbb kutatót tömöríti.

   Ebben a közösségben született meg a gondolat, hogy a szigorúan vett tudományos kutatás és publikációk mellett (...) indítsunk el egy olyan könyvsorozatot, amelyben az egyes szakterületek (régészet, politikatörténet, nyelvészet stb.) legújabb eredményeit tennék közzé mindenki számára élvezhető formában, ahol a szöveg és a kép egymás mellett és egyenrangúan beszél arról, honnak jöttek, hol és hogyan éltek, mit viseltek és ettek, vagy hogyan harcoltak elődeink. (...)

   Tisztelt Olvasó! Olyan könyveket akarunk az Ön kezébe adni, amelyek a tényeket tiszteletben tartva és fantazmagóriák nélkül is épp elég izgalmasnak és különlegesnek láttatják az éppen feldolgozott témát. Arra kérjük, hogy ha jelen munkánk  elnyerte tetszését, keresse a következő kötetet is, és adja tovább a jó hírét” - írta 2014 szeptemberében Fodor Pál, az MTA BTK főigazgatója az első kötet bevezetőjében.

   Tisztelt Szerzők és Szerkesztők!
Elnyerte. Köszönöm a színvonalas munkát, pompás rajzokat és az igényesen elkészített térképeket. Továbbadtam a könyvek jó hírét. Várom a folytatást!

Egy lelkes olvasó.                  

A sorozat - Magyar őstörténet - eddig megjelent kötetei (Bp., Helikon):

• szerk.: Sudár Balázs - Petkes Zsolt: A honfoglalók viselete. MŐ 1. 2014.
• szerk.: Sudár Balázs: Magyarok a honfoglalás korában. MŐ 2. 2015.
• szerk.: Petkes Zsolt - Sudár Balázs: Honfoglalók fegyverben. MŐ 3. 2015.

Poliglott 2.

Látva, hogy mennyien nézték meg az előző bejegyzést, a szerkesztőség úgy döntött, hogy érdemes folytatni a téma további, bitrégészeti  kutatását. 

A wikipédiás szócikkből látható, hogy mekkora nyelvtehetség és kutató volt Podhorszky, amit 1858-ban levelezői tagsággal ismert el az MTA. 1876. március 13-án tartotta meg „A magyar képzők és ragok megfejtése sinai gyökszók által” című akadémiai székfoglalóját. Első olvasatra nem teljesen egyértelmű, hogy vajon a Sínai-félszigetnek mi köze lehet a magyar ragokhoz, de a látszólagos ellentmondás könnyen feloldható a korabeli helyírás segítségével: az akkori sinai = a mai kínai. Igen, a szorgalmas nyelvbúvárunk kapcsolatot vélt felfedezni a magyar és a kínai nyelv között (pl. hiep: fej, tu: út szóegyezésekkel próbálta bizonyítani a két nyelv rokonságát) [1] Erről írt is egy vaskos, 344 oldalas kötetet, ami Párizsban jelent meg 1877-ben [2]. Mellesleg egy hun–magyar őstörténetet is alkotott magának, de erről nem maradt fenn túl sok részlet, mivel korábbi felvetéseit többször gúny tárgyává tették.

Ezen a ponton érezheti az olvasó, hogy ideje lenne átklikkelni egy izgalmasabb oldalra, de javasolnám, hogy ne tegye, mert itt fejeződik be a hagiográfiás rész, és válik némileg bulvárossá a bitrégészet. Azt tudjuk, hogy Podhorszky a két Széchenyi fiú nevelője volt. Ismert, hogy 1842. november elsején köttetett a határozatlan időre szóló szerződés, amiben a nevelő igen tiszteséges - évenként 400 forintos - javadalmazás ellenében lett a gyermekek oktatója [3]. 

Idéznék Széchenyi 1857. november 6-án fiához írt leveléből: „Podhorszky volt a nevelőd. Nem vagyok teljesen jogosult ítéletet mondani róla, minthogy előbb őt magát kellene meghallgatnom, és főleg alaposabban kellene vizsgálódnom. Annyit azonban megállapíthatok anélkül, hogy igazságtalan lennék hozzá, hogy jellemében - lehet, hogy tudtán kívül - jócskán volt képmutatás. Nem olyan fából faragták, hogy öntudatosan és nemes büszkeséggel hívhatta volna ki a Napot, mondván: "Legfényesebb sugaraiddal világíts be mindent, amit valaha tettem és teszek, mert - bár gyenge és bűnös ember vagyok - nincs semmi, ami miatt pirulnom kellene, ami minden valamirevaló ember előtt megbélyegezne." Igen, Podhorszky alakoskodó volt, akit a sokszor emlegetett és igen kényelmes "élelmesség" vezérelt.

