Élmény

 A múlt szombaton egy különleges élményben volt részem. Megtartottuk azt a rendezvényt, amelyhez hasonló még nem volt Magyarországon az elmúlt 20 évben. A hazai HEMA kezdeti időszakától számítva – 2001-ben alakult meg az első magyar HEMA-szervezet, a SAGA, 2003-ban pedig a Kard Rendje – nem volt egy olyan országos összejövetel, ahol találkoztak volna a történelmi európai vívással foglalkozó különböző magyarországi egyesületek tagjai, meghallgatták volna egymás előadásait, képviselőik vívtak volna egy kellemeset, utána meg egy érdekes kötetlen beszélgetéssel zárták volna az elméleti és gyakorlati tapasztalatcserét. Egy ilyet sikerült összehozni!

A program

 A rendezvényre eljöttek a legnagyobb magyar HEMA-iskola, az Ars Ensis tagjai (3 fő), akik tartalmas előadásukkal és látványos hosszúkard bemutatójukkal járultak hozzá a találkozó sikeréhez. A jelenlévők – mind a vívók, mind pedig a laikusok – láthatóan élvezték a „fegyversimogató” részt is, amihez Regenyei Péter jeles vívó és ismert kardkészítő biztosította a különféle vívóeszközöket. Volt ott minden: polifoam kardok, műanyag szablyák, könnyű vívótőr, bolognai kard, féderek és hatalmas kétkezesek.

Két lelkes „fegyversimogató”

 A Hidasi Gergely vezetésével érkező Szablya Iskola tagjai (4 fő) nagyon aktívak voltak a szabadvívás programrészben. A biztonság érdekében csak GoNow eszközöket és műanyag szablyákat használtunk.

GoNow-móka

Szakértői kiértékelés [2]

 A helyi hagyományőrző egyesület – a Diósgyőri Aranysarkantyús Lovagrend – veteránjai és aktív tagjai (3+2 fő) jelenlétükkel, előadásukkal, élvezetes vívásukkal tették emlékezetessé ezt a napot. 

Grundvívás vs lovagi vívás

 Itt köszönném meg Honti Szabolcsnak a szervezéssel kapcsolatos fárasztó és gyakran agyzsibbasztó munkát, ami nélkül egy ilyen rendezvényt egyszerűen nem lehetett volna hasonló színvonalon megvalósítani.

  A helyi baranta csapat tagjai (2 fő) is eljöttek a találkozóra, meglehetősen sokat vívtak és láthatóan nem érezték rosszul magukat.

Ökölpajzs + kard vívóélmény

 Az előadásom során, a vívások alatt, majd az izgalmas beszélgetés közben is kimondottan flow élményem volt. Egyfajta kellemes „lebegés” jellemezte az egész napot! Élünk és valami különlegeset csinálunk. A későbbi pozitív visszajelzések csak tovább fokozták ezt az állapotot. Örülök, hogy belefogtunk és jól sikerült a múzeumi rendezvény. [3]

A következő generáció.

Az ő kezükben van a magyar HEMA jövője!

_____________________________________

1. A bejegyzésben szereplő képeket a Herman Ottó Múzeum fényképésze, valamint Zölde Krisztián készítették.
2. A Regenyei-féle könnyű párbajszablya (Duellist) alapos tanulmányozása.
3. Alig kaptunk komolyabb kritikát: a) kár, hogy nem rögzítettük az előadásokat, mert azokban olyan adatok jelentek meg, amelyek még tíz év múlva is hasznosak lehetnek; b) egyes laikusok számára túl „tudományosak” voltak az előadások, bár volt olyan is, amit emberközelinek éreztek. Más laikusoknak meg kimondottan tetszettek az előadások.

Symposium

 A múlt szombati múzeumi rendezvényen elhangzott rövid előadásom (22-24 perc; 1 előadó: 20 perc + 5-10 perc beszélgetés, kérdések volt a formátum).

 

Mit adhat a sportvívás a HEMA-vívásnak?

A szakemberek számára teljesen nyilvánvaló a válasz, csupán 1 példával (szablyavívás) illusztrálnám: Domján (1839)  – nagyon könnyű hasznosítani a XX. sz. kardvívás oktatási módszertanát. Tkp. hogyan tanítsuk a Domján-féle vívást. Az oktatás során a jól alkalmazható az alaposan kidolgozott, modern víváselméletet.

Mit tud adni a HEMA-vívás a sportvívásnak?

Itt már nem annyira egyértelmű válasz, hisz pl. a mai kardvívás jelentős mértékben eltávolodott a történelmi gyökereitől. Elég kézbe venni egy 350–365 g-os száraz sportkardot (a titánkosaras Szilágyi-kard még könnyebb).

