Gerentsér unokái

 Lassan 2 éve, hogy két hölgy bement az OSC vívóterembe és elmondták, hogy ők Gerentsér László vívómester unokái. Nagyjából ennyit lehet tudni az esetről, ami 2022. január 14-én történt, pontosabban ekkor került fel a FB-oldalra az alábbi fénykép.

Gerentsér László unokái és Boros Péter a Vívómúzeumban, 

Gerentsér László festménye előtt

 Nem tudjuk, hogy pontosan mit akartak, bizonyára bemutatkoztak, de senki nem írta fel a nevüket, a telefonszámukat vagy más elérhetőségüket. Ez kimondottan szomorú! Hiszen így szinte lehetetlen feladat megtalálni őket egy Bp. méretű nagyvárosban, főleg, ha ráadásul valamelyik agglomerációs településén élnek.

  Annyit tudunk biztosan, hogy Gerentsérnek legalább három gyereke volt: az első házasságából Anna (1903?) és Géza (~1905), valamint a harmadik házasságából született Irma (1919). Irma lányáról tudunk a legtöbbet, ő 72 éves korában, 1992. január 26-án hunyt el és valamikor februárban volt az urnás temetése a Farkasréti temetőben, méghozzá az apja sírjába temették. Ezt a temetőgondnokságon lehetett megtudni, az ő nyilvántartásukban Benesoczkiné dr. Gerentsér Irma néven szerepel az elhunyt, a gyászjelentésben meg dr. Benesoczkyné Gerentsér Irma változat szerepel. Továbbá a szövegből kiderül, hogy gyerekei és unokái gyászolják Irma nénit.

  Talán valami trükkös módszerrel mégis sikerül megtalálni őket.

Egy fénykép margójára

 Ez a történet azzal kezdődött, hogy egy kedves külhoni vívóismerősöm megemlítette Hollós Endre vívómester munkásságát. Gyakorlatilag semmit nem tudtam róla, így elkezdtem nézegetni a régi fényképeket, egy YT-os összefoglalót az életéről stb. Ekkor találkoztam a lenti fényképpel [1]:

Jobbról a második Hollós Endre (Vívómúzeum)

 Ha jobban megnézzük a képet, akkor feltűnik a sok bőrkabát, valamint egy kimondottan érdekes paroli pont Hollós álla alatt. Ez bizony egy SS-paroli! Méghozzá a Sturmbannführer négy apró jelvényéből három látszik. Ez az SS-rang az akkori német hadsereg őrnagyi rendfokozatának felelt meg.

Némi referenciaanyag

 Tehát a vívómester német tisztek, konkrétan egy SS-őrnagy társaságában látható: ismert a fénykép készítésének éve (1943), ugyanakkor semmit nem tudtunk magáról a helyszínről. Némi kutakodással ki lehetett deríteni, hogy Hollós 1935 és 1943 között a náci Németországban oktatta a kardvívás, az akkori német sportvezetés kért egy kardvívásban járatos vívómestert, a magyar sereg pedig Berlin kérését teljesítve Hollós főtörzsőrmestert [7] küldte, aki 1927-ben végezte el a SPOTI tanfolyamát.

 Itt következett a vele kapcsolatos cikkek átnézése. És bingó! A Virradat c. nyilas lap 1943. január 18-i számában találunk egy cikket, amely beszámolt a Műegyetem aulájában lezajlott magyar-német vívóversenyről, ahol baráti asszók keretében a két ország rendőrtisztjei mérték össze vívótudásukat. A cikk felsorolja a résztvevőket, minket nyilvánvalóan a németek érdekelnek elsősorban: Liebscher, Körner, Hainke, Hoops, Kamalla. Innen már könnyű dolga van a víváskutatónak, hiszen szinte dőlnek a találatok.

Egy észt újságcikk részlete a versenyzők pontos nevével [2]

  Ezen a ponton már nyert ügyünk volt, hiszen ismertük a berlini rendőr- és SS-vívók teljes nevét, sőt még a rangjukat is: „Oberstuf, Richard Liebscher, Oberstuf, Hermann Hainke, Hptstuf, Otto Körner, Oberstuf, Dr. Herbert Hoops und Oberwm. Kamalla”. A csapat egy SS-Standartenführer vezetésével érkezett Budapestre és 13:12 arányban legyőzte a magyar rendőrtiszteket; a cikk legvégén az is szerepel, hogy egyes versenyzők hány győzelmet és hány vereséget könyvelhettek el. A tallinni újságcikkben található SS-rangfokozatok egy rövid időre elbizonytalanítják az érdeklődőt, hiszen egy Sturmbannführert keresünk, de csak Oberstuf rövidítéseket találunk, ami a hivatalos Ostuf egyik változata lehet (Obersturmführer (kurz: Ostuf), a főhadnagynak megfelelő SS-rang).