   Gyakran bántalmazott Téged, mert indulatos volt, és így haragján nem mindig tudott úrrá lenni; máskor viszont az egekig dicsért és magasztalt, és a legbensőbb ragaszkodást színlelte, mert elég "élelmes"(!) volt ahhoz, hogy gondoljon a jövőre is, amikor talán majd a peu pres 'moitié' [4] osztozhatik Veled az uradalmon.

   Mindezt nem sejtettem, azt legkevésbé, hogy Podhorszky ütlegel. Előttem mindig olyan kitűnő, tanult ábrázatot öltött és úgy tudott viselkedni, hogy föl sem mertem róla tételezni ilyen állati brutalitást. Anyádnak jobb szeme volt, gyakran meg is említette a dolgot; én azonban nem akartam igazán elhinni, Te pedig hallgattál; - amit nagyon megértek -, valahogy úgy, mint ahogy a közkatonának - bármennyire ígérgessék is bántatlanságát - nem jut eszébe soha, hogy káplárját, aki mindig a nyakán ül, bepanaszolja. - Elsősorban ezzel magyarázható, hogy nem nyílt, hanem zárkózott emberré lettél.” [5]

   No comment.

_____________________________________

1. Tudománytalan nyelvrokonítási kísérletek 

„De a délibábos nyelvészet még ekkor sem adta meg magát, tovább járt a maga útján, még az Akadémián belül is. Podhorszky Lajos 18 évvel levelező taggá történt megválasztása után megtartott szókfoglaló értekezésében a magyar nyelv kínai eredetét próbálta igazolni.” (Ligeti Lajos: Az Akadémia könyvtára és az orientalisztia)

2.  Ludwig Podhorszky: Etymologisches Wörterbuch der magyarischen Sprache : genetisch aus chinesischen Wurzeln und Stämmen erklärt. Paris, Verlag von Maisonneuve, 1877 (344 p. 8° (25 cm)) Móricz Zsigmond hagyatékában is található ebből egy példány.

3. A Nemzeti Vívóintézet 1837. évi zárszámadása szerint az intézmény első vívómestere - fővívómesternek is lehetne mondani - 350 forint évi fizetést kapott, ennek fejében hetente háromszor volt vívóóra (télen 14-17-ig, nyáron 6-9-ig). A megalakult, de az osztrákok által 1849-ben pár napi működés után bezáratott Hadi Főtanoda vívómesterének fizetése 400 forint volt, a tanárok 800 forintot kaptak. Podhorszky viszont teljes ellátás - szállás, étkezés, mosás stb. - mellett vállalt állást a grófnál.

4. Kb. fele-fele arányban.

5. Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához (MEK)

Poliglott vívómester

Megtanult latinul, görögül, héberül, angolul, franciául; a szanszkrit, az ó-skót és a skandináv nyelvekkel is foglalkozott; tanulmányozta a finnugor népek nyelveit; 1849-ben Törökországba menekült, ahol törökül tanult; később kínaiul, és megismerte a japán, a koreai és a mandzsu nyelveket is. Ez így bőven elég, hogy poliglottnak nevezhessük.

Podhorszky Lajosnak (1815-1891) hívták. Egy vívóiskola FB oldalán láttam meg a fényképét (az eredeti itt látható). A vívómesteri tevékenységéről nem sokat tudunk - 1840–1841-ben Pesten vívómesterként dolgozott. 1841-ben az akkori híres vívómesterrel, Chapponnal történt versenyvívásnál [1] a jelen lévő Széchenyi István Béla és Ödön fiaihoz hat évre felfogadta nevelőnek (a szerződés részleteit is ismerjük [2]). Vívómesteri képesítéséről semmit sem tudunk (konkrétan kik írták alá vívómesteri oklevelét, ha volt ilyene), meg azt sem, hogy kitől tanulta a vívás tudományát.

Ui.:

Korábban Széchenyi István naplójában - sajnos - nem találtam semmillyen adatok Podhorszkyval vagy a Chapponnal folytatott mérkőzésével kapcsolatban. Annak ellenére, hogy nevelőnek szerződtette, nem tartotta annyira fontosnak, hogy írjon róla a naplójában. Milyen kár!

__________________________

1. Abból a korból nem sok versenyről tudunk, ez valami vívásbemutató lehetett vagy netalán egy kihívás jellegű megmérettetés.