 Mivel lesz kardsimogató: egy érdekes adatmorzsa, hogy 100+ évvel korábbi szabályok (1908, 1912) milyen tömegű vívóeszközöket engedélyeztek az olimpiai pástokon. (A londoni olimpián engedélyezett vívókardok tömege: 470–780 g, a következő olimpián (1912): 470–770 g.) A korabeli párbajszablyák tömege nagyon közel volt ezen tartományok felső határához. (Arlow-határ: 750 g) Adatok a múzeumi kardról: p+: vastag. 6,7 mm; széles: 17 mm; közepe: 4 mm; 14,5 mm; p0: 1,7–1,8 mm; 12 mm; p = 853 mm; ívmagasság.: 20–21 mm.

Kibővített narratíva

 Egy átlagos mai kardvívó talán az 1908-as olimpiai aranyérmekhez tudja kötni sportjának dicsőséges kezdetét, egy ~115 éves vívómúlt lebeghet lelki szemei előtte: olimpiai aranyak özöne, a kardhegemóniánk évtizedei stb. Vajon tud-e valamit a korábbi dolgokról (szablyavívás, párbajozás)? Esetleg még fel tudja idézni az ismert tételt, hogy Radaelli olasz vívómester megreformálta a XIX. sz. kardvívást és „a még mindig nehéz kardpengét egyenes, könnyű vasvesszővel cserélték fel, amivel már nemcsak vágni, hanem szúrni is lehetett.” [Kun, 1963] Talán ennyi. Gábor előadásából tudjuk, hogy a Walpurgis kódex (I.33) keletkezése valamikor 1270 és 1320 közé tehető. Ezzel ez a legkorábbi – megmaradt – európai vívókódexünk, így kontinensünk teljes vívómúltja rögtön akár egy 750 évet felőlelő, szövevényes történetté válik (narratíva). Ugyanakkor fontos tudni, az európai vívástörténet nem a szépen illusztrált vívókódexek megjelenésével kezdődik! 

 Csak 2-3 példával igazolnám: 1285-ben London városa rendeletben tiltja a vívóiskolák működését  (csak ezt lehet tiltani, ami a városatyák számára zavaró volt: kijárási tilalom után működő kocsmák, részegen mászkáló kardos emberek, meg a vívástanulásra alkalmas helyek) ; 1208-ben egy bizonyos Sir Jordan engedély kap arra, hogy vívás miatt naponta 2x  kijárjon a börtönből, felkészülve az istenítéletes bajvívásra. 1220-ból is lehetne ilyen példát hozni: Walter de Stewton, „could learn fencing (et discere eskirmire)” (Sydney Anglo).  Szóval, már a XIII. sz. elejétől számíthatjuk az európai vívóélet kezdetét: 820-830 év a korábbi 115 helyet!

 Egy ilyen kult. narratíva akkor lehet különösen értékes, ha 2 olyan vívó beszélget (keleti és európai). Fontos, hogy az európai vívó tisztában legyen a kontinens sok száz éves vívástörténetével és ne érezze azt, hogy a kendó valami élképesztő múlttal rendelkezik, miközben Európában még...

Hitelesebb vívástörténet

 Nézzük a magyar vívástörténeti forrásokat. Nincs belőlük túl sok, mivel a XIX-XX. sz. vívókönyvek szerzői – Sebetic (1886), Murz (1890), Chappon (1892-1911), Arlow (1902) – nem foglalkoztak a letűnt korok vívásával. A jelenlegi választék: GE László – A vívás és a vívómesterség rövid históriája (1928); A modern kardvívás c. főművének egy 60 oldalas fejezete (1944); Kun László – Vívástörténet (1963); Egyetemes és magyar vívástörténet (1969), végűl a Dávid Sándor-féle Arany évtizedek (1988), ami inkább egy kellemesen megírt, sztorizgató újságírói munka, mint egy átfogó vívástörténet.  Kiderült, mind Kun, mind pedig Dávid Sándor jelentős mértékben támaszkodtak GE korszakos művére, így nyugodt szívvel kimondható, hogy a GE-féle vívástörténet még mindig a legalaposabban megírt, leghasználhatóbb forrás ebben a témakörben. Persze nem mentes a hibáktól. 