  Szerencsére van folytatás. A teljes nevek segítségével meg lehet találni az SS-tisztek méretes aktáit! És ekkor végleg eltűnnek a kérdőjelek. Az aktájából kiderül, hogy Dr. Herbert Hoops, SS-vívómester volt és 1939. szeptember 10-én lett Sturmbannführer (Stubaf, őrnagy), majd 1941. április 20-án Obersturmbannführer (O'Stubaf, alezredes). Tehát a képen tényleg egy ilyen SS-parolit látunk és a két rangfokozat között csupán két vékony csík a különbség, amit a kép minősége miatt nem lehet érzékelni. Az aktában szereplő fényképek is segítenek Hoops beazonosításában.

 Összefoglalva: a képen látható személyek (balról jobbra) – Liebscher [3], valószínűleg Hainke, Hoops, Hollós, ismeretlen. Az ismeretlen szemüvegesről nem tudunk semmit: a) lehet az ötfős csapat egyik tagja (Otto Körner); b) akár a SS-csapat vezetője, SS-Standartenführer Edler von Daniels. [5] Annyi biztos, hogy Kamalla nem látható a fényképen, róla több képet is sikerült találni, szóval viszonylag egyértelmű, hogy ő nem szerepel a felvételen.

 Eddig ennyi derült ki a fényképről, illetve az, hogy szinte biztosan a Műegyetem aulájában készült. Lehet találni olyan felvételeket, ahol kimondottan jól látszik az 1943-as képen kivehető oszlop, illetve a korlát pár jellegzetes oszlopocskája: ez és ez. [6] 

_________________________________________

Az eredeti képre ráhelyezett DTVK címer és 

utána a szöveg [4]

1. A videós változatban a DVTK címere is látható, ami meglehetősen megtévesztő (0:42). Szerencsére a Vívómúzeum honlapján található egy eredeti változat is.
2. Revaler Zeitung, 1943. január 19., 5. o. Reval az észt főváros – Tallin – régi neve. A rövid cikk címe: Kamalla bester Einzelfechter.
3. Hollós Endre kedvenc tanítványa, őt külön megemlíti a Virradat cikkében.
4. „A DTVK-nál az ő munkájával kezdődött a vívósport fellendülése” [0:45]. Az eredeti fényképnek semmi köze nincs se Miskolchoz, se a DVTK-hoz, hisz Budapesten készült és német SS-tisztek körében látjuk Hollós mestert.
5. A b) változat nem túl valószínű, mivel Herbert Edler von Daniels SS-Standartenführer aktájában található fénykép alapján ő nem volt szemüveges.
6. A harcok során elhunyt diákok egyikének ravatala a Műszaki Egyetem főépületének aulájában.
7. Hollós Endre ht. főtörzsőrmester honvéd vívómester gyakornokká lett kinevezve 1944. évi május hó 1-ével. (Honvédségi Közlöny, 1944. május 17.)

Chappon (1839)

  Végre láttam a Chappon Lajos könyv összes szablyavívó képét.

Vívóállás (Fig. A)

Fejvágás (Kopfhieb) és annak védése

Belső arcvágás

Külső arcvágás

Hasvágás

Oldalvágás

Mellvágás

Alsó hasvágás

Felső karvágás

Felső combvágás

Tempóvágás (I.)

Elvágás utáni tempófogás

Tempóvágás (II.)

Egyszerű lendített vágás

Asszó (korabeli szabadvívó felszerelés)

Több egybekötött lendített vágás
 

Vendelhalom sabre

  A nicely restored sabre from the X-XIth century (Csongrád–Vendelhalom archaeological site). Only the damaged blade was found in a grave, without the hilt. The blade itself is rather short, roughly from the Conquest era, but with an interesting feature – the prominent elman, which is a sharpened, raised part of the backedge.

 There is another interesting peculiarity about this site: four sabres were found here. It is a lot from one archaeological location, only at Karos II site more sabres were discovered by specialists. 

Hungarian summary:

„Megújultak a veretes múzeumi ritkaságok

 Herceg Zsuzsanna restaurátor szakszerű munkájának eredményeként egy-egy kelta hólyagos kar- és lábperec, egy honfoglaláskori sarkantyú és egy szablya nyert megújult, méltó külsőt. Az egy darabban, de igen korrodált állapotban megmaradt, immár kiegészített szablya Csongrád–Vendelhalom 10–11. századi temetőjéből származik.  