2. „Az időben utolsó, 1842-ben kötött szerződés gr. Széchenyi István és Podhorszky Lajos megállapodása, Széchenyi idősebb fiának, Bélának a neveltetéséről. Ez az írás az előzőektől eltérően nem határozta meg a szerződés időtartamát, csupán a nevelő javadalmazására tért ki részletesen. A gróf arra kötelezte magát, hogy Podhorszkynak „Lesz a házban szabad lakása, fűtése, mosása, világítása, élelme és szolgálata. Fizetése évenként 400 (négyszáz) forint.” A szerződés a továbbiakban a megbízás megszakadása esetére időarányosan lebontott díjazást ismerteti, illetve a nevelő feladatkörét feltételesen bővíti – ugyanekkora javadalmazás fejében, de egy nevelő-segéd alkalmazása mellett – a gróf kisebbik fia, Ödön nevelésével. Végezetül a kölcsönös hat hónapi felmondási időben állapodnak meg.”

Széchenyi „1845. dec. 2-án a következő levelet intézi Lunkányihoz: „Barátom, Ödön fiamat nemsokára ki kell vennem az asszonyok kezébül. Podhorszkival (sic!) némileg és legközelebbi napokra kibékültem. Gondolatom most ez: egy Instructort venni fel, ki Podhorszky segédje volna és ekkép némileg alatta állna. – E szerint mind a két fiamnak tulajdonkép csak egy nevelője volna, és pedig Podhorszky személyében. Már most az a kérdés, hol találhatnék ily Instructort?”

Virág Irén: A magyar főrangúak nevelői a 19. század kezdetén

Kardtánc

László Gyulánál olvashatjuk: „Van egy érdekes emlékünk, amelyik az Urál hegység vidékéről való, olyan helyről, amelynek közelében őseink élhettek: egy perzsa ezüsttál. Ebbe karcoltak bele két karddal táncoló emberalakokat. A perzsa ezüsttálak leggazdagabb lelőhelye nem Perzsia, hanem éppen az Urál két oldala. (...) A férfialakok rajza a végletekig egyszerű, és feltűnő, hogy a középen levő férfi majdnem kétszer akkora, mint a környezetében táncolók. A művészetekben kezdetben a lelki nagyságot, a tekintélyt valóban nagysággal fejezték ki. (...)” [1]

Kardtánc karcolata egy permi ezüsttálon [2]

 

Egy másik részben a régész középkori forrásokat említ, amelyekból kiderül, hogy „a férfiak fegyvertáncaikat karddal kezükben ropják Jártasak voltak ezekben a kardtáncokban az iskola diákjai is. 1500-ban egy alkalommal a budai iskolás diákok mutattak be egy ilyen kardtáncot a király öccsének, Zsigmond hercegnek... Eljárta ezt a fegyvertáncot a fital Mátyás király is. Száz évvel később az ifjú Balassi Bálint fergeteges juhásztánca képesztette el az udvart.” [2] Természetesen azt nem lehet tudni, hogy „középkorunk táncaiban mennyi az ősi soron való örökség, de a leírások szinte ráillenek a permi tál kardtáncosaira.”

Egy másik érdekesség a könyvből: „A kétélű kard hatásosabb fegyver ugyan a szablyánál, de nem is a szablya győzött harcainkban, hanem az előzőleg már szétzilált, harci kedvében megtört harcosokon lett úrrá seregünk. Egyébként egy jó szablya átvágta a gyűrűs páncélt is.” [3] Hmm?! Szívesen megnéznék egy ilyen tesztet.

Az ezüsttál
A tálat, ami tulajdonképpen nem is tál, hanem egy  26,5 cm átmérőjű, 6,5 cm magas ívóedény, aminek hiányzik a nyele (az egyik képen jól látszik a nyelet rögzítő négy szegecs helye) 1866-ban találták a Kockij Gorodok melletti lelőhelyen, Nyugat-Szibériában. Jelenleg az Ermitázsban van. A edény belső felülete sima, ebbe van belekorcolva a kardtáncos jelenet. A Felső-Kámamellék vidékén és Nyugat-Szibériában a IX-X. sz. több olyan ezüsttál vagy egyéb tárgy került elő, amelyen sámánok (?), harcosok (?) szent tánca látható. (A szablyák a IX. sz. körül jelentek meg a Felső-Kámamellék területén.) Urálon túli területen az ugor népesség vadászmágiájához kapcsolják a tudósok ezeket az ábrázolásokat  (rodanoszki kultúra).