 A BEAC vívómestere a XX. sz. 20-as éveiben kezdte el írni tanulmányát, így számos fontos forrásról nem is tudhatott: a Walpurgis-t csak 1950-ben vásárolta meg a leedsi Királyi Fegyvertár; a Döbringer-kódexet egészen 1985-ig nem is kutatták alaposabban stb. GE korában úgy tűnhetett, a szofisztikált vívás tényleg a XVI. sz. olasz vívókönyvek megjelenésével kezdődött. Különösen a viktoriánus szerzők voltak hajlamosak arra, hogy szinte kizárólag néhány itáliai szerző? Marozzo, Agrippa, Di Grassi ? műveire fordítsák minden figyelmüket. Leginkább Egerton Castle brit szerző felelős e tévhit széleskörű elterjedésért. A Schools and Masters of Fence (1885) c. művében vázolta fel azt a gyakran idézet elképzelést – az európai vívás leírható egy végtelenül leegyszerűsített fejlődési ívvel: „a középkor durva, iskolázatlan küzdelmeitől” a XIX. századi vívómesterek precíz gyakorlásáig. Sajnálatos módon ez a szemlélet GE egyébként alapos vívástörténetében is megjelenik. Természetesen a modern lehetőségeinket felhasználva könnyű beazonosítani és kijavítani ezeket a hibákat.

Lássunk néhány érdekesebb példát ezekből a hibákból:

Összevethetjük GE művét Kun László vívástörténeti könyveivel. Csak egy rövid ízelítő a Kun- könyv számos tévedéséből:

 Nem tudhatjuk, hogy a szerző látta-e azt vívókönyvet, amit Radaelli egyik tanítványa, Del Frate százados adott ki Firenzében 1868-ban, és amely részletesen megadja a korabeli katonai vívószablya paramétereit: teljes tömeg: 720 g. Jól látható, hogy a vívószablya pengéje nem volt egyenes, plusz kétszer nehezebb, mint egy átlagos modern sportkard.

 Ezzel az a gond, hogy a szerző nem veszi figyelembe a történelmi tényeket. Csak 110 évnyi következetes állami tiltás (!) után sikerült véglegesen megszüntetni ezeket a véres játékokat: gladiátorküzdelmeket tiltó vagy korlátozó császári rendeletek: 325–438, 6 db. A gladiátorvívás elsősorban nem valami történelmi szükségszerűség miatt tűnt el, hanem azért, mert közben az egész birodalomban államvallássá vált a kereszténység és az uralkodók törvényileg korlátozták ezt a fajta vívást.

 Ezek csak kiragadott példák, a részletesebb elemzést egy tanulmányban végeztem el. Címe: Észrevételek A vívás története c. tanulmányhoz (2023) Megtalálható a MEK-ben. Tartalomjegyzék. Kun 2 művével egy egész fejezet foglalkozik a tanulmányomban, közben nem is akartam az összes tévedésének utánajárni, mivel számomra Gerentsér vívástörténete volt a fontos. Egyértelmű, a sok hibát tartalmazó Kun-féle vívástörténet (1969) felett meglehetősen eljárt az idő. Ennek ellenére még mindig ott szerepel a TE tananyagának kötelező irodalmában. Ideje lenne írni egy sokkal jobb vívástörténet, amely felhasználná pl. a GE-féle változatot, hozzáadva a pontosabb jelenkori ismereteinket. Az ilyen vívástörténet megírása során érdemes emlékezni arra a vívómesterre, akit – némi túlzással – az első magyar HEMA-kutatónak nevezhetünk (párbajozott, oktatta, könyvtár, kardok gyűjtése, szenvedélyes érdeklődés a vívás története iránt). És a híres könyvtárára.

Összefoglalva

 A HEMA egy kibővített narratívát (800+ vs 110 év), egy hitelesebb vívástörténetet, meg egy különleges vívásélményt biztosíthat a sportvívás részére. Élmény: nehezebb vívóeszközök, nehezebb védőfelszerelés, fájdalmasabb vívás. A HEMA és a sportvívás hatékony együttműködése csak további eredményekkel gazdagíthatja az európai vívást.

________________________________________

Egy lelkes előadó

Gyakorlati tapasztalatcsere az előadás után

 – a műanyag szablyák kipróbálása

Elegancia –

vívórendszerek találkozása [5]

________________________________________

1. Senki nem köszönte meg Király (Németh) Sándornak a Domján-könyv feltöltését.
2. Statuta Civitavis London, 13 Edwardi I. AD 1285: Cobbett's Parliamentary Debattes, Vol. 22 (1812), 77-78. o. Plusz tiltások: None shall walk the Streets armed, after Curfew; Taverns shall not be open after Curfew.
3. Vagy még korábban: „the maintenance of fencing schools had been officially prohibited in the City from at least as early as 1189.” (Anglo, 2000)
4. A bejegyzésben szereplő fényképeket Honti Szabolcs és Zölde Krisztián (HOM) készítették.
5. Szablya Iskolája (Bp.) vs grundvívás.