 A korabeli szablyák pengéje enyhén ívelt, alsó harmadukat kétélűre köszörülték, vagy – ahogy a múzeumi darabon is látható – a penge síkjából kiugró fokéllel látták el. A penge tövére általában csónak alakú, mindkét szárával a penge felé hajló keresztvasat húztak, melynek végei gömb alakúak voltak. A vércsatorna pedig – baljós nevével ellentétben – a penge rugalmasságát hivatott biztosítani. 

 A rendelkezésre álló adatok alapján a sír előkerülési körülményei bizonytalanok. Annyi azonban tudható, hogy ebből a férfi sírból látott napvilágot a korábban hónap műtárgyának választott három bronzlemezből kivágott fűrész alakú függő és egy átfúrt bizánci érem (utóbbi lelet a Déri Múzeum "Vikingek a Kárpát-medencében" c. időszaki kiállításán tekinthető meg 2023. május 7-ig). A temető tárgyi anyagát tekintve így is jelentős darabról van szó. Négy szablyát is ismerünk ugyanis Vendelhalomról - ennél többet csak a II. karosi temetőben találtak! Ez a kiemelkedő szám az itt élők katonai, stratégiai szerepére utalhat. Az egykori királyi hadiút a lelőhely közelében találkozott a böldi révtől futó úttal, így talán az itt élő népesség felügyelte a vámszedést és az átkelés biztonságát.

 A fegyver immár közel eredeti pompájában megtekinthető lesz a készülő kiállításunkban!” (Tari László Múzeum, Csongrád)

Élmény

 A múlt szombaton egy különleges élményben volt részem. Megtartottuk azt a rendezvényt, amelyhez hasonló még nem volt Magyarországon az elmúlt 20 évben. A hazai HEMA kezdeti időszakától számítva – 2001-ben alakult meg az első magyar HEMA-szervezet, a SAGA, 2003-ban pedig a Kard Rendje – nem volt egy olyan országos összejövetel, ahol találkoztak volna a történelmi európai vívással foglalkozó különböző magyarországi egyesületek tagjai, meghallgatták volna egymás előadásait, képviselőik vívtak volna egy kellemeset, utána meg egy érdekes kötetlen beszélgetéssel zárták volna az elméleti és gyakorlati tapasztalatcserét. Egy ilyet sikerült összehozni!

A program

 A rendezvényre eljöttek a legnagyobb magyar HEMA-iskola, az Ars Ensis tagjai (3 fő), akik tartalmas előadásukkal és látványos hosszúkard bemutatójukkal járultak hozzá a találkozó sikeréhez. A jelenlévők – mind a vívók, mind pedig a laikusok – láthatóan élvezték a „fegyversimogató” részt is, amihez Regenyei Péter jeles vívó és ismert kardkészítő biztosította a különféle vívóeszközöket. Volt ott minden: polifoam kardok, műanyag szablyák, könnyű vívótőr, bolognai kard, féderek és hatalmas kétkezesek.

Két lelkes „fegyversimogató”

 A Hidasi Gergely vezetésével érkező Szablya Iskola tagjai (4 fő) nagyon aktívak voltak a szabadvívás programrészben. A biztonság érdekében csak GoNow eszközöket és műanyag szablyákat használtunk.

GoNow-móka

Szakértői kiértékelés [2]

 A helyi hagyományőrző egyesület – a Diósgyőri Aranysarkantyús Lovagrend – veteránjai és aktív tagjai (3+2 fő) jelenlétükkel, előadásukkal, élvezetes vívásukkal tették emlékezetessé ezt a napot. 

Grundvívás vs lovagi vívás

 Itt köszönném meg Honti Szabolcsnak a szervezéssel kapcsolatos fárasztó és gyakran agyzsibbasztó munkát, ami nélkül egy ilyen rendezvényt egyszerűen nem lehetett volna hasonló színvonalon megvalósítani.

  A helyi baranta csapat tagjai (2 fő) is eljöttek a találkozóra, meglehetősen sokat vívtak és láthatóan nem érezték rosszul magukat.

Ökölpajzs + kard vívóélmény

 Az előadásom során, a vívások alatt, majd az izgalmas beszélgetés közben is kimondottan flow élményem volt. Egyfajta kellemes „lebegés” jellemezte az egész napot! Élünk és valami különlegeset csinálunk. A későbbi pozitív visszajelzések csak tovább fokozták ezt az állapotot. Örülök, hogy belefogtunk és jól sikerült a múzeumi rendezvény. [3]

A következő generáció.

Az ő kezükben van a magyar HEMA jövője!