Maga a tál nászajándékként készülhetett kazár területen a VIII. sz. második fele - IX. sz. közötti időszakban, a vőlegény próbait ábrázolja, a mennyasszonnyal folytatott archaikus és rituális küzdelem egyes stációit.

_________________________
1.  László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. Bp., 1982, A kardtánc fejezet, 78. o.

2. Itt Zolnay Lászlót idézi László Gyula. Még keresem az idézet pontos forrását.

3. László Gyula: 50 rajz a honfoglalókról. Bp., 1982, Közelharc fejezet, 30. o.

Hun szablya?

Folytatva a szablyával kapcsolatos tévhitek ismertetését, most a hun "szablya" kerül a proszektúra asztalára, ahol kénytelen lesz szembesülni Ockham mester bonckésével. Míg a "lósebző" fokél elmélete a XX. század 30-as éveiben keletkezett, addig a hun "szablya" legalább 40 évvel korábban jelenik meg a patinás Pallas nagy lexikona [1] egyik szócikkében. Innen vette át a wiki és egyes szablyavívó oldalak.

"Szablya
egyélü s kisebb-nagyobb mértékben görbe kard, melynek külső széles van kiélesítve s ez különbözteti meg azoktól a sarlómódra belső felükön kiélesített görbe kardoktól, melyek az európai árjáknál a régi dákoktól kezdve egész a Sz. elterjedéséig voltak használatban. A Sz. elnevezés már a népvándorlás korában meghonosodott a szlávoknál s az őket környező népeknél (...)

A Sz. Magyarország területén legelőbb a népvándorlás korában tünik föl s két változatban fordul elő, egyik a szarmata-hunn, másik az avar Sz. A penge mindegyiknél keskeny, nem valami hosszu, görbülése is csekély, sőt a csúnyi Sz. egyenes, a markolat szintén egyenes mindkét változatnál, csupán a keresztvas alkotásában van köztük eltérés, mely a szarmata-hunn Sz.-nál egyenes, hosszu, négy oldalu pálcát képez s közepe felé jól megnyult végekkel ellátott romboid idomba megy át, míg az egykoru német forrásokban «gladius Huniscus»-nak nevezett avar Sz. keresztvasa rövid és széles lemezből áll, mely tojásdad csúcsban végződik és középrésze szabályos rombust alkot s erre néha préselt díszítésü négyszögü aranyozott ezüst lemezkét erősítettek.

Mindegyiktől különbözik a honfoglaláskori magyar Sz., melyből ez idő szerint Magyarország területéről hat példány ismeretes, u. m.: a nemes-ócsai, székesfehérvári, tarcali, bezdédi, egyik szolyvai (a másik avar jellegü) s a gombási."

22/1. és 22/2. kard a Bóna könyv 66. oldalán

Ezzel szemben Bóna [2] könyvébe az összes hun kard egyenes és kétélű, tehát nem szablya. "...A kardot sokáig nem tekintették a hunok jellemző fegyverének, holott az Altajtól (...) kezdve a délorosz és ukrán steppéken át Közép-Európáig éppenséggel a hosszú, viszonylag keskeny pengéjű, kétélű, gyakran erős keresztvassal is felszerelt kard volt a hun lovas másik főfegyvere az íj és nyíl mellett." [Bóna, 165] A szerző megemlíti, hogy "...a nem ritkán 100-110-120 cm hosszú, az antik világban ismeretlen méretű kardjaik Altal és Tien-san vidéki sírjaikban tűnnek fel először..." [Bóna, 41]

Ha ez nem lenne elég, akkor megemlíthetjük Türk Attila véleményét: "Kelet-Európában a 7. században még a 75-100 cm hosszúságú egyélű kardok jellemzőek, a szablya feltűnése egyértelműen a kazár korszakhoz köthető." [3]

 56. A bátaszéki hun áldozati lelet aranyveretes kardja.

Rekonstrukció [Bóna, 128]

Tehát hun vagy szarmata-hunn szablya egyszerűen nincs, soha nem is volt. Az egész azzal magyarázható, hogy az akkori szócikk még igen pontatlan régészeti eredmények alapján íródott.

___________

1. Az első önálló vállalkozású, nem fordításon alapuló magyar nagylexikon (1893-1900; 16 + 2 pótkötet).

2. Bóna István: A hunok és nagykirályaik. Bp., Corvina, 1993.

3. Petkes Zsolt - Sudár Balázs (szerk.): Honfoglalók fegyverben. 2015, 46. o.