Arany évtizedek (1988)

 Módszeresen nézegettem a régebbi, magyar nyelvű vívástörténeti műveket, így került (újra) a kezembe Dávid Sándor újságíró Arany évtizedek c. könyve. Számomra a legutolsó – És még néhány mondat címet viselő – fejezet volt az igazán izgalmas, idéznék is belőle.

„Ezt a könyvet, amelyet most, miután remélem végigolvasta, letenni szándékozik a Kedves Olvasó, már régen meg kellett volna írnia valakinek. Nem feltétlenül nekem, de úgy vélem, az a „kettős”, vagy „hármas”, amely évtizedekkel ezelőtt már többször nekikészülődött, azt hiszem elfogadható lett volna, Klell Kálmánnal, Ozoray-Schenker Zoltánnal és szerénységemmel, aki szívesen vettem volna még Zöld Ferenc dr., az MVSZ egykori titkárának a segítségét, akit az óceánon túlra vetett jó (vagy rossz) sorsa, és Szabó mester atyai támogatását is.

Kálmán bácsiék kezdték ugyanis ezt a történetet, meg is írták a maguk módján, de részben személyes viták, részben minőségi kifogások miatt az a kézirat nem kerülhetett nyomdába. Hogy álma nem valósulhatott meg, az Kálmán bácsit élete végéig bántotta, s megígérte, megsemmisíti a kézíratot mielőtt az örök pástokra távozik.

Nyilván így is tett. Ennek az általam annak idején ismert kéziratnak ugyanis (amelyet a kiadó kérésére nekem kellett volna átírnom), nem találtam többé nyomát, nincs a Sportmúzeumban őrzött hagyatékában sem, s így annak az egész életét kitöltő gyűjtőmunkának az eredményeiből, amelyet ő végzett, emiatt csak morzsákat is alig használhattam fel könyvem megírásához.

Ha akkor papírra kerül ez a történet, bizonyára alaposabb és szerteágazóbb képet tud adni a sportág múltjáról, hisz évtizedes kutatómunka és a benne élt emberek óriási tapasztalata ált volna a tollam mögött [...] Ez a lehetőség azonban egyszer s mindenkorra elveszett. Az egykori főszereplők nagy része meghalt s magával vitte emlékeit.” [151. o.]

„De egyszer végre a „történetet” kellett elmondani, az egészet, folyamatosan, elejétől a végéig, hogy fiataljaink számára kézzelfogható közelségbe kerüljön a dicső múlt, összefűzni a töredékeket, elmesélni, hogyan is jutottunk el idáig. Dr. Nedeczky György idézi egy tíz évvel ezelőtti Vívó Híradó-beli cikkében a régi mondást, itt van éppen előttem: „Aki nem ismeri és nem tiszteli a múlt értékeit, az nem érdemli meg a jelent -- és elveszti a jövőt!”

Hát erről van szó. [...] A vívás ugyanis „kis bázisú versenysport”, amelyet csak a hagyományai képesek összetartani.” [152. o.]

  Az egész könyv egy kellemesen sztorizgató, gördülékenyen megírt mű, amiben kimondottan könnyű felismerni a Gerensér-féle vívástörténeti tanulmányból átemelt  – mostanára már bőven elavult, néha egyértelmű hibás – részeket. (Sajnos még irodalomjegyzék sincs a könyv végén.) Lássunk erre pár példát:

• Capoferro (1640), aki „egyetlen személyhez köti a vívás feltalálását”, konkrétan Ninushoz, az asszírok királyához [4. o.];
• kínaiak, aki már i. e. „2722-ben már ismerték a nálunk ma ismert szinte valamennyi fegyvert” [5. o.];
• Amadeo Thierry „beszámolója” Attil hun király „lovagi tornájáról” [6. o.];
• egy nagyon ismerős toposz: „a lovagi vívás technikája meglehetősen elszegényedett. A páncélzat megjelenésével és súlyosbodásával nemigen volt mit „technikázni”. A „vívó” felek közül a támadó mondjuk emelhette a „csapásszámot”, hátha sikerül átvágnia, vagy behorpasztania a vértezetet még azelőtt, hogy a másik üti őt agyon. Vagy növelhették a vágások erejét, mégpedig úgy, hogy súlyosabb kardot használt. Azt viszont már nem bírta el egy kézzel, kettővel kellett megmarkolnia, azzal botrányosan lelassult az egész, szóval nem ment a dolog (mármint a vívás technikája szempontjából) sehogy sem. Különben is: a védekezést rábízták a páncélra, csak a támadás maradt a kardé, és ezzel a vívás két, mint hittük és hisszük szétválaszthatatlan eleme – lám mégis ketté vált.” [7. o.]