_____________________________________

1. A bejegyzésben szereplő képeket a Herman Ottó Múzeum fényképésze, valamint Zölde Krisztián készítették.
2. A Regenyei-féle könnyű párbajszablya (Duellist) alapos tanulmányozása.
3. Alig kaptunk komolyabb kritikát: a) kár, hogy nem rögzítettük az előadásokat, mert azokban olyan adatok jelentek meg, amelyek még tíz év múlva is hasznosak lehetnek; b) egyes laikusok számára túl „tudományosak” voltak az előadások, bár volt olyan is, amit emberközelinek éreztek. Más laikusoknak meg kimondottan tetszettek az előadások.

Symposium

 A múlt szombati múzeumi rendezvényen elhangzott rövid előadásom (22-24 perc; 1 előadó: 20 perc + 5-10 perc beszélgetés, kérdések volt a formátum).

 

Mit adhat a sportvívás a HEMA-vívásnak?

A szakemberek számára teljesen nyilvánvaló a válasz, csupán 1 példával (szablyavívás) illusztrálnám: Domján (1839)  – nagyon könnyű hasznosítani a XX. sz. kardvívás oktatási módszertanát. Tkp. hogyan tanítsuk a Domján-féle vívást. Az oktatás során a jól alkalmazható az alaposan kidolgozott, modern víváselméletet.

Mit tud adni a HEMA-vívás a sportvívásnak?

Itt már nem annyira egyértelmű válasz, hisz pl. a mai kardvívás jelentős mértékben eltávolodott a történelmi gyökereitől. Elég kézbe venni egy 350–365 g-os száraz sportkardot (a titánkosaras Szilágyi-kard még könnyebb).

 Mivel lesz kardsimogató: egy érdekes adatmorzsa, hogy 100+ évvel korábbi szabályok (1908, 1912) milyen tömegű vívóeszközöket engedélyeztek az olimpiai pástokon. (A londoni olimpián engedélyezett vívókardok tömege: 470–780 g, a következő olimpián (1912): 470–770 g.) A korabeli párbajszablyák tömege nagyon közel volt ezen tartományok felső határához. (Arlow-határ: 750 g) Adatok a múzeumi kardról: p+: vastag. 6,7 mm; széles: 17 mm; közepe: 4 mm; 14,5 mm; p0: 1,7–1,8 mm; 12 mm; p = 853 mm; ívmagasság.: 20–21 mm.

Kibővített narratíva

 Egy átlagos mai kardvívó talán az 1908-as olimpiai aranyérmekhez tudja kötni sportjának dicsőséges kezdetét, egy ~115 éves vívómúlt lebeghet lelki szemei előtte: olimpiai aranyak özöne, a kardhegemóniánk évtizedei stb. Vajon tud-e valamit a korábbi dolgokról (szablyavívás, párbajozás)? Esetleg még fel tudja idézni az ismert tételt, hogy Radaelli olasz vívómester megreformálta a XIX. sz. kardvívást és „a még mindig nehéz kardpengét egyenes, könnyű vasvesszővel cserélték fel, amivel már nemcsak vágni, hanem szúrni is lehetett.” [Kun, 1963] Talán ennyi. Gábor előadásából tudjuk, hogy a Walpurgis kódex (I.33) keletkezése valamikor 1270 és 1320 közé tehető. Ezzel ez a legkorábbi – megmaradt – európai vívókódexünk, így kontinensünk teljes vívómúltja rögtön akár egy 750 évet felőlelő, szövevényes történetté válik (narratíva). Ugyanakkor fontos tudni, az európai vívástörténet nem a szépen illusztrált vívókódexek megjelenésével kezdődik! 

 Csak 2-3 példával igazolnám: 1285-ben London városa rendeletben tiltja a vívóiskolák működését  (csak ezt lehet tiltani, ami a városatyák számára zavaró volt: kijárási tilalom után működő kocsmák, részegen mászkáló kardos emberek, meg a vívástanulásra alkalmas helyek) ; 1208-ben egy bizonyos Sir Jordan engedély kap arra, hogy vívás miatt naponta 2x  kijárjon a börtönből, felkészülve az istenítéletes bajvívásra. 1220-ból is lehetne ilyen példát hozni: Walter de Stewton, „could learn fencing (et discere eskirmire)” (Sydney Anglo).  Szóval, már a XIII. sz. elejétől számíthatjuk az európai vívóélet kezdetét: 820-830 év a korábbi 115 helyet!

 Egy ilyen kult. narratíva akkor lehet különösen értékes, ha 2 olyan vívó beszélget (keleti és európai). Fontos, hogy az európai vívó tisztában legyen a kontinens sok száz éves vívástörténetével és ne érezze azt, hogy a kendó valami élképesztő múlttal rendelkezik, miközben Európában még...

