Arany évtizedek (1988)

 Módszeresen nézegettem a régebbi, magyar nyelvű vívástörténeti műveket, így került (újra) a kezembe Dávid Sándor újságíró Arany évtizedek c. könyve. Számomra a legutolsó – És még néhány mondat címet viselő – fejezet volt az igazán izgalmas, idéznék is belőle.

„Ezt a könyvet, amelyet most, miután remélem végigolvasta, letenni szándékozik a Kedves Olvasó, már régen meg kellett volna írnia valakinek. Nem feltétlenül nekem, de úgy vélem, az a „kettős”, vagy „hármas”, amely évtizedekkel ezelőtt már többször nekikészülődött, azt hiszem elfogadható lett volna, Klell Kálmánnal, Ozoray-Schenker Zoltánnal és szerénységemmel, aki szívesen vettem volna még Zöld Ferenc dr., az MVSZ egykori titkárának a segítségét, akit az óceánon túlra vetett jó (vagy rossz) sorsa, és Szabó mester atyai támogatását is.

Kálmán bácsiék kezdték ugyanis ezt a történetet, meg is írták a maguk módján, de részben személyes viták, részben minőségi kifogások miatt az a kézirat nem kerülhetett nyomdába. Hogy álma nem valósulhatott meg, az Kálmán bácsit élete végéig bántotta, s megígérte, megsemmisíti a kézíratot mielőtt az örök pástokra távozik.

Nyilván így is tett. Ennek az általam annak idején ismert kéziratnak ugyanis (amelyet a kiadó kérésére nekem kellett volna átírnom), nem találtam többé nyomát, nincs a Sportmúzeumban őrzött hagyatékában sem, s így annak az egész életét kitöltő gyűjtőmunkának az eredményeiből, amelyet ő végzett, emiatt csak morzsákat is alig használhattam fel könyvem megírásához.

Ha akkor papírra kerül ez a történet, bizonyára alaposabb és szerteágazóbb képet tud adni a sportág múltjáról, hisz évtizedes kutatómunka és a benne élt emberek óriási tapasztalata ált volna a tollam mögött [...] Ez a lehetőség azonban egyszer s mindenkorra elveszett. Az egykori főszereplők nagy része meghalt s magával vitte emlékeit.” [151. o.]

„De egyszer végre a „történetet” kellett elmondani, az egészet, folyamatosan, elejétől a végéig, hogy fiataljaink számára kézzelfogható közelségbe kerüljön a dicső múlt, összefűzni a töredékeket, elmesélni, hogyan is jutottunk el idáig. Dr. Nedeczky György idézi egy tíz évvel ezelőtti Vívó Híradó-beli cikkében a régi mondást, itt van éppen előttem: „Aki nem ismeri és nem tiszteli a múlt értékeit, az nem érdemli meg a jelent -- és elveszti a jövőt!”

Hát erről van szó. [...] A vívás ugyanis „kis bázisú versenysport”, amelyet csak a hagyományai képesek összetartani.” [152. o.]

  Az egész könyv egy kellemesen sztorizgató, gördülékenyen megírt mű, amiben kimondottan könnyű felismerni a Gerensér-féle vívástörténeti tanulmányból átemelt  – mostanára már bőven elavult, néha egyértelmű hibás – részeket. (Sajnos még irodalomjegyzék sincs a könyv végén.) Lássunk erre pár példát:

• Capoferro (1640), aki „egyetlen személyhez köti a vívás feltalálását”, konkrétan Ninushoz, az asszírok királyához [4. o.];
• kínaiak, aki már i. e. „2722-ben már ismerték a nálunk ma ismert szinte valamennyi fegyvert” [5. o.];
• Amadeo Thierry „beszámolója” Attil hun király „lovagi tornájáról” [6. o.];
• egy nagyon ismerős toposz: „a lovagi vívás technikája meglehetősen elszegényedett. A páncélzat megjelenésével és súlyosbodásával nemigen volt mit „technikázni”. A „vívó” felek közül a támadó mondjuk emelhette a „csapásszámot”, hátha sikerül átvágnia, vagy behorpasztania a vértezetet még azelőtt, hogy a másik üti őt agyon. Vagy növelhették a vágások erejét, mégpedig úgy, hogy súlyosabb kardot használt. Azt viszont már nem bírta el egy kézzel, kettővel kellett megmarkolnia, azzal botrányosan lelassult az egész, szóval nem ment a dolog (mármint a vívás technikája szempontjából) sehogy sem. Különben is: a védekezést rábízták a páncélra, csak a támadás maradt a kardé, és ezzel a vívás két, mint hittük és hisszük szétválaszthatatlan eleme – lám mégis ketté vált.” [7. o.]

 Nem is folytatom a listázást, hiszen az érdeklődő a MEK-en megtalálhatja Gerentsér László vívástörténeti tanulmányát, elolvashatja azt, meg a hozzáfűzött észrevételeket, utána meg maga is könnyedén megtalálja ezeket az átemelt részeket.

 

 Összefoglalásként: Dávid Sándor műve egy olvasmányos könyv, de nem egy vívástörténeti tanulmány (erre egyértelműen utal a szerző az utolsó fejezetben).

_______________________