 Nem is folytatom a listázást, hiszen az érdeklődő a MEK-en megtalálhatja Gerentsér László vívástörténeti tanulmányát, elolvashatja azt, meg a hozzáfűzött észrevételeket, utána meg maga is könnyedén megtalálja ezeket az átemelt részeket.

 

 Összefoglalásként: Dávid Sándor műve egy olvasmányos könyv, de nem egy vívástörténeti tanulmány (erre egyértelműen utal a szerző az utolsó fejezetben).

_______________________

Pozsony (1909)

 Eredetileg ez a bejegyzés a nemzetközi nőnapon jelent volna meg, de aztán valahogy eltolódott a dolog, pl. az új könyv befejezése is némileg hátráltatott abban, hogy a bejegyzéssel foglalkozzak, de ez már egy másik történet.

 Tary Gizella első nagy sikeréről – az első magyar tőrvívóbajnokság (1909) megnyeréséről – eddig nem sok mindent tudtam, de aztán még tavaly, az ADT valamelyik nyílt napján gyűjtöttem pár cikket vele kapcsolatban. 

Tary Gizella a pozsonyi női tőrverseny győztese.

  A Nemzeti Sport cikke így írt erről: „A pozsonyi verseny volt az első, melyen külön szám és pedig szabályszerű tussverseny volt a hölgyek részére kiírva. Sokat lehetne vitatkozni afelett, hogy nőnek való sport-e a vívás. Egy bizonyos, hogy sok hölgy kedvvel űzi, különösen külföldön nagyon divatos és az is bizonyos, hogy egy-egy szép termetű, plasztikus mozgású tőrvívó hölgy esztétikai érzéki lát­ványosság.

 Néhány kísérlet után (Sztraka Norbert női csapata) Fodor Károlyé az érdem, hogy hazánkban a hölgyvívást felvirágoztatta. Tanítványai főrésze természetesen a Színművészeti Akadémiáról kerül ki, ahol kötelező tárgy a vívás, de nagy számmal akad vívóhölgy a társadalom más osztályaiból, sőt az arisztokráciából is. Nyomában jár Lovas Gyula mester, aki szintén szép ered­ményeket mutathat fel e téren, Santelli mester is mutatott be egyszer két arisztokrata hölgyet, kik ügyességükkel általános  csodálkozást keltettek. Vidéken Makay és Kónyái Kiss mesterek foglalkoznak főként hölgyekkel.

 Eddig azonban hölgyek csak akadémiákon szerepeltek, Po­zsonyban azonban tussra vívtak és az első vívóverseny babér, mely hölgy fejét ékesítette, Tary Gizella kisasszonynak jutott. Tary kisasszony szép termetű és megjelenésű, plasztikus moz­gású vívó, erélyesebb, mint bármely eddig szerepelt hölgyvívónk. Jól támad és arretál, védése kitűnő, még férfiversenyeken is való­színűleg szép szerepet játszana. Győzelmeit igen könnyen aratta s összes mérkőzéseiben csak egy tusst kapott. Első szereplését tekintve, meglepő volt a rutin és biztonság, amellyel a pódiumon mozgott, ezt részben valószínűleg a színpadnak köszönheti, hisz tudvalevőleg a Királyszinházban, Miskolcon, Szolnokon és Szatmárott, szóval mindenütt, ahol eddig fellépett, számottevő nagy és jól megérdemelt sikert aratott s előreláthatólag a jövőben is is úgy színpadon, mint a dobogón folytatni fogja diadalútját.” [2]

  A versenyt a Pozsonyi Vívó Egyesület rendezte és a vármegyeháza pompásan  feldíszített nagytermében folyt le, „óriási és igen előkelő közönség lelkes figyelme közepette. [...] Részletezve az egyeseket: győztes Tary Gizella (Fodor tanítvány), kitűnt nyugodt magatartása, szép pengevezetése, főleg több sikerült szép záró-szúrásával. Győzelmét főleg a többi versenyző fölötti nagy rutinjá­nak köszönhette. Második Kállay Antoinette és a harmadik Pálmay Alice, mindkettő Pozsonyból. Dacára annak, hogy csak öt hónapja, hogy Makay mester vezetése alatt tanulják a tőrvívást, oly szép eredményt mutattak, hogy vívásuk az est legszebb küzdelmei közé tartózik. Eboli Erzsébet és Stefánia Bécsből, gyönyörű pengevezetés és határozott parádokkal tűntek ki, mozgás közben mindig ideális szép formában voltak. E két nővér assaulja az est legszebbje volt. (Álnév. Igazi nevük Targler).