Hitelesebb vívástörténet

 Nézzük a magyar vívástörténeti forrásokat. Nincs belőlük túl sok, mivel a XIX-XX. sz. vívókönyvek szerzői – Sebetic (1886), Murz (1890), Chappon (1892-1911), Arlow (1902) – nem foglalkoztak a letűnt korok vívásával. A jelenlegi választék: GE László – A vívás és a vívómesterség rövid históriája (1928); A modern kardvívás c. főművének egy 60 oldalas fejezete (1944); Kun László – Vívástörténet (1963); Egyetemes és magyar vívástörténet (1969), végűl a Dávid Sándor-féle Arany évtizedek (1988), ami inkább egy kellemesen megírt, sztorizgató újságírói munka, mint egy átfogó vívástörténet.  Kiderült, mind Kun, mind pedig Dávid Sándor jelentős mértékben támaszkodtak GE korszakos művére, így nyugodt szívvel kimondható, hogy a GE-féle vívástörténet még mindig a legalaposabban megírt, leghasználhatóbb forrás ebben a témakörben. Persze nem mentes a hibáktól. 

 A BEAC vívómestere a XX. sz. 20-as éveiben kezdte el írni tanulmányát, így számos fontos forrásról nem is tudhatott: a Walpurgis-t csak 1950-ben vásárolta meg a leedsi Királyi Fegyvertár; a Döbringer-kódexet egészen 1985-ig nem is kutatták alaposabban stb. GE korában úgy tűnhetett, a szofisztikált vívás tényleg a XVI. sz. olasz vívókönyvek megjelenésével kezdődött. Különösen a viktoriánus szerzők voltak hajlamosak arra, hogy szinte kizárólag néhány itáliai szerző? Marozzo, Agrippa, Di Grassi ? műveire fordítsák minden figyelmüket. Leginkább Egerton Castle brit szerző felelős e tévhit széleskörű elterjedésért. A Schools and Masters of Fence (1885) c. művében vázolta fel azt a gyakran idézet elképzelést – az európai vívás leírható egy végtelenül leegyszerűsített fejlődési ívvel: „a középkor durva, iskolázatlan küzdelmeitől” a XIX. századi vívómesterek precíz gyakorlásáig. Sajnálatos módon ez a szemlélet GE egyébként alapos vívástörténetében is megjelenik. Természetesen a modern lehetőségeinket felhasználva könnyű beazonosítani és kijavítani ezeket a hibákat.

Lássunk néhány érdekesebb példát ezekből a hibákból:

Összevethetjük GE művét Kun László vívástörténeti könyveivel. Csak egy rövid ízelítő a Kun- könyv számos tévedéséből:

 Nem tudhatjuk, hogy a szerző látta-e azt vívókönyvet, amit Radaelli egyik tanítványa, Del Frate százados adott ki Firenzében 1868-ban, és amely részletesen megadja a korabeli katonai vívószablya paramétereit: teljes tömeg: 720 g. Jól látható, hogy a vívószablya pengéje nem volt egyenes, plusz kétszer nehezebb, mint egy átlagos modern sportkard.

 Ezzel az a gond, hogy a szerző nem veszi figyelembe a történelmi tényeket. Csak 110 évnyi következetes állami tiltás (!) után sikerült véglegesen megszüntetni ezeket a véres játékokat: gladiátorküzdelmeket tiltó vagy korlátozó császári rendeletek: 325–438, 6 db. A gladiátorvívás elsősorban nem valami történelmi szükségszerűség miatt tűnt el, hanem azért, mert közben az egész birodalomban államvallássá vált a kereszténység és az uralkodók törvényileg korlátozták ezt a fajta vívást.

 Ezek csak kiragadott példák, a részletesebb elemzést egy tanulmányban végeztem el. Címe: Észrevételek A vívás története c. tanulmányhoz (2023) Megtalálható a MEK-ben. Tartalomjegyzék. Kun 2 művével egy egész fejezet foglalkozik a tanulmányomban, közben nem is akartam az összes tévedésének utánajárni, mivel számomra Gerentsér vívástörténete volt a fontos. Egyértelmű, a sok hibát tartalmazó Kun-féle vívástörténet (1969) felett meglehetősen eljárt az idő. Ennek ellenére még mindig ott szerepel a TE tananyagának kötelező irodalmában. Ideje lenne írni egy sokkal jobb vívástörténet, amely felhasználná pl. a GE-féle változatot, hozzáadva a pontosabb jelenkori ismereteinket. Az ilyen vívástörténet megírása során érdemes emlékezni arra a vívómesterre, akit – némi túlzással – az első magyar HEMA-kutatónak nevezhetünk (párbajozott, oktatta, könyvtár, kardok gyűjtése, szenvedélyes érdeklődés a vívás története iránt). És a híres könyvtárára.

