A grundvívó juhász

Egy grundvívó kalandjai a budavári palotában

avagy Hogyan jutott el a juhász egy vidéki vár vizesárkából 

a Budavári Palota dísztermébe? [1]

   Hol volt, hol nem volt az ország egy távoli szegletében, még az Üveghegyen is túl, élt egyszer egy szegény ember. Olyan helyen éldegélt, ahol néha még a kurta farkú, agresszív kismalac se talált magának túrnivalót. Épp középkorú volt, amikor meghaltak a szülei, előbb az édesapja, aztán pár hónappal később édesanya, férje halála miatt érzett bánatában. Addig a szegény ember nem sokat foglalkozott az élet értelmével, csak húzta a mindennapi élet igáját, különösebb egzisztenciális szorongás nélkül. Szülei halála után abbahagyta az igavonást, alaposan elgondolkodott azon, milyen drámai fordulatokat alkalmaz egyszer-egyszer a sorsvonalak főrendezője. Némi töprengés, módszeres fejvakarás után eldöntötte, gyökeresen változtat eddigi életén, és íziben elment juhásznak, hogy több ideje legyen gondolkodni. A népmesékből jól tudta, a juhászok egytől egyig bölcs emberek, így bizton remélte, idővel ő is valamiféle guruvá válhat a sok töprengés által.

   Teltek-múltak az évek a juhászunk kényelmesen terelgette birkáit a közeli, félig romos végvár kiszáradt vizesárkában. Ugyan a leomlott falak árnyékában nem lett belőle szittya guru, meg rovósámán, de legeltetés közben bőven volt ideje törni a fejét olyan kérdéseken, melyekre az emberiség már vagy háromezer éve nem talál egyértelmű válaszokat. Műkedvelő filozófusunkat ez nem zavarta különösebben. Attól, hogy nem talált használható megoldásokat, kimondottan élvezte a gondolatok színes vonulását, agytekervényei olajozott surrogását. Sőt, idővel rájött: önmagában a kérdések felvetéséve is hasznos, hisz ezzel kezdődik a bölcsesség, a lelki béke felé vezető út!

   Csak üldögélt naphosszat, szája szegletében egy fűszállal, bámulta az elvonuló bárány-felhőket, derűsen merengett, néha pedig vidáman felkacagott. Érezte, megtalálta a helyét a világban.

   Gyakran megfigyelhette, hogy ünnepnapokon hogyan botvívtak a pásztorok. Egyszer egy idősebb juhász unszolására beállt egy menetre, és - mindenki nagy meglepetésére - duhaj ellenfele csak sokára tudott vérző sebet ejteni a fején. Lassan kitanulta a paraszti vívás legtöbb fortélyát, hamarosan ő lett a környék egyik legjobb vívója. Néha úgy tett, mintha dolga lenne az épen maradt, belső várban, ilyenkor alaposan megnézte a lovagok gyakorlását a vár hatalmas gótikus termében. Közben elolvasta a környék minden fellelhető vívókönyvét, aztán - módszeresen - az összes többit is.

   Aztán elérkezett az idő, hogy nevet kellett adni annak, amit gyakorolt. Ha már a helyi kondások böllönködtek, a várbeli csikósok meg barantáztak, az aranysarkantyús lovagok meg a vívás nemes művészetét tanulmányozták, úgy gondolta, ő grundvívásnak fogja hívni azt, amit megtanult, összeolvasott, meg saját maga kitalált. Hisz folyton a várárokban, mindenféle füves, kavicsos, hepehupás helyeken gyakorolta lelkes társaival a vívást. Teltek-múltak az évek, úgy érezte, itt az ideje leírni a kipróbált csudás dolgokat, hátha másoknak is hasznára válik ez a tudás. És így egy tanulni vágyó, távoli atyafinak könnyebb dolga lesz elkezdeni, mint a szegény juhásznak. Terelgetés közben meg is írta gyorsan a laptopján. Nem lett túl nagy az egész, csupán 187 oldalnyi szövegből, meg pár tucat képből állt a juhász módszertani segédlete. Aztán gondolt egy nagyot, majd elküldte a szépen összeállított e-könyvet Budára, a királynak. Arra számított, Mátyás, az igazságos, a bajvívás nagy kedvelője biztosan elolvassa kódexét. Bölcs királyunk igen becsülte a míves krónikákat, hisz eredetileg könyvmolynak taníttatták, nem pedig hadvezérnek. A szegény ember úgy okoskodott: bizonyára megtetszik az ország koronás fejének, hogy a juhász - a nép egyszerű gyermekeként - ilyeneket írogat, netalán megjutalmazza pár aranyforinttal, abból meg rendesen ki lehet nyomtatni az egészet. Teltek-múltak a hetek, de csak nem érkezett válasz Budáról, a királyság nagyhatalmú urától. Nem is érkezhetett, hisz dicső Mátyás királyunk ekkora már 527 éve halott volt, így aligha olvashatta szegény juhászunk tudományos igényességgel megszerkesztett irományát. Emberünk nem keseredett el, úgy gondolta, ha már nem hívják a budai várba, akkor fel fogja ajánlani, szívesen beszél a budavári népnek a várárki vívásáról. Sőt, nemcsak mesél, de be is mutatja tudományát az udvarban, a várnép szórakoztatására. Akinek pedig kedve lesz hozzá, az ott helyben ki is próbálhatja a grundvívást. A budai tudós deákoknak kimondottan tetszett az ötlet, nem sokáig tétlenkedtek, szóltak rögtön a fődeáknak, az meg a majordómusznak, aki tüstént megüzente, hogy a juhász mikor legyen Budán, a Duna felett magasodó vár hatodik emeletén. Közben kitették a juhász módszertani segédletét a régi korvinák hűlt helyére, hogy az értékesebb könyvek helyett inkább azt rágják a könyvmolyok.

   Elrendezte hát dolgait a szegény ember, megírta végrendeletét, ha netalán valami váratlan dolog történne vele Budán vagy útközben. Aztán felvette legjobb gúnyáját, zsákjába rakta legélesebb gyakorlószablyáját, megpödörte bajszát, keresztet vetett, és a Jóisten áldásával elindult a messzi székesfővárosba. Kicsit szorongva, de nagy-nagy lelkesedéssel, hiszen olyanról készült mesélni a budavári uraknak, amit nagyon szeretett csinálni.

   Soknapnyi gyaloglás után megérkezett Budára. Kapuban strázsáló vitézekre számított, akik csak a várható jutalom feléért engedik majd továbbmenni, mert a juhászunk igen jól ismerte a népmesei fordulatokat. Amikor a vitézek meglátták a hátizsákos parasztot, megállították, szigorúan kifaggatták kiféle-miféle a porlepte jövevény, meg kihöz megy a palotába. Belenéztek a kardzsákjába, ahonnan a két legélesebb kardjának pengéje villant a legények szemébe. Ebből aztán rögtön látták, hogy emberükre akadtak! Mivel nem a királyhoz ment, meg szablyák is voltak nála, így némi tanakodás után jobbnak látták egyszerűen továbbengedni a juhászt. „No, az első népmesei akadályon átjutottam!” - dörmögte magában elégedetten a grundvívó, és folytatta útját egészen a hatodik emeleti díszteremig.

(Folytatás a következő bejegyzésben.)

______________________________

1. Posztmodern mese.

2. Pont egy éve annak, hogy megtartottam az előadást az OSZK-ban.