Kónyay Kyss Albertné és Kónyay Kyss Jolánka (Esztergomból) nagy igyekezettel dolgoztak.” [3]

Fodor Károly, Tary mestere [6]

 Lássuk az összes helyezést: „A Pozsonyi Vívó Egyesület háromnapos nemzetközi vívóversenyének tegnapi első napján dőlt el a hölgyek tőrversenye, amelyet Tary Gizella, Fodor Károly jeles tanítványa nyert meg. A fiatal művésznő a Király-Színháznak volt rövid ideig tagja, ahol a János vitéz boszorkány szerepében tűnt fel és legutóbb Szatmáron vendégszerepeit jelentős sikerrel. A verseny eredménye a következő:

1. Tary Gizella (Budapest).

2. Kállay Antoinette (Pozsony).

3. Pálmay Alice (Pozsony).

4. Kónyay Kiss Álbertné (Esztergom).

5. Kónyay Kiss Jolánka (Esztergom).

6. Eboli Erzsébet (Bécs).

7. Eboli Stefánia (Bécs).

 A győztes Bittó Dénes tiszteletdíját, arany plakettet, szalagon és díszoklevelet nyert, a helyezettek pedig ezüst­ plakettet és díszoklevelet kaptak.” [4] A versenyt február 12-14-én rendezték meg. A női versenyen is volt minősítés: „Hölgy-tőrversenyminősítés. 1. Tary Gizella u. h. 10.9. 2. Eboli Stefanie (álnév) u. h. 10.7 3. Eboli Erzsébet (álnév) u. h. 10.6. 4. Pálmay Alíce u. h. 9.3. 5. Kállay Toinette u. h. 9.1. 6. Kyss Jolánta u. h. 6.8. 7. Kyss Alberlné u. h. 5.7.” [5] Az utóbbi cikkből azt is megtudhattuk, hogy az „álnéven” versenyző bécsi hölgyek egy ottani vívómester lányai („Targler bécsi mester leányai”).

 A pozsonyi siker után Tary másfél évtizedig nem versenyzett, később Gerentsér Lászlótól is tanult. A fenti kép a Sportélet 1969. február elsejei számából való, amely részletesen foglalkozik a vívónő olimpiai szereplésével (Párizs, 1924).

_________________________________

1. Tuss = találat. Helyesen Sztrakay Norbert, aki érdekes módon a női tőrvívás ellen agitált és helyette a magyar szablyavívást javasolta. Arretál = feltartószúrás? (egy másik cikkben záró-szúrás) Parád = hárítás.
2. Nemzeti Sport, 1909. március 6., 29. o.
3. Pesti Hírlap, 1909. február 14., 18. o.
4. Az Újság, 1909. február 14.
5. Nemzeti Sport, 1909. február 20., 17-18. o.
6. A fénykép a Magyar Szalon 22. kötetében jelent meg 1895-ben.

Hungarian Warfare

 Three days ago a fascinating short documentary – In the saddle, on horseback - The art of war of the conquest-era Magyars – was released on YT.

 „The movie takes the viewer back to the 10th century, familiarizing him/her with the art of war practiced during the Hungarian conquest of the Carpathian Basin. The journey starts with the making of the weapons themselves, guides the viewer through their methods of use and ends with the analysis of the campaigns following the conquest. Thus, it discusses problematic aspects related to warfighting as practiced during the era.” 

 This documentary is the result of the long and fruitful scientific cooperation between archaeologists, historians and several groups of Hungarian reenactors (experimental archaeologists).  

A Hungarian light cavalryman

Heavy cavalry in the 10th century

150 years

 One hundred and fifty years ago, on January 26 László Gerentsér, one of the most famous and influential Hungarian fencing masters of the 20th century was born in Szeged (Hungary). Among his peers were Italo Santelli (1866–1945) and László Borsody (1878–1939).

 His teaching carrier spanned a little bit more than four decades, from 1900 till 1941. He started as an assistant fencing master in Kolozsvár, and from 1907 till his death taught fencing – mainly sabre and foil – in Budapest.

In 1910

 In his book [1] Richard Cohen wrote about Gerentsér: „Santelli transformed Hungarian sabre, producing a stream of world and Olympic champions and first-class masters. Yet he was not alone. Two home-bred masters formed with him a famous triptych of Hungarian coaches: „The Officer”, László Borsody (who looked down on Santelli, only a sergeant), and „The Professor”, László Gerencsér.” (pp. 397–399)

His portrait in the salle, 

where he taught between 1930 and 1941

Salle & Fencing Museum [2]

 This salle is the oldest salle d'armes in Hungary, founded in 1930 and has remained largely intact since its creation. [3] One small room of the club is dedicated to the history of fencing and contains many artifacts from Árpád Németh's fencing collection. 