Összefoglalva

 A HEMA egy kibővített narratívát (800+ vs 110 év), egy hitelesebb vívástörténetet, meg egy különleges vívásélményt biztosíthat a sportvívás részére. Élmény: nehezebb vívóeszközök, nehezebb védőfelszerelés, fájdalmasabb vívás. A HEMA és a sportvívás hatékony együttműködése csak további eredményekkel gazdagíthatja az európai vívást.

________________________________________

Egy lelkes előadó

Gyakorlati tapasztalatcsere az előadás után

 – a műanyag szablyák kipróbálása

Elegancia –

vívórendszerek találkozása [5]

________________________________________

1. Senki nem köszönte meg Király (Németh) Sándornak a Domján-könyv feltöltését.
2. Statuta Civitavis London, 13 Edwardi I. AD 1285: Cobbett's Parliamentary Debattes, Vol. 22 (1812), 77-78. o. Plusz tiltások: None shall walk the Streets armed, after Curfew; Taverns shall not be open after Curfew.
3. Vagy még korábban: „the maintenance of fencing schools had been officially prohibited in the City from at least as early as 1189.” (Anglo, 2000)
4. A bejegyzésben szereplő fényképeket Honti Szabolcs és Zölde Krisztián (HOM) készítették.
5. Szablya Iskolája (Bp.) vs grundvívás.

Arany évtizedek (1988)

 Módszeresen nézegettem a régebbi, magyar nyelvű vívástörténeti műveket, így került (újra) a kezembe Dávid Sándor újságíró Arany évtizedek c. könyve. Számomra a legutolsó – És még néhány mondat címet viselő – fejezet volt az igazán izgalmas, idéznék is belőle.

„Ezt a könyvet, amelyet most, miután remélem végigolvasta, letenni szándékozik a Kedves Olvasó, már régen meg kellett volna írnia valakinek. Nem feltétlenül nekem, de úgy vélem, az a „kettős”, vagy „hármas”, amely évtizedekkel ezelőtt már többször nekikészülődött, azt hiszem elfogadható lett volna, Klell Kálmánnal, Ozoray-Schenker Zoltánnal és szerénységemmel, aki szívesen vettem volna még Zöld Ferenc dr., az MVSZ egykori titkárának a segítségét, akit az óceánon túlra vetett jó (vagy rossz) sorsa, és Szabó mester atyai támogatását is.

Kálmán bácsiék kezdték ugyanis ezt a történetet, meg is írták a maguk módján, de részben személyes viták, részben minőségi kifogások miatt az a kézirat nem kerülhetett nyomdába. Hogy álma nem valósulhatott meg, az Kálmán bácsit élete végéig bántotta, s megígérte, megsemmisíti a kézíratot mielőtt az örök pástokra távozik.

Nyilván így is tett. Ennek az általam annak idején ismert kéziratnak ugyanis (amelyet a kiadó kérésére nekem kellett volna átírnom), nem találtam többé nyomát, nincs a Sportmúzeumban őrzött hagyatékában sem, s így annak az egész életét kitöltő gyűjtőmunkának az eredményeiből, amelyet ő végzett, emiatt csak morzsákat is alig használhattam fel könyvem megírásához.

Ha akkor papírra kerül ez a történet, bizonyára alaposabb és szerteágazóbb képet tud adni a sportág múltjáról, hisz évtizedes kutatómunka és a benne élt emberek óriási tapasztalata ált volna a tollam mögött [...] Ez a lehetőség azonban egyszer s mindenkorra elveszett. Az egykori főszereplők nagy része meghalt s magával vitte emlékeit.” [151. o.]

„De egyszer végre a „történetet” kellett elmondani, az egészet, folyamatosan, elejétől a végéig, hogy fiataljaink számára kézzelfogható közelségbe kerüljön a dicső múlt, összefűzni a töredékeket, elmesélni, hogyan is jutottunk el idáig. Dr. Nedeczky György idézi egy tíz évvel ezelőtti Vívó Híradó-beli cikkében a régi mondást, itt van éppen előttem: „Aki nem ismeri és nem tiszteli a múlt értékeit, az nem érdemli meg a jelent -- és elveszti a jövőt!”

Hát erről van szó. [...] A vívás ugyanis „kis bázisú versenysport”, amelyet csak a hagyományai képesek összetartani.” [152. o.]

