Keglevich

  Keglevich gróf híres párbajáról már volt egy bejegyzés 2015-ben, de most véletlenül megtaláltam az eset szépirodalmi feldolgozását egy másik gróf regényében. [1]

„Komor esemény. Egy tragikus végű párbaj.

 Egyik újonnan választott kormánypárti képviselő az öreg Keglevich István volt. Úgy tudta mindenki: őt ültette volna Tisza az elnöki székbe, ha a választások többséget hoznak neki. Ő lett volna az, aki ama novemberben erőszakkal kikiáltott házszabályoknak érvényt szerzett volna. Ezért vállalt mandátumot először életében.

 Valóban alkalmas volt erre a szerepre. Vakmerő és erőszakos. Igen nagyeszű és parancsoló egyéniség. Kegyetlen, mint valami reneszánsz „tiranno”, és nagyúr is, bár számos gazdasági és művészeti vállalkozásaiban tönkrement. Tönkrement jórészt azért, mert a korát tíz-húsz esztendővel mindig megelőzte, akár erdőt ültetett, akár konyakgyárat alapított, vagy színházat, mindig ráfizetett. És mindaddig fizetett mindenki helyett is, míg végül semmije sem maradt egykor nagyon nagy vagyonából. Sok éven át intendánsa volt az állami színházaknak; ott is kiváló volt, és ezt honorálta Ferenc József, midőn kegydíjat rendelt neki, tekintve, hogy ez állami szolgálat, de nincsen nyugdíja. – Ebbe kaptak bele az embervadászok.

 Az igazoló jelentések során egyik szélsőbali szót kért. Megvádolta összeférhetetlenséggel, hogy a király bérében áll, hogy Bécs fizeti. Hát ez nagy öröm volt! Óriási hajrá! Senki sem gondolt arra, hogy az összeférhetetlenség megszűnik azonnal, ha a kegydíjáról lemond. De itt hecc kellett. Megbélyegzés kellett. Százan szörnyülködtek, kiabáltak, harsogtak az öregúr felé, akiből nem lett házelnök, aki nem ült föléjük, de ülhetett volna. Roppant örömet találtak abban, hogy a közel hetvenéves, nagy múltú aggastyánt becsmérelhetik és gyanúsíthatják. Száz torok üvöltött feléje. Ő pedig ült a legelső jobb oldali padban, még kifeszítve díjbirkózó szabású mellét. Olyan volt, mint valami hatalmas vadkan, melyet körülugat a kopófalka. Kihívóan előretolta amúgy is kiugró állát, szúró szemeivel kémlelte, hogy elkapja az első személyes sértést, amelyért elégtételt kérhet.

  Végül megjött az is. Egy újdonsült képviselő azt kiáltotta feléje: „Kegydíjas marha!” Azonnal kihívatta súlyos föltételű párbajra. Most is érvényesült az ő tirannus volta. Ezúttal a segédeivel szemben. Kikötötte, hogy csak a saját kardjaival verekszik, merev, széles kardokkal, melyek olyan hegyesek, mint a nyárs, és hogy bandázs nélkül és szúrással, bár ő régi magyar kardvívó volt – ezek csakis vágást ismertek –, míg az ellenfele olasz iskolát végzett, ahol a karddal való szúrást, a „punto d’arresto”-t tanítják. – Másnap az öreg Keglevichet holtan hozták el a vívóteremből. A „rajtá”-ra ifjúi lendülettel támadott. Az ellenfele hátrált, azután hirtelen általszúrta olyan erővel, hogy a kard a lapockája alatt jött ki túlfelől – leszúrta őt az a névtelen másik, aki kora szerint akár a fia lehetett volna.”

  Érdekes leírást kapunk Bánffytól a párbaj előzményeiről, Claim Vilmos nem írt ennyire részletesen az esetről, ő inkább a tényleges vívásra koncentrált. Próbáljuk elemezni az utolsó bekezdést:

a) a párbaj feltételei tényleg súlyosak voltak;

b) a használt kardok nem voltak különösen szélesek, merevek 

    (lásd a linkelt bejegyzés adatait);

c) az ellenfelén volt nyakbandázs („...az első vágást Hencz be is kapta 

    nyak-bandázsára...”);

d) az öreg gróf nem volt tirannus -- értsd makacs akarnok --, hanem teljesen 

    racionális megfontolásból választotta meg feltételeket (lehessen szúrni); [2]

e) nem az ellenfele volt rendkívül ügyes vívó, és szúrt hatalmas erővel, hanem

    a gróf veszítette el egyensúlyát és gyakorlatilag rádőlt a másik kardra;

f) természetesen a másik sem volt egy névtelen senki, hiszen parlamenti

   képviselő volt; Hencz Károlynak hívták, de kétségtelen hogy az 1877-es

   születésű néppárti honatya 37 évvel volt fiatalabb, mint Keglevich. 

  Kimondottan érdekes összehasonlítani egy szemtanú vívómester (Fodor Károly) beszámolóját és a párbaj szépirodalmi feldolgozását.

Summary:

  In 2015 I quoted a long description of the famous sabre duel between two Hungarian MPs in 1905. An eyewitness -- well-known fencing master Károly Fodor -- gave a detailed account of the deadly duel. A few days ago I found out how the same duel -- and its context (a heated debate in the parliament) -- was described in a novel by Count Miklós Bánffy. It is interesting to compare these two texts.

______________________________

1. Gróf Bánffy Miklós: Erdélyi történet. Helikon, 2012.
2. „...Holott ha bandázs nincs, és a kardhegy tiszteletre tanítja a handabandázót, biztosra vehetik sérthetetlenségüket. Teljesen érthető tehát, ha minden jó vívó ragaszkodik a szuráshoz. Ebből tehát Keglevichre nézve nem lehet semminemű konzekvenciákat elvonni” - írta egy újságcikk 1905 júniusában.