__________________________________________

1. By the Sword: A History of Gladiators, Musketeers, Samurai, Swashbucklers, and Olympic champions (2002)
2. A mock duel in the Fencing Museum.
3. OSC Vívóterem és Vívómúzeum, 1052 Bp. Semmelweis u. 2. I. emelet

Aranybulla

 A mostanában vetített Aranybulla c. sorozat 1. részében több vívójelenetet is láthatott a néző. Maga a sorozat kapott hideget-meleget, ehhez nincs is mit hozzátenni. Ebben a bejegyzésben csupán két vívójelenettel szeretnék foglalkozni.

A hercegi vívóedzés [9:21]

 Valamikor 1196 előtt járunk. Egy egykezes egyenes lovagi kardot látunk a felvételen. A lejátszás megállításával magunk is meggyőződhetünk a markolat hosszáról. [1] Az ifjú herceg kesztyűben vív -- a rendező kap egy piros pontot. Laza, kellőképpen látványos kardpörgetés, utána meg egy hatalmas vágás -- izomból --, miközben András mindkét kezével ráfog a kard meglehetősen rövid markolatára. Most ez miért is van? Egy egykezes kardnál? (Véleményem szerint ez egyértelműen egy fekete pont.) A vívók rétegelt fegyverkabátot (gambesont) viselnek, amiért egy újabb piros pont jár a filmeseknek. Egy pillanatra látjuk a herceg ellenfelét is, ő sisakot visel, hisz valószínűleg a támadható ellenfél (mozgó „vágóbábu”) szerepét tölti be. Védekező állása szintén kétkezes. András rendesen csapkodja a védekező „vágóbábu” kardját, ebből azonban túl sokat nem látunk, mert közben a kamera inkább a közeledő király (III. Béla) érkezését mutatja.

 Vagy három nagyobb vágás után a herceg bal vállával fellöki az edzőpartnert, aki a hátára esik, András fölé lép, lefelé tartva a majdnem függőleges pengét, mindkét kezével jól megmarkolja a kardot, magasan a feje fölé emeli és... Ekkor hangzik el a király dörgedelem: „András!!!” és a herceg megállítja lendülő kardját. Ez most mi lett volna, ha nem parancsol rá az apja? -- kérdezheti az érdeklődő szemlélő, de még inkább a tapasztaltabb (hagyományőrző) vívó. A herceg rendszeresen leszúrja a földön fekvő edzőpartnereit és jöhet a következő?! Komolyan? Az egész nem volt valami elegáns rendezői (?) megoldás.

 Pár költői kérdés: Miért van szénával (szalmával?) felszórva a zöld fű? Csupán a látvány kedvéért?! Miért is lángol valami egy tálban, miközben látjuk a király elhaladását? Netalán csak jól mutat? Vívás után ott melegedtek a vívók? 

 Most nézzük a mellékszereplők háttérvívását: általában egykezes kardfogást látunk, mindketten sisakban, szebb vívóállásban, bal kéz védekező helyzetben. Ez 9:27-nél látszik a legjobban. Szóval, a többi vívópárnál inkább egykezes kardhasználatot látunk. Lehet, hogy a rendező ezzel akarta kifejezni András indulatosabb természetét: a többiekhez képest ő két kézre fogja az egyébként egykezes kardját és sokkal agresszívabban támad, a vívópartnere meg kénytelen hasonlóképpen reagálni. További érdekesség: egyszer-kétszer látunk mókásan vívó apródokat.

Gertrúd vs András

 Ennek van némi előzménye: Andrásról már kiderült, hogy szeret vívni, így be kellett mutatni, hogy a jövendőbelije is kompetens vívó. Azt láthatjuk 16:44-től. Egyébként egy kellemes „vívótermet” mutat a kamera, 4 oszloppal kijelölt küzdőteret, amihez egy picit közel áll a két néző. Az elején még nem lehet tudni, hogy ki a sisakos vívó, aki két kézzel fogja a kardot. 

 Természetesen nem maradhat el a szokásos, ám vívástechnikailag erősen kérdőjeles filmes pörgés [16:50], [16:54], [17:02]. Imádnivaló a csuklyás ellenfél jól látható vicsorgása: [16:51], [17:07], akinek állandóan ide-oda csúszkál -- a nem megfelelő méretű -- lánccsuklyája. Végül a küzdelmet egy jól kivitelezett vállütés zárja le, amitől a csuklyás elterül a földön.

Vicces látvány a folyton csúszkáló csuklya

  A vívó leveszi sisakját és hoppá... kiderül, ő a szépséges Gertrúd, a kardforgató amazon!