  Az egész könyv egy kellemesen sztorizgató, gördülékenyen megírt mű, amiben kimondottan könnyű felismerni a Gerensér-féle vívástörténeti tanulmányból átemelt  – mostanára már bőven elavult, néha egyértelmű hibás – részeket. (Sajnos még irodalomjegyzék sincs a könyv végén.) Lássunk erre pár példát:

• Capoferro (1640), aki „egyetlen személyhez köti a vívás feltalálását”, konkrétan Ninushoz, az asszírok királyához [4. o.];
• kínaiak, aki már i. e. „2722-ben már ismerték a nálunk ma ismert szinte valamennyi fegyvert” [5. o.];
• Amadeo Thierry „beszámolója” Attil hun király „lovagi tornájáról” [6. o.];
• egy nagyon ismerős toposz: „a lovagi vívás technikája meglehetősen elszegényedett. A páncélzat megjelenésével és súlyosbodásával nemigen volt mit „technikázni”. A „vívó” felek közül a támadó mondjuk emelhette a „csapásszámot”, hátha sikerül átvágnia, vagy behorpasztania a vértezetet még azelőtt, hogy a másik üti őt agyon. Vagy növelhették a vágások erejét, mégpedig úgy, hogy súlyosabb kardot használt. Azt viszont már nem bírta el egy kézzel, kettővel kellett megmarkolnia, azzal botrányosan lelassult az egész, szóval nem ment a dolog (mármint a vívás technikája szempontjából) sehogy sem. Különben is: a védekezést rábízták a páncélra, csak a támadás maradt a kardé, és ezzel a vívás két, mint hittük és hisszük szétválaszthatatlan eleme – lám mégis ketté vált.” [7. o.]

 Nem is folytatom a listázást, hiszen az érdeklődő a MEK-en megtalálhatja Gerentsér László vívástörténeti tanulmányát, elolvashatja azt, meg a hozzáfűzött észrevételeket, utána meg maga is könnyedén megtalálja ezeket az átemelt részeket.

 

 Összefoglalásként: Dávid Sándor műve egy olvasmányos könyv, de nem egy vívástörténeti tanulmány (erre egyértelműen utal a szerző az utolsó fejezetben).

_______________________

Pozsony (1909)

 Eredetileg ez a bejegyzés a nemzetközi nőnapon jelent volna meg, de aztán valahogy eltolódott a dolog, pl. az új könyv befejezése is némileg hátráltatott abban, hogy a bejegyzéssel foglalkozzak, de ez már egy másik történet.

 Tary Gizella első nagy sikeréről – az első magyar tőrvívóbajnokság (1909) megnyeréséről – eddig nem sok mindent tudtam, de aztán még tavaly, az ADT valamelyik nyílt napján gyűjtöttem pár cikket vele kapcsolatban. 

Tary Gizella a pozsonyi női tőrverseny győztese.

  A Nemzeti Sport cikke így írt erről: „A pozsonyi verseny volt az első, melyen külön szám és pedig szabályszerű tussverseny volt a hölgyek részére kiírva. Sokat lehetne vitatkozni afelett, hogy nőnek való sport-e a vívás. Egy bizonyos, hogy sok hölgy kedvvel űzi, különösen külföldön nagyon divatos és az is bizonyos, hogy egy-egy szép termetű, plasztikus mozgású tőrvívó hölgy esztétikai érzéki lát­ványosság.

 Néhány kísérlet után (Sztraka Norbert női csapata) Fodor Károlyé az érdem, hogy hazánkban a hölgyvívást felvirágoztatta. Tanítványai főrésze természetesen a Színművészeti Akadémiáról kerül ki, ahol kötelező tárgy a vívás, de nagy számmal akad vívóhölgy a társadalom más osztályaiból, sőt az arisztokráciából is. Nyomában jár Lovas Gyula mester, aki szintén szép ered­ményeket mutathat fel e téren, Santelli mester is mutatott be egyszer két arisztokrata hölgyet, kik ügyességükkel általános  csodálkozást keltettek. Vidéken Makay és Kónyái Kiss mesterek foglalkoznak főként hölgyekkel.

