Ahogy lépkedett a díszes márványlépcsőkön, azon törte a fejét, vajon milyen furfangos kérdéseket tesznek fel majd a mulatozó dolmányos uraságok. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha a Mátyás királyról és az okos lányról szóló meséből merít majd ihletet, és szofisztikált okosságokkal köszönti az uraságokat. Arra számított, hogy a nagyhasú, Döbrögi-szerű, fontos udvari méltóságok keményen kritizálják majd a könyvét. „Hát nem tudtad, te szerencsétlen paraszt, hogy a huszárok vívórendszere a legjobb?! ...legjobb...legjobb...” - visszhangzik majd a díszes, zsinóros dolmányt viselő ezredes öblös hangja a terem gótikus boltozata alatt, miközben lendületesen hadonászik ezüstveretes huszárkardjával. „Hogyan merészel valaki vívókönyvnek nevezni egy olyan irományt, ami összelopkodott idézetekből áll?” - kontrázik rá egy fekete talárba öltözött magiszter, a király kardvívás mestere (magister ensis). Mások furfangos kérdésekkel próbálják majd nevetségessé tenni a szegény juhászt: „Ha tényleg olyan jó ez az egész, ahogy állítod, akkor miért nem lehet olimpiai bajnok egy grundvívóból?”, „Ha igaz, amit a juhász mond a több száz éves európai vívóhagyományról, akkor miként lehetséges, hogy a régi mesterek korábban nem találták ki a grundvívást?” De ezzel még nem lesz vége a vesszőfutásnak, mert az ebédnél szándékosan nem adnak neki kanalat, így serclivel kell majd kikanalaznia a levest. Ilyen dolgokon törte a fejét a szegény ember, miközben lassan felért a hatodikra. Ott ebédet ugyan nem kapott, ellenben megtarthatta a beígért előadást.
A díszteremben nem uraságok ültek ám, hanem a juhászhoz hasonló, csillogó szemű érdeklődők, akik végig derűs jóindulattal hallgatták, miket mesél a grundvívásról az Üveghegyen túli megyéből érkezett, szegényes ruhát viselő vándor. Nem értették, vidéki magányában miként találta ki ezeket a dolgokat a nép egyszerű gyermeke, aki nem is hasonlított egy igazi víváskutatóra, de még egy tőrőlmetszett régészre sem.
A végén a - nem túl nagy számú - hallgatóság meg is tapsolta rendesen a juhászt, csak úgy visszhangzott a budavári palota díszterme, ahol nem sok vívót, meg e-könyvet láttak eddig az ottani impozáns falak. Kérdeztek is rendesen a várbeli népek, de nem csavarosat ám, inkább csak érdeklődve tették fel kérdéseiket. Legkevesebb 20 percig válaszolgatott illedelmesen a grundvívónk. Rendesen megtette a hatvágást, bele is izzadt a homloka. Csak úgy süvített a levegőben a szittya szablya; süvíteni süvített, de még így sem vágott le senkit a legélesebb gyakorlókardjával. Még a fülcimpája sem hiányzott annak a bátor kislegénynek, aki ott helyben kipróbálta a grundvívást! :-)
Kellemes meglepetésként az előadásra eljött a juhász régi, kedves vívópajtása is, akivel beszélgettek egy jót, a régi szép időkről meg a visegrádi lovagi tornákról.
Lassan vége lett az egésznek, a szegény ember tisztességgel megköszönte a szíves fogadtatást. Azt, hogy foglalkoztak a könyvével, nem röstellték feltenni a palotai FB-oldalra, plakátot készítettek az előadáshoz. Aztán baj nélkül átsétált a kapukon, a strázsáló vitézek mellett, akik - látva emberünk szegényes gúnyáját - még a bajszuk hegyét sem mozdították, nemhogy a köszönésére válaszoltak volna. Azon is morgott rendesen a juhász, hogy egy másik, mogorva ruhatáros lekezelően megjegyezte: „Máskor kend ne adjon be turista hátizsákot a palota ruhatárába, mert itt csak finom urak szattyánbőr táskáit látjuk szívesen!” A grundvívó íziben kardélre hányta volna az okvetetlenkedő emberkét, de a sikeres előadás után túl jó volt a kedve ahhoz, hogy hatot suhintson legélesebb gyakorlójával.
Aztán hazaindult a juhász a széles folyó vizében csillogó Budáról. Egyetlen aranyforinttal sem lett gazdagabb, nem kapott se díszes dolmányt, se hivatali stallumot a szorgalmas munkájáért. De még egy árva rézpetákot sem, amiből vehetett volna magának egy kisfröccsöt a hamuban sült pogácsához, amit még otthonról hozott a tarisznyában. Hazafelé kicsit korgott a szegény ember gyomra, mert állófogadás sem volt a könyvbemutató után. :-(( Ennek ellenére bocskora nyomán vidáman porzott a hosszú út hazáig. Érezte, hogy valami olyasmit tett, amit még soha nem cselekedtek meg ősei.
Írt egy igazi könyvet!
Nagyapja még csak másolta a templomi énekeket írnoki szép betűivel; édesapja apróbb cikkeket próbált írt, melyek aztán hébe-hóba meg is jelentek itt-ott. De egyik őse sem gondolt arra, hogy könyvet írjon, bemutatót tartson, eljusson a budavári palotába. Ő meg kitalálta, megírta, elküldte, a deákok feltöltötték, aztán több mint ezren megnézték az e-könyvét. Ezért aztán üres zsebbel, korgó gyomorral, de igen vidáman lépdelt a távoli hegyek felé a szegény juhász, miközben már azon törte régészforma fejét: miről is szóljon a következő könyve!
Ha a messzi Budáról az Üveghegyen túlra vezető út hosszabb lett volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna.
Üveghegy vármegye kéklő hegyei közt,
Sajónekeresd közelében
rótták juhászbotra 2017 májusában.
No comments:
Post a Comment