 Akinek végre kesztyű is jutott a víváshoz [17:25]. Kimondottan jó a hercegkisasszony fegyverkabátja, meg a szép haja. Itt újra látszik az egykezes kard markolatának hossza [17:36]. Egy másik ilyen pillanat [17:48].

A markolat

- Elő azzal a karddal! -- mondja kihívóan Gertrúd a vendégnek. Válaszként András lazán vállára helyezi kardja pengéjét, egy-két pillanatig nagyon nézik egymás, aztán hirtelen elkezdődik a küzdelem. Mindezt felülről látjuk [18:07], a magyar herceg elég fura vívóállásban küzd: jobb kezében a kard, bal lába elől, de nincs pajzsa. Érdekes, hogy Gertrúd most már nem tartja fontosnak a sisakot, egy idegen vívóval szemben!

 András kimondottan nagy erővel, meglehetősen udvariatlanul támad egy lányt, közben pedig láthatunk egy kihagyhatatlan forgást [18:09].

________________________________________

1. Újra jól látszik, hogy a kard markolatán alig van hely két kéz számára [9:48].
   Balkezes vívó [9:54].

Gerevich 75

 75 éve halt meg id. Gerevich Aladár miskolci vívómester, a többszörös olimpiai bajnok Gerevich Aladár édesapja és első oktatója. Egész pontosan 1947. július 4-én hunyt el, 2021-ben egy róla szóló előadás után született meg az ötlet, hogy halálának 75. évfordulóján egy kiállítással emlékezzünk meg Gerevich mesterről. Sajnos ebből a kiállításból egyelőre nem lett semmi...

Sírja [1]

 Október végén páran úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a sírjához, gyújtunk mécsest és felidézzük a vele kapcsolatos történeteket. Eredetileg a Diósgyőri Vívó Egyesület (DVE) vezetőedzője is jelen lett volna ezen a rövid megemlékezésen, de egy műtét miatt ez sajnos meghiúsult. Végül a Diósgyőri Aranysarkantyús Lovagrend meg a miskolci grundvívók egy-egy képviselője tisztelgett a neves vívómester sírjánál.

RIP maestro Gerevich

 A miskolci vívómester életéről, munkásságáról és újságírói (!) tevékenységéről a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható egy rövid tanulmány, Az ismeretlen Gerevich (2021).

 

 Két évvel később – 2024. október 31-én – egy kellemes napsütéses csütörtökön Patócs Bélával (DVE) is elmentünk Gerevich sírjához. Jó volt sétálni a temetőben, felidézni a régi történeteket, megismerni a régmúlt egy-egy újabb szeletkéjét, pl. azt, hogy ebben a sírkertben volt eltemetve Hollós Endre ismert miskolci vívómester, akinek a sírját 15 éven keresztül a DVE vezetőedzője gondozta, egészen annak felszámolásáig.

2024

_____________________________________

1. Id. Gerevich Aladár szerény, ám gondozott sírja Miskolcon, a Mindszenti katolikus temetőben található (14. parcella, 8. sor, 2. sír).

Gerentsér (1934)

 Gerentsér László szinte összes könyvét már láttam, elolvastam: Atlétika (1911), A vívás és a vívómesterség rövid históriája (1928), Az épéevívás (1930), A modern kardvívás (1944). Számos egyéb tanulmányáról, érdekes cikkéről nem is szólva. Jean-Louis a modern francia vívóiskola megalapítójának élete és iskolája (1934) című rövid könyvecskéje volt az utolsó, amit még szerettem volna megnézni, habár maga a téma -- tőrvívás -- nem vonzott különösebben. Most ezt is elolvastam.

  Ez a tanulmány Arsène Vigeant francia vívómester Un maître d'armes sous la Restauration: petit essai historique (1883) c. történelmi esszéjének a fordítása, amihez Gerentsér előszót és epilógust írt. Ezek a szövegrészek különösen értékesek az utókor számára, hiszen betekintést engednek a kiváló magyar oktató gondolatvilágába. 

 Itt az 1934-ben, csupán 400 számozott példányban kiadott könyvecske teljes szövegét (56 oldal) tanulmányozhatja az olvasó.

Summary:

 The complete text of Gerentsér's translation of a short historical essay by Vigeant on the life of Jean-Louis is now available for all fencing enthusiasts who want to know more about the life of this famous French fencing master. This Hungarian booklet contains also a foreword and an epilogue written by maître Gerentsér.

Finis

 88 évnyi „könyvtárfogság” utána Gerentsér mester fordítása végre kiszabadult és most már mindenki számára könnyen hozzáférhető.