 Eddig azonban hölgyek csak akadémiákon szerepeltek, Po­zsonyban azonban tussra vívtak és az első vívóverseny babér, mely hölgy fejét ékesítette, Tary Gizella kisasszonynak jutott. Tary kisasszony szép termetű és megjelenésű, plasztikus moz­gású vívó, erélyesebb, mint bármely eddig szerepelt hölgyvívónk. Jól támad és arretál, védése kitűnő, még férfiversenyeken is való­színűleg szép szerepet játszana. Győzelmeit igen könnyen aratta s összes mérkőzéseiben csak egy tusst kapott. Első szereplését tekintve, meglepő volt a rutin és biztonság, amellyel a pódiumon mozgott, ezt részben valószínűleg a színpadnak köszönheti, hisz tudvalevőleg a Királyszinházban, Miskolcon, Szolnokon és Szatmárott, szóval mindenütt, ahol eddig fellépett, számottevő nagy és jól megérdemelt sikert aratott s előreláthatólag a jövőben is is úgy színpadon, mint a dobogón folytatni fogja diadalútját.” [2]

  A versenyt a Pozsonyi Vívó Egyesület rendezte és a vármegyeháza pompásan  feldíszített nagytermében folyt le, „óriási és igen előkelő közönség lelkes figyelme közepette. [...] Részletezve az egyeseket: győztes Tary Gizella (Fodor tanítvány), kitűnt nyugodt magatartása, szép pengevezetése, főleg több sikerült szép záró-szúrásával. Győzelmét főleg a többi versenyző fölötti nagy rutinjá­nak köszönhette. Második Kállay Antoinette és a harmadik Pálmay Alice, mindkettő Pozsonyból. Dacára annak, hogy csak öt hónapja, hogy Makay mester vezetése alatt tanulják a tőrvívást, oly szép eredményt mutattak, hogy vívásuk az est legszebb küzdelmei közé tartózik. Eboli Erzsébet és Stefánia Bécsből, gyönyörű pengevezetés és határozott parádokkal tűntek ki, mozgás közben mindig ideális szép formában voltak. E két nővér assaulja az est legszebbje volt. (Álnév. Igazi nevük Targler).

Kónyay Kyss Albertné és Kónyay Kyss Jolánka (Esztergomból) nagy igyekezettel dolgoztak.” [3]

Fodor Károly, Tary mestere [6]

 Lássuk az összes helyezést: „A Pozsonyi Vívó Egyesület háromnapos nemzetközi vívóversenyének tegnapi első napján dőlt el a hölgyek tőrversenye, amelyet Tary Gizella, Fodor Károly jeles tanítványa nyert meg. A fiatal művésznő a Király-Színháznak volt rövid ideig tagja, ahol a János vitéz boszorkány szerepében tűnt fel és legutóbb Szatmáron vendégszerepeit jelentős sikerrel. A verseny eredménye a következő:

1. Tary Gizella (Budapest).

2. Kállay Antoinette (Pozsony).

3. Pálmay Alice (Pozsony).

4. Kónyay Kiss Álbertné (Esztergom).

5. Kónyay Kiss Jolánka (Esztergom).

6. Eboli Erzsébet (Bécs).

7. Eboli Stefánia (Bécs).

 A győztes Bittó Dénes tiszteletdíját, arany plakettet, szalagon és díszoklevelet nyert, a helyezettek pedig ezüst­ plakettet és díszoklevelet kaptak.” [4] A versenyt február 12-14-én rendezték meg. A női versenyen is volt minősítés: „Hölgy-tőrversenyminősítés. 1. Tary Gizella u. h. 10.9. 2. Eboli Stefanie (álnév) u. h. 10.7 3. Eboli Erzsébet (álnév) u. h. 10.6. 4. Pálmay Alíce u. h. 9.3. 5. Kállay Toinette u. h. 9.1. 6. Kyss Jolánta u. h. 6.8. 7. Kyss Alberlné u. h. 5.7.” [5] Az utóbbi cikkből azt is megtudhattuk, hogy az „álnéven” versenyző bécsi hölgyek egy ottani vívómester lányai („Targler bécsi mester leányai”).

 A pozsonyi siker után Tary másfél évtizedig nem versenyzett, később Gerentsér Lászlótól is tanult. A fenti kép a Sportélet 1969. február elsejei számából való, amely részletesen foglalkozik a vívónő olimpiai szereplésével (Párizs, 1924).

_________________________________

1. Tuss = találat. Helyesen Sztrakay Norbert, aki érdekes módon a női tőrvívás ellen agitált és helyette a magyar szablyavívást javasolta. Arretál = feltartószúrás? (egy másik cikkben záró-szúrás) Parád = hárítás.
2. Nemzeti Sport, 1909. március 6., 29. o.
3. Pesti Hírlap, 1909. február 14., 18. o.
4. Az Újság, 1909. február 14.
5. Nemzeti Sport, 1909. február 20., 17-18. o.
6. A fénykép a Magyar Szalon 22. kötetében jelent meg 